Most nem a szabályos időmértékes szövegekről akarok írni, mint egy múlt alkalommal, amikor is a Wartburg szerelő könyvből idéztem: „A fékvezetékeket légteleníteni kell”. Nem is a magyaros hatos felező ritmusról: „Nádorispán látja, Toldit a nagy fával”, hanem a közösen mondott prózáról. Pl. arról, hogy a közösen mondott imáknak viszonylag szabályos ritmusa alakul ki. Vegyük az Üdvözlégyet. Így valahogyan szól azonos metrumba zárva a közösen mondott szöveg (ez nem jelent mindig újabb lélegzetvételt, csak az együttmondást segíti). / Üdvöz légy, Mária, / malaszttal teljes / az Úr van teveled / áldott vagy te az / asszonyok között és / áldott a te méhednek / gyümölcse, Jézus/ Asszonyunk, Szűz Mária, / Istennek szent anyja, / imádkozzál érettünk / bűnösökért / most és halálunk / óráján. Ámen. / Hangzásában ez utóbbi többnyire: ammen).  Az egybetartozó részeket hozzávetőleg egyenlő hosszúságú idő alatt ejtjük ki. Ez nem vers, mégis valamiképpen az. Azért az, mert ritmusa van. Egy kivételével felező, azaz különösebb gond nélkül ketté vehető. Tetten érhető itt a magyaros verselés egyik sajátja: úgy viselkedik a szótagok ejtése, mint kocsisor a közlekedési dugóban. Sűrűsödések és ritkulások követik egymást a szövegrészekhez illeszkedve. Vannak hangsúlyos és hangsúlytalan kezdések. A „malaszttal teljes”, hangsúlyosan indul, „az Úr van teveled” hangsúlytalanul. A profán szövegek között ugyanígy találunk hangsúlytalan kezdésre példát. Ami most bevillan pl.: Babám, az (hangsúlytalan) ajtót be ne laka-told (hangsúlyos). Gábor Ignác köteteket szentelt a témának: A magyar ősi ritmus, A magyar ritmusproblémája, A magyar ritmika válaszútja címen (Fekete sas kiadó Bp, 1997.) A kötet hátulsó borítójáról idézem Babits tömör véleményét: „S hogy teljesen színt valljak, a Gábor próbasorát: »Egy némber, egy özvegy egy hősködő asszony« – egészen úgy skandálom, mint Gábor ... s biztos vagyok, hogy Arany is úgy skandálta.”
***
Mióta túl vagyok az antitest injekciókúrán (ígért egyik folyománya, a fülzúgás megszűnése) és szedek ellene pirulákat (Betagen) betegen érzem magamat. Jobban cseng a fülem, mint korábban. Olykor a kabócák lankadatlan buzgósággal húzott fűrésztelepszerű hangját hallgatom. Olykor abbamarad. Persze, a hidegfront – lehetne mondani. Persze a 68 év – szintén lehet mondani.
Összefoglaló az 1Krón 26-hoz. A kapuőrök. Szintén leviták. Őrizték a várost, őrizték a kincseket, őrizték a készleteket. Szolgálatukért kaptak a zsákmányolt javakból győztes csata után. Nem voltak kevesen. Csupán a Jordántól nyugatra eső részen 2700-an szolgáltak. Közöm. Ma van rend-őr, polgár-őr, seregben pedig külön őrezredek. Nem akarok elcsángálni a témával Adyig, Őrizem a szemedet, de a zsoltárokig igen. Pl. a 127-esben ez áll: „Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik felette.” És még: „Lelkem eseng az Úr után, jobban, mint éji őr a virradat után.” (Zs 129 De profundis, Ford. Sík S.) Az előbbit ugye a Krisztus (kell a névelő, mert jelentése a Felkent) így fejti ki: „Nélkülem semmit se tehettek.” És csakugyan, az emberek valaha tömegesen odafigyeltek az Úrra, mindent tőle reméltek, mindent hozzá viszonyítottak, saját ténykedésüket is. Az utóbbi pedig egy olyanfajta ragaszkodást foglal szavakba, amelyek e legerősebb kötődésre utalnak. Ide idézhetném még, (Jó, akkor legyen) a 42. zsoltárból egy rész: „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, Lelkem úgy óhajt Uramra, És hozzá fohászkodik, Tehozzád én Istenem, Szomjúhozik én lelkem, Vajon színed eleiben Mikor jutok élő Isten?” A kép kifejező, a kérdés az élet minden pillanatában feltehető.