Idén eddig írtam 
- 13 cikket, és még nincs vége az évnek
- 402 posztot és még nincs vége az évnek
- fogytam 25 kilót és még nincs vége az évnek
- elhagytam 10-féle gyógyszert (van itthon egy szatyorra való fel nem használt).
- az ismerős blogokra legalább 1000-szer rákattintottam.
 - és a sajátomra is (FB), azzal a feszült várakozással, hogy hozzászólt-e valaki és mit gondol. (Mi tagadás, nem sok komment érkezett?!)
A számok önmagukban nem sokat mondanak, de ha meggondolom, hogy a 401 poszt mi mindennel foglalkozott, azt hiszem nincs ok panaszra, nem hiszem, hogy olvasóim számára valami megvilágítatlanul maradt az év történéseiből.
A koldus és én
A nő az alacsony fakerítés tetején ült. Fedél Nélkül újság a kezében. Én elhaladtam mellette. Majd elkezdtem kotorászni a zsebemben. Kb. 300 ft volt benne. Ej – dohogtam magamban – miféle alak vagyok. Tettem egy kört, s a nő háta mögé kerültem.  Rágyújtott egy cigire. Nocsak. Nocsak, nocsak! Telik neki cigire is! Ha éhes, zsemlét vesz, nem cigarettát. Meggondoltam magamat. Még észrevétlenül visszafordulhatok. Hátra arc és irány haza. ballagás közben a D. naplójában olvasottakra emlékezem: D. az ügyeletes koldusasszonynak egy-egy pakli cigit szokott a kezébe nyomni, hogy futhasson tovább, s ne zavarja meg ebbeli tevékenységében a nő. Hm. Csakugyan az én dolgom megítélni, hogy a koldus mire költheti a pénzét? Egy frászt. Elszégyelltem magamat. Most már késő, minden mindegy.
Nem tökéletes ez a világ. Az enyém se.
***
A tévében ismételten hirdetnek egy ezüst emlékplakettet, melynek egyik oldalán Vörösmarty M. arca jelenik meg, másik oldalán a Szózat c. vers első versszaka. Feltűnt az ismétlés során, hogy nemzeti fohásznak nevezik a Szózatot. Ez alapos tévedés. A Szózat műfaja nem himnusz, nem ima, nem fohász, hanem szónoklás. Nem Istent szólítja meg, nem is hozzá szól. A nemzetet buzdítja.
De elkelne egy cenzor, egy szöveglektor a tévében is. Akkor nem fordulhatna elő, hogy egy buzdítást fohásznak neveznek, más alkalommal cikizik egy másik szövegben a gyermekteleneket. 
***
Ez jó. Ezt akarom én is. Koncz Gábor idézi a Magyar Fórumban Avilai Szent Terézt: „tégy jót a testeddel, hogy a lelked szívesen lakjon benne.” 
Ízelítő a Péld 15-ből. A szelíd felelet csillapítja a haragot, a sértő szó felkorbácsolja az indulatot. ... Az Úr a rosszak és jók fölött egyaránt őrködik. A nyelv zabolátlansága megöli a lelket. A bolond megveti apjának intését... az Úrnak az igazak imája tetszik... nyitva az Úr előtt az emberek szíve! ... A vidám szív derűssé teszi az arcot is, a szív bánata megöl minden életkedvet ... Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel. ... A bölcs fiú örömet szerez az apjának, az ostoba ember megveti az anyját. ... a gonosz szája hitványságot buzog. A gonoszoktól távol marad az Úr, de az igazak imáját meghallgatja. A ragyogó szem öröm a szívnek, a jó hír felüdíti a testet. ...Az Úr félelme a bölcsesség iskolája, az alázatosság megelőzi a dicsőséget. Közöm. Sok-sok újabb adalék a bölcsességhez és a balgaság mibenlétéhez. Ide most csak egyet emelek: A bolond megveti apjának intését. Annak, aki folyamatában rálát dolgokra, aki megfelelő élettapasztalatokkal bír, annak rettenetesen tud fájni, ha tanácsa ostoba fülekre talál, melynek gazdája vesztébe rohan, mert nem akar hallani az igazságról.
Az Istennek mennyire fájhat némely ember életútjának az elszerencsétlenedése.
Egy orvosnak mennyire fájhat, amikor tudván tudja, hogy páciense belehal, ha nem fogadja meg az ő tanácsát. És a páciens nem akarja megfogadni, vagy képtelen rá bizonyos kényszerességek miatt.
Egy szülőnek mennyire fáj, ha indulatok, szenvedélyek, szerelmek miatt ésszerű tanácsa lepereg gyermekéről. Mennyi fájdalomtól tudná megkímélni. Ám személyi szabadság is van a világon. A felnőtt korú gyerek kezében a döntés joga. A szülő pedig tehetetlenül toporog, mint a kotlós a tó partján, amikor a kislibák vízre szállnak, s ő nem tehet semmit.