Mickey webnaplója

A fb-on szörfölve ráakadtam egy emberre, aki Czakó G. és Halász Lajos mellett harmadikként pásztorolta a rendszerváltáskor megjelent katolikus folyóiratot (IGE-N). Amikor újságírói akadémiát indítottak, beneveztem (életem legélesebb-édesebb váltása). Nos, ők vezettek be sokunkat a lapszerkesztés és -írás, a korrektúra stb. elméletébe és gyakorlatába. Álljon itt a neve annak, aki utóbb a váci egyházmegye diakónusa lett: Ő Magyar Bertalan. Névjegyéből kiderül, hogy nálam 13 évvel fiatalabb emberként tanított bennünket. Élénken emlékszem, milyen nagy élvezettel vetették rá magukat a szerkesztőség tagjai a házi feladatként készült krokikra, esszékre, hosszabb-rövidebb írásokra, mínuszos hírekre. Ők csak desszertnek nevezték ezeket a próbálkozásokat, és ízekre szedték. Miért így, miért ezzel a kifejezéssel, miért ismételődik, miért, miért, miért... Akkoriban meg is fogalmaztam magamnak: Itt az jár rosszul, aki megírta a megírandót, mert a poénosra vett bírálatok nyomán a firkásztanuló olykor mindenütt szeretett volna lenni, csak a helyszínen nem. Az az édes az egészben, hogy azok hahotáztak a legjobban (leghosszabban?), akik remélték, hogy nem marad idő az ő vackaik számonkérésére. (Általában nem is maradt.) Rég volt, igaz volt, érdemes volt kitartani, ameddig munkám folytán el nem kellett szegnem további jelenlétemet. Ha akkor tovább maradok, ma már főszerkesztő lennék/nyugdíjas lennék/nem is élnék/újságírást tanítanék/avagy ugyanúgy alkalmi felkéréseknek tennék eleget, mint mostanság. Meglepő módon a desszert szó mélyen megragadt bennem, el odáig, hogy a szokásos agapé nemcsak beszélgetésekből, találkozásokból, eszem-iszomból áll, hanem közben elhangzik egy-egy rövid, csattanós, többnyire humoros történet is, amelynek a „desszert” nevet adtam. Apró különbség, hogy itt csak nevetni, tapsolni szabad, kritizálni nem.
Ami pedig a nevekről eszembe jut.
Vannak érdekes névpárosítások, amelyek fennakadnak eszméletem rostáján. Ilyen Magyar Bertalan neve is. Ugye volt két űrhajósunk, egy tényleges és egy potenciális. Ha valaki nem emlékezne rá, a két repülős neve: Magyari Béla és Farkas Bertalan. Nocsak: Magyar(i) és Bertalan.
Továbbmegyek.
Nálunk így jött sorba az első két gyerek neve: Gábor, Miklós... Mint a színészé: Gábor Miklós.
Már csak egy különös egybeesést említek, amely igazából kettő. Amikor a jezsuitáknál dolgoztam, hosszasan Lukács János volt a tartományfőnök. Mivel a négy evangélista neve sorrendben: Máté, Márk, Lukács, János, arra tippeltem, hogy az ő utódja neve nem lehet más, mint Máté Márk. Tévedtem: Tamás lett. Ám az élet tartogatott egy fricskát. Két rokongyerek érkezett a nagyobb családba, csaknem egyszerre. Mit gondoltok, milyen névre keresztelték őket? Az egyik a Máté, a másik a Márk nevet kapta.      
Összefoglaló a 2Kir 18-hoz. Júda királya Acház fia, Hiszkija (716-687) lett. Azt tette, ami kedves az Úr szemében. Leromboltatta a magaslati oltárokat, szent fákat, bálványokat, a hamisan bálványként tisztelt rézkígyót, melyet annak idején Mózes állíttatott fel. Vállalkozásai sikerrel jártak, miközben Szamáriát Szalmanasszár leigázta. Ám Hiszkija uralkodásának 14. évében Asszíria királya, Szancherib felvonult Jeruzsálem ellen. Az első kísérlet megegyezéssel zárult. A sarc értéke évi 300 ezüst- és 30 aranytalentum. Ám utóbb jelentős csapatot küldött az asszír király Jeruzsálem alá, méltatlankodva, hogy Egyiptommal kokettál Hiszkija. Olyan hangerővel tárgyaltak, hogy a város falain lévők jól hallották a fenyegetést. Ám a király parancsára nem feleltek semmit. Közöm. Újfent felmerül a kérdés: Mennyi sarc elég a korabeli vagy a mai kizsákmányolóknak? És egy történet. A Regnum Marianum ellen folytatott perben (1960-as évek) Miklós sógoromat (RIP) is kihallgatták a Gyorskocsi utcában. A nyomozótiszt egy napig faggatta-nyaggatta VM-t szépen, csúnyán, eredménytelenül. Gondolom, égi királyától (lelkiismeretére figyelve?) azt a parancsot kapta, hogy hallgasson. Roppant nehéz egy napig szótlanul maradni, amikor hol udvariasan, hol kemény hangot megütve provokatív kérdésekkel bombáznak valakit. Csak az eredménytelenül záródott nap végén szólalt meg, mintegy bocsánatot kérve a tiszttől udvariatlannak látszó hallgatása miatt, hangoztatva, hogy beláthatja, bármit mondott volna, azt az (alaptalanul) államellenes összeesküvéssel vádolt papok ellen fordították volna. Én megemelem előtte a kalapomat: Kemény legénynek bizonyult a sógor.