Mickey webnaplója

Most abbahagyom a versírást, mert eszembe jutott valami – költi „kínai versét” Karinthy Frigyes.
Most elkezdem a poszt megírását, mert nem jutott eszembe semmi – mutatok rá imigyen pillanatnyi állapotomra.
Na jó. Mégis foglalkoztat valami.
Az önfényezés kiküszöbölésére tehető kísérlet. Amiről szó van, meglehetősen általános élethelyzet. Frans Horthuis könyvének egyik epizódját, gondolatát hozom ide:
»A kolostorkertben dolgoztam egy-két órát. Már a szobámban ültem, amikor a portás arra kért, munka után tisztítsam le cipőmet, mert piszkos lett a folyosó. Azt válaszoltam, hogy az nem lehet, mert én cipőt váltottam odakint.
Akkor valószínűleg a néhány fiatal vendég volt a tettes – vélte a portás.
Most ártatlan vagy – mondtam magamban. Ha ezt a bagatell dolgot magamra vállaltam volna, a fiatalok ártatlanok maradtak volna. De milyen nehéz ez, még ilyen semmiségekben is. Velünk ellentétben Jézus lett mindenért a bűnbak (Fellázítja a népet … nem akar adót fizetni … jobb, ha egy ember hal meg a népért … el ezzel a bajkeverővel, istenkáromlóval). Ám ő megkeresztelésekor szilárdította meg magában az elhatározást, hogy mindig és mindenben az utolsó helyet foglalja el.«
Eddig a rövidített ismertetés.
A kérdés, hogy vajon mi rászánjuk-e magunkat, hogy – mint a bárányok – némák a maradunk nyíróink előtt, és nem nyitjuk meg szájunkat a minket nyírók előtt?
Ez jutott eszembe, miután tegnap egy poszt gondolataival ellentétes véleményemet hangoztattam, s amely vélemény – ki tudja milyen oknál fogva – töröltetett.  
Rendben, mondom én, és az Illés-nóta szövegét veszem kölcsön:
Befogtam a számat rendesen.