Mickey webnaplója

Esztergomban megismételtetett a jubileumi érettségi találkozó, az ötvenedik. Tartalmas programot kaptunk Bl. M-tól. Előbb a könyvtárat néztük meg, amely annak idején kápolnaként szolgált, és amelyben az oltáriszentség előtt adorált Prohászka püspök. Még megvan a karzat, mely mögött az orgona szólt. Még látszik a rózsaablak, amely eredetileg színes üvegfestménnyel volt ékes. Láttunk kódexeket, maximákkal, láttam Pázmány ősnyomtatványnak számító Kalauzát, aranyat is felhasználó lapokat.
Átmentünk a keresztény múzeumba is, ahol nem illett fényképezni, pedig lett volna mit. Pl. MS mester szárnyas oltárát a golgota jelenettel.
Aztán jött az első számú lecke. Az ebéd. Mit ehetek belőle és mit nem. Kb. fele-fele arányban talátam ehető és általam nem ehető választékot. Nem maradtam éhes. A másik lecke a kötetlen beszélgetés, amelynek során néhányan arra a kérdésre válaszoltak, hogy mi történt velük azóta, hogy nem találkoztunk. A többiek pedig mindenfélét összehordtak, ami éppen eszükbe jutott. Így kissé zilált, kissé kuszált lett a beszélgetés. Senki nem tudta, meddig fog tartani egyesek szómenése. Mindegy. Megpróbáltam befogni pörös számat, s magam csak a kérdésre válaszoltam.
Az én rendetlen ragaszkodásom a fotózásban nyilvánult meg. Ha kellet, ha nem kattogtattam a gépet. Persze rajtam kívül mások is.
Egy órával Egomból való hazatérésemet követően indultunk Dél-Pestre baráti találkozónkra. sajnos háromszor kezdtük újra a migránskérdés megválaszolását. Hiába mondtam, hogy eddig semmi újat nem mondott senki, mert ezt a csontot már sokan és sokféleképpen rágták le. Hiába mondtam, hogy ez a kérdés nem egy kérdés, hanem legalább ezer, ahogy eddig a migránsok áradatát, ma este mi a szavak áradatát nem tudtuk megállítani. Kicsit megnőtt a fejem, mire a szemergő esőben vakoskodva hazavezettem nagykorú Coltunkat.
73. ZSOLTÁR. ÖRÖK VISSZAFIZETÉS (Aszaf zsoltára.) Milyen jó az Isten az igazakhoz... mégis...irigység fogott el a gonoszakkal szemben, látva, mily jól megy soruk a bűnösöknek, ...testük egészséges... A gőg úgy övezi őket, mint lánc a nyakat, s mint a ruha, fedi őket az erőszak. A gonoszság a hájukból nő ki, s a szívükből csap ki az álnokság. Gúnyolódnak, s gonosz minden szavuk, hetykén fenyegetőznek hatalmukkal. Káromló szavuk még az eget is célba veszi, nyelvük arcátlanul sérteget a földön... növelik hatalmukat és élnek háborítatlanul. Hiába volt hát, hogy tisztán megőriztem a szívem, hiába, hogy bár ártatlan voltam, mostam a kezem?... Elmélkedtem ... s megértettem: a végüket kell néznem ... Amikor elkeseredett a lelkem, amikor a szívem vérzett: akkor balga voltam, józanság híján, akár a barom, olyan voltam színed előtt, de most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat. Szándékod szerint vezetsz majd engem, s végül fölveszel a dicsőségbe. Különben kim lenne a mennyben? De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten. Közöm. Ma ugyanezt látjuk: Egyesek fennhéjáznak, kérkednek, gonoszkodnak, s élnek, mint Marci Hevesen. Az igazat pedig nemritkán megpróbálja az Isten, mint egykor Jóbot, ha nem is annyira. A miatyánk egyik kérése ezt célozza. „Ne vígy minket kísértésbe.” Azaz ne próbálj meg minket erőnkön felül, mert elveszünk. A zsoltár vége felé olvasottakról azonnal ady szép verse kutott eszembe: Az Úr érkezése
/ Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten. /
/ Nem harsonával, / Hanem jött néma, igaz öleléssel, / Nem jött szép, tüzes nappalon / De háborus éjjel./
/ És megvakultak / Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, / De őt, a fényest, nagyszerűt, / Mindörökre látom. /