Ülök az erkélyen. Forróság van, a nap már nem süt ide, ölemben Szabolcsi Bence kötetbe foglalt tanulmánya a Zene története című. Érdekel a téma, de olykor megszakítom az olvasást egy-egy történés miatt. Majd emlékezve az olvasott mondatra szemem ösztönösen odasiklik, ahol az imént abbahagytam az olvasást, és minden erőlködés nélkül felvehetem a gondolat fonalát. Máskor értelmemmel keresem a folytatást. No hiszen. Hiába emlékezem az utoljára olvasott előzményekre. Ezt a helyet csak úgy találom meg, ha megértem a lap megfogalmazásait, és addig keresem, ameddig el nem érek a nem talált helyhez. Persze csak akkor, ha pontosan emlékezem a z utoljára olvasott szavakra.
Nemde ugyanez történik, amikor egy név, egy fogalom kiröppen a fejemből. Ha rákoncentrálok, nem létezik, hogy beugorjon, de ha az agyam sarkában fenntartom az érdeklődést, egyszer csak teljesen ösztönösen és minden erőfeszítés nélkül beugrik a név, az elveszettnek hitt fogalom, az elfelejtett dallamfoszlány, a fél évszázaddal ezelőtt velem egy osztályban tanulók neve.
Az embernek társa van, és alkalmanként milyen jól jön a segítsége, csakúgy, mint a demenciában szenvedőről szóló viccben. (Biztos mindenki hallotta már. Azért elmondom.) Az öreg úr barátjának meséli, hogy milyen jó orvosságot kapott feledékenysége ellen. Mivel hirtelen nem jut eszébe a neve, kiszólna a felségének, hogy segítsen, de az ő neve is kimegy a fejéből. Kérdi barátját: mi is az a lila tavaszi virág, amely a fák tövén illatozik? A barát: Ibolya. Na ez az! Ibolya, mi is a gyógyszer neve, amit feledékenység ellen írt fel a doktor?
Ízelítő a Róm 7. f.-ből:
A törvény igája helyett a kegyelem segítsége
... a törvény alapján ismertem meg a bűnt... Törvény nélkül éltem, azután jött a parancs, a bűn föléledt, én pedig meghaltam. Így a parancs, bár életre szólt, halálomra vált. A bűn ugyanis a tilalommal kapta vonzóerejét, ...de a bűn a parancs által mutatta meg jellegét.
Az ember benső meghasonlottsága
...a bűn rabja vagyok... nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyűlölök... nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn...: bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen. A belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz. Én nyomorult! Ki vált meg e halálra szánt testtől? Hála az Istennek Urunk, Jézus Krisztus által! Értelmemmel tehát Istennek szolgálok, de testemmel a bűn törvényének. Közöm. Érdekes megállapítása Pálnak, aki megkeresztelkedett, s ösztönei rosszra való hajlamot mutatnak. Így az a vigasza marad, hogy értelmével szolgál Istennek, Krisztus segítségével (kegyelem). Tudjuk, a test az csak test, nem használ semmit. Assisi szentje szerint „szamártestvér”. Hányszor megtapasztaljuk, noha a Lélek temploma is egyben. Jobb ilyenként reá tekinteni. A szamár menne jobbra-balra, csak ne kellene húzni az igát. Kell neki az ösztöke. Van erős segítségünk, csak kérni kell.
2017.06.25. 06:01 emmausz
Ösztönös/tudatos
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr1512618499
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek