Levente kapott egy fatáblát. Különféle alakú mélyedésekbe különféle figurák illeszthetők bele. De mindegyikbe csak az az egy, a belevaló. A többi nem. Vannak a figurák között állatok: kacsa, ló, nyuszi, malac, aztán ház, gyerekek, virágok, tárgyak.
Levente kapott egy nádparipát is. Persze nem otthon készült lovacska ez, hanem az üzletközpontban kapható távolkeleti kivitelben. Azért épp olyan jól lehet lovagolni vele, mint a századokkal korábbi elődjével. Sőt. Ezzel még gitározni is lehet. Egyszer – kb. egy éve – videóra vettem, amint Levi a hóna alá kapja a lovacska fejét és a seprőnyélszerű részt „pengeti”: szabályosan gitározik. Mivel apja mellette állt, a gyerek rákérdezett, hogy mi legyen a műsor. A táblácska éppen kéznél volt, apjuk kiemelt egyet-egyet a figurák közül, és Levi mókásan rögtönzött hozzá. Az ő kis száján azonnal dallá fakadt a ritmusos valami. Az énekekhez sorra felmutatott tárgyat megnézte, s hozzáfogott a művészkedéshez. Nyuszi, mondta, majd impró következett, a végén újra nyuszi (aztán sorra: ló, cica, malac, kislány, házikó stb.) Mindegyik után meghajolt, s várta a tapsot.
Ugyanez más formában. Kikapcsolódni indult egykori főnökeim egyike, aki kirándulni és előadni egyaránt szeretett. Egyszer küldött egy e-mailt a szervezőnek. Kedd. 9 és 10h között előadást tartok. Miről?
Ugyanez egy harmadik formában. Ebédet kellene főznöm. De mi legyen ma az ebéd? (Edd meg leves, kapd be tészta.) Ez nem szezonális, ehhez be kellene mennem a csarnokba...trallala, trallala.
– Legyen lecsó, mondja valaki. Annak itt van a szezonja, meg finom is.
– Jaj, már nem éltél hiába! Csakugyan az lesz. Hogy köszönjem meg fantáziádat?
Jöjjön a negyedik is. Közös blogunk éltetője és motorja, Ági, olykor bedob egy témát, hogy írjunk arról. (Hogy köszönjük meg, már nem éltél hiába!) Mi meg, ha fogyó számban is, de reflektálunk előbb-utóbb a témára és összeszedjük azokat a személyes élményeket, amelyek bennünk élnek, s megpróbáljuk összefoglalni. Mostanság gyerekkori meséinkről kért írni.
Most jutottam el mai posztomig. Bevallom, ha csak nem ér valamiféle impulzív hatás, olykor nehezen indul – már gyakoriságánál fogva is. Ám ma – mint olvashatjátok – témára akadtam, nevezetesen arra, hogy mi is legyen ma a téma. Hát legyen a mai téma a téma.
Nem új a dolog. Már Karinthy is erősen rágta a tollát napi cikkírási kényszere miatt a kávéházi szegleten, amikor odatolakodott egy nem várt, kellemetlen fráter. És feltartotta volna az írót, de mégse. K. Frici jegyzetelt aközben, míg ismerőse fecsegett. Majd néhány frappáns mondattal kiegészítette, a cikk elejére pedig ezt a címet firkantotta: Ő ad nekem témát. Én is meg tehetem, amit a humorista: a poszt elejére firkantom: Ők adnak nekem témát.
Összefoglaló a Jud 1-hez. Új tekercshez érkeztünk, Judit könyvéhez. Nebukadnezár összeszövetkezik a környező törzsekkel, és megtámadja Arfaxádot, a médek uralkodóját. Behatol Ekbatanába, feldúlja, a királyt lándzsájával leszúrja. Csapatai a győztes martalóchadjáratot követően 120 napot töltenek vigadozással. Közöm. A szövetségkeresés kétélű dolog. Vagy létrejön félelemből, számításból, barátságból, avagy ki tudja miféle opportunizmusból, aztán lesz, ami lesz. Vagy nem jön létre, s akkor, akik kimaradtak belőle, számíthatnak a retorzióra. Nebukadnezár se felejtette el, kik nem csatlakoztak hozzá. Megtámadja és leigázza őket. A seregek ma is kétfélék abban a tekintetben, hogy követi-e őket a logisztika, az utánpótlás, a tábori konyha, vagy sem. Utóbbi esetben osztogatás kizárva, a fosztogatás pedig nem. Nebukadnezár is az utóbbi gyakorlatot követte. Sáskamód felélték, amit az általuk elfoglalt és leigázott városokban találtak. Elképzelem a negyedévig tartó dorbézolást. Mennyi kínszenvedést jelenthetett az ott élőknek.