Az ott töltött idő benyomásairól hosszasan lehetne írni, de ide most csak három rövid epizódot hozok.
A légy
Valaha láttam a díjnyertes magyar rajzfilmet, amely ezt a címet viselte. Tegnap láttam egy legyet, és annak cikázásait. Vagy látta ez a légy a filmet, vagy egyik őse szerepelt a rajzfilmben modellként. Pontosan ugyanazokat az éles kanyarodásokat tette, jószerével kiszámíthatatlan húzásokkal. Olykor eltűnt a szemem elől, hogy megint előjöjjön, és tovább tesztelje látásomat. Sokkal nehezebb mozgását követni, mint amikor az orvos tesztel mutatóujját jobbra-balra, majd föl meg le mozgatva, s arra kérve páciensét, hogy kövesse szemével a mozgást.
A légy időnként elfáradt, és a faágnak kinevezett fakarnison függőlegesen megtapadva tisztogatta lábával a szárnyát. Rövid pihenést követően újra kezdte örökös mozgását, villanásokat, közel a mennyezethez. Nem értette, hogy felfelé nincs tovább, jóllehet világosságot lát. Neki-nekicikkant hát a plafonnak, attól is lett koszos-poros, és ismételten azt pucolta le magáról a karnison megtelepedve. Nem tudta, hogy a karnis már nem a természet része, ezért (vagy másért, ezen vitatkozzanak a légy-pszichológusok) mindig oda tért vissza. Azt sem tudta, hogy kitörési kísérletei rendre meghiúsulnak, mindenesetre nem ismerte fel igazi hazáját. Egyszer aztán alighanem megszédült egy falnak ütközéskor, mert irányt változtatva a korábbiakhoz képest kihussant a híg levegőégbe. Önfeledten-boldogan fürdött meg a légben, a váratlan szabadsággal élve, a természetes hazájában.  Jobban járt, mint filmbeli társa, amely egy tompa puffanást követően megszűnt zizegni-zúgni, mozogni-élni.
A karnis akasztói
A fémakasztókból harminckettőt számoltam meg. Jééé, 32, mint a magyar kártyák száma. Nos igen. A lapok variációi adják a játékot, és a szabály szerint nyer vagy veszít az ember. Nemde éppen olyan kényszerpálya amaz, mint az akasztók-csúszkák útja a sínen. Húzhatom jobbra, húzhatom balra. Átengedik a fényt a jóvoltukból elhúzott függönyök, vagy éppen szűrik. A kártya is ilyen öncélú. A nyerek-vesztek örökös körforgása. Előbb-utóbb dögunalmas minden pasziánsz.
Fekszem az ágyon
Kórházi ágyon természetesen. Ahogy fekszem, az nem egészen természetes. Bal karom preparálva, „hozzábilincselve” a kemóhoz. Jobb karom szabad, azt a fejem fölé helyezem. Ekkor beugrik egy kép. Michelangelo Krisztusa a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján, az Utolsó ítéleten éppen ebben a pózban leledzik. Ugye szemetek előtt megjelent az impozáns ábrázolás: A feltámadt Krisztus izmos jobb karja a feje fölött, balja pedig ezzel ellentétben: a teste előtt nem egészen kinyújtva. Korpulens, izmos testét valamelyest lepel fedi. Nem akarok semmiféle jelentőséget tulajdonítani ennek az egybeesésnek, csak jelzem, mert ezt a hasonlóságot éltem meg.
A freskó azt „énekli”, hogy Christus, vincit, Christus regnat, Christus imperat (győz, uralkodik és parancsol).