Mickey webnaplója

Végignézve egy közösség arcain gondolatok ébrednek az emberben.
Arcok.
Mit érez a szobrász, amikor embert farag?
Mit dolgoz ki a leginkább élethűségre törekedve: a testet vagy az arcot. Nyilvánvalóan az arcot, mert az a legkifejezőbb része az embernek.
A test az csak test, ami ma van, és egy napon elenyészik, de az arc, noha az is a test része, valahogyan túlmutat önmagán.
Egy sugárzó tekintet arról mesél, hogy van az emberben értékesebb rész, amely az örökkévalóságra van kalibrálva, méretezve. Ezt próbálja megragadni a valamirevaló szobrászművész.  
Végignéztem egy közösség arcain. Meséltek a szemek, az életről tanúskodtak.
Lehet, hogy közhely, de igaz, hogy a szem a lélek tükre.
Másképp néz a koldus, aki reménykedve várja, hogy pénzt kap, s ha ennek e gesztusát felfedezi, akkor azt reméli, hogy nagyobb összeget kap.
Másképp néz az ember egy lábadozó betegre, aki iránt részvéttel van.
Másképp néz a gyerek szemébe, aki az esetek nagy részében bizalommal tekint vissza a felnőttre.
Megint másképp néz a jegyespár egymásra az oltár előtt, akik kölcsönösen egymástól várják boldogságukat.
Másképp néz a csendben imádkozó ember, szemét a végtelenre függesztve.
Másképpen figyel a zenész a karmesterre…
A példák száma a végtelenhez közelít. Mind azt igazolja, hogy a szem valamiképpen az önkifejezés eszköze a pelenkás kortól kezdve a sírig.
Megmutat valamit a lélekből.
Az emberi lét mélységeiből.