Mickey webnaplója

– A műanyagok legtöbbje hőre lágyuló, de van alóla kivétel. A legismertebb közülük kétségtelenül a bakelit. Ez kifejezetten hőre keményedő műanyag. 
– Van aztán egyéb is, ami hőre keményedik, pl. a máj. Egy rövid ideig puha marad, amíg a vér megalvad a belsejében, aztán a további sütés hatására cipőtalp keménységűre képes merevedni.
– Ilyen a tojás is. Múltkor már említettem D. blogjából véve a sztorit. XY grófnő visszavitette komornyikjával a reggelit mondván, hogy a tojást még főzzék, mert még kemény.
– Ám nemcsak az anyagi valóságok keményednek olykor hő hatására. Szerintem ilyen a bőbeszédűség, a redundancia is. Vannak olyan emberek, akik mondják a magukét, és olyannyira mondják, hogy egyre kevéssé képesek magukon tartani mások figyelmét. Sajnálom őket, mert ezt tapasztalván ráerősítenek, és még hosszabban próbálják kifejteni azt, amit már az elhangzott első mondat után megértett hallgatóságuk. Mivel ez a tulajdonságuk nem egy alkalomra szól, előfordulhat, hogy kerülni kezdik a társaságát, ismerve, hogy a megszólíttatás okán-jogán félórát-órát simán elrabolnak a megszólító idejéből, életéből.
Nos, ez a fajta nyomulás hasonlít a hőre keményedési folyamatra.
Minél hosszabban bizonygatnak valamit, annál több ellenérzést szül mondandójuk. Utóbb már nemcsak a mondandójuk, hanem a személyük is.  
A szószaporító „bekeményít”.
Hiába figyelmezteted, hogy vegyen vissza szómenéséből. Lesöpri kritikádat azzal, hogy még van mondanivalója.
Az ilyen embernek hiába teszed az orra elé a vekkert azzal, hogy régen lejárt a korreferátumokra tervezett idő, félrekotorja az órát azzal, hogy már csak egy mondatot kíván elmondani. S mire az egy mondat végére ér, elfeledkezik róla, hogy mit ígért. S ameddig szótankja ki nem ürült, mondja és mondja. S az értetlenkedő tekintetekkel szembesülve egyre elkeseredettebben védi azt az igazát, amelyet senki nem vont kétségbe.
Néha trükkhöz folyamodik, s megkérdezi, nekünk mesélte-e már... Ne higgy a kérdés komolyságának. Tudja ő, hogy sztoriját éppen hetvenhetedszerre meséli el. Ha nem tudod elnémítani, biztos lehetsz benne, hogy végigmondja a történetet anélkül, hogy jottányit elhagyna belőle.     
77. zsoltár. EMLÉKEZÉS IZRAEL MÚLTJÁRA (A karvezetőnek a „Jedutun” szerint – Aszaf zsoltára.) Istenhez száll szavam, hozzá kiáltok, Istenhez száll szavam, hogy meghallgasson. Keresem az Urat a szorongatás napján; éjszaka szüntelen hozzá emelem a kezem, lelkemnek nincs vigasztalása. Istenre gondolok és sóhajtozom, róla elmélkedem, és eleped a lelkem. Szemem nyitva tartod, nyugtalan vagyok, s nem tudok szólni. Régmúlt napokra kell gondolnom, a hajdani évekre emlékezem. Az éj óráiban töprengek szívemben, gondolkodom, fürkészi a lelkem: „Eltaszít az Isten egyszer s mindenkorra? Nem lesz már soha irgalmas? Kegyelme örökre elveszett? Elenyészett a minden nemzedéknek adott ígéret? Isten elfeledte volna a jóságát? Bezárta irgalmát haragjába?” S így szólok: „Az a bánatom, hogy a Magasságbeli jobbja megváltozott.” Emlékezem az Úr tetteiről, gondolkozom a hajdani csodákról. Minden művedet megfontolom, minden tettedet mérlegelem. Isten, szent a te utad! Hol van olyan Isten, mint a mi Istenünk, olyan fölséges? Te vagy az Isten, aki csodát művelsz, a pogányok előtt is feltártad hatalmadat. Erős karral megszabadítottad népedet, Jákob és József fiait. A vizek láttak téged, Istenem, a vizek láttak és megborzadtak, a hullámok a mélységekig megremegtek. A felhők bőven öntötték a vizet, a felhők megdördültek, nyilaid szétrepültek. Mennydörgésed visszhangzott a forgószélben, villámaid beragyogták az egész földet, a föld megingott és megremegett. Utad átvitt a mély tengeren, ösvényeid átszelték a nagy vizeket, s lábadnak nyoma nem volt látható. Mint egy nyájat, néped úgy vezetted Mózes és Áron kezével. Közöm. Egy a karizmatikus megújulás dala indul ezzel: Ó, Uram, néked zeng szavam, téged áldalak...  (Korunk újrafogalmazza a zsoltárok máig ható kijelentéseit.) A zsoltáros úgy szól a Fentvalóhoz, mintha mellette ülne egy pamlagon és társalkodnának (megdöntöttem a monológ sorait). Tipikusan végigvonul a zsoltáron a deus ex machina, az isteni beavatkozás megannyi kézzelfogható jele, ténye. Hol marad korunk érzékenysége a transzcendensre? A kérdés a levegőben lóg, és nincs aki leszakítsa.