Mickey webnaplója

Minap foglalkoztam vele, hogy mindnyájan csillagporból vagyunk – hihetetlen bonyolult DNS-ekből összerakva. Ma a misén azon gondolkoztam, hogy bármennyire is elképzelhetetlen, szimbiózisban leledzünk Istennel. Szent II. János Pál pápa szentolvasó-titkokat írt. Többek között ezt: „...Aki az Eucharisztiában nekünk adta önmagát.” A népének ezt így fejezi ki: „Hiszem ezt, ámbár elmémbe nem fér.” Visszatérően megfogalmazódik bennem: Hogy lehet, hogy a végtelen Isten szeret minket. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte...” (Jn) Melyik világot? Krisztus korában a világot sík valaminek gondolták, amelynek a szélén a semmibe lógathatjuk a lábunkat. Az ég bakacsinja ernyőként, sátorként feszül e fölé a sík fölé, és tele van szórva kis lámpásokkal, csillagokkal. Ez még belefér képzeletünkbe. Később ettől a képtől Kopernikusz elállt, mert ráébredt: Nem vagyunk mi az univerzum közepe, s heliocentrikusnak, napközepűnek találta a világot. Rendben van. Bolygunk a nap körül, a hold kering a föld körül. De az újabb felfedezések nyomán az űr mérete egyre inkább a végtelen felé tart. Nekünk pedig egyre több hitre van szükségünk, hogy csillagporszem létünket a mindenség megálmodójától kísértnek gondoljuk. Ám Krisztus nem téved, és nem téveszt meg senkit. Ő az egyetlen igaz, szent. (Ő a biztos vonatkozási pont, a szegletkő: és ő „Atyánk”-nak nevezi a Teremtőt.)
Még két szempont.
Minap egy új ábrázolatot látok, amelynek az a lényege, hogy az univerzum valamiképpen él, és bár megszámlálhatatlanul gazdag az égitestekben, azok között rendszer van, függenek egymástól, s a kisebb rendszerek mögött hatalmasabb, csillagmilliárdokat egy rendszerbe fogó erőtér működik. Az égre már fel se merek nézni, mert amúgy is szédülök (meszesedés).
A másik szempont, hogy bár porszem a létünk, de a mikrokozmoszba beljebb és beljebb hatolva ugyanakkora aránybeli különbségeket tapasztalunk, mint a világegyetemet nézve.
Szédületes.
Pál megjegyzi híres areopáguszi beszédében, hogy benne (Isten) élünk, mozgunk és vagyunk.
És mi még a Mester testamentumának megfelelően csaknem napi sűrűséggel eltelünk titokzatos önmagával, így megerősítve a Végtelennel való szimbiózist.
Joggal énekeljük a fentieket: „Hiszem ezt, ámbár elmémbe nem fér.”