Tegnapi adat: „emmausz 3499 bejegyzést írt”. Ergo a mai jubileumi számú: kereken a 3500. poszt. (Alighanem ennél sokkal több, mert egy időszak posztjait a freeblog romlásakor egy rántással áthúztam a blog.hu oldalra.) Persze, ha úgy járnék el, mint a képeivel Deske, aki termése közel felét felfűrészeli átlag alatti műként értékelve őket, akkor alighanem lényegesen kevesebb volna a számuk. Az ő módszerével élve 1750. Az is jeles mennyiség.
Nemegyszer kapok olyan értelmű kommentet, hogy az első mondatom elolvasásakor borítékolni lehet, hogy ezt én írtam. Elgondolkoztató: Ha az első mondat elég egy írás fémjelzésére, akkor a többi mondatra vajon szükség van-e?
Hányszor kerültem szembe azzal a gondolattal, hogy elég kínosan ügyelek-e arra, hogy ne, vagy csak alig ismételjem magamat. S hányszor azzal, hogy mi szükség újabb írásokra? Nem létezik, hogy mindennap történik valami falrengető; nem létezik, hogy naponta eszembe jut valamiféle lényeges gondolat.
Az is megfogalmazódott bennem, hogy mikor érkezem el ahhoz a határhoz, amikor már nem leszek képes uralni témáimat, azaz feledem, hogy már ötször leírtam őket. A zenészeket viszonylag ismerem, ezért kicsit hozzájuk hasonlítom saját írói tevékenységemet.
Schubertről hallottam, aki több mint 600 dalt írt: Előfordult, hogy gratuláltak neki olyan zenéhez, amelyre idegenként tekintett, rég elfeledve, hogy ő követte el. Pedig ez az úr fiatalon halt meg (csaknem hihetetlen: 31 éves korában).
Kollégája, Verdi 80 éves korában remekelte az Aida c. gyönyörű operát, benne a gyönyörűnél is gyönyörűbb balettzenével és bevonulási indulóval.
Kodály viszont hosszú élete ellenére alig komponált 40 éves kora után valamit, mert a zenei készségfejlesztés pedagógusi munkájában nagyobb örömét lelte, értékesebb kincsnek találta a zeneszerzésnél. Az ő példája szkepticizmusba kerget. Nincs jobb dolgom, mint a posztok termelése némi fotózással kiegészítve? De hát nincs, már amennyire ilyen közelről nézve meg tudom ítélni a magam habitusát.
Ameddig jobb eszközre nem lelek, hogy értékeket közvetítsek mindazoknak, akik hajlandók időt szánva olvasgatni pillanatszülte soraimat, addig megkísérelem a posztok további közlését. Ha jobbat találnék, alternatíva előtt találnám magamat.
Ám egyelőre nem tartok ettől. 
Összefoglaló az 1Kir 10-hez. Sába királynője felkeresi Salamont, és hatalmas kinccsel ajándékozza meg a királyt, akinek bölcsességéről maga is meggyőződik. A király viszonozza a kapott 120 aranytalentumot és egyebeket. Teheti, hiszen a krónikás szerint évi bevétele 666 aranytalentum, amihez a kereskedők adói, a királyok sarcolásából keletkező jövedelmek stb. is hozzáadódnak. Kis és nagy pajzsok százait vonatta be Salamon arannyal. Arannyal bevont elefántcsont trónjához hat lépcső vezetett, rajtuk 12 oroszlán szobra. „Salamon király gazdagságban és bölcsességben felülmúlta a föld minden királyát.” Az adatok olvastán hajlok rá, hogy ez így is lehetett. 1420 harci szekere, 12 000 lovasa volt. Ez a csúcs. Közöm.  Salamon 3000 éve élt. Ha akarom, el vagyok ájulva e hatalmasságtól. Ha akarom, Szent Pál szavai csengenek fülemben: Mid van, amit nem kaptál? (1Kor 4,7) Az én idevonatkozó elvem is megér néhány mondatot: Nem az számít, hogy mim van, hanem az, hogy mire használom. Kinek mije van, azért felel. Nem mondhatom, hogy az a fickó nem adta kölcsön az autóját (pedig neki van autója), amikor én se adom oda a fúrógépemet (mert pénzt fizettem érte, mert kopik, mert elronthatják, mert elmulasztják visszaadni, vegyen magának s ne ácsingózzon az enyémre, stb.). Hát így van ez valahogy.