Szerda reggel felpattantam, megkeményítettem arcomat, és elindultam a 10. kemóra. Örömmel tapasztaltam, hogy az a nővérke van szolgálatban, aki nyugodtan és biztos kézzel szúrja belém a branült. Most is ez történt. (A branül tűjét egy kónuszos végű műanyag csövecske veszi körbe. Csak helyet csinál neki a tű, amit azonnal kihúznak a vénából. Csak a műanyagcső marad benne a csatlakozóval.)
A nővér figyelmeztetett, hogy egy áttétes beteg a halálán van a kettes ágyon. Ha úgy gondolom, várjak két órát, hogy más ágyra telepedhessek. Nem vártam. Lesz, ami lesz. A nővérnek igaza volt. Egy negyed óra elteltével úgy veszem észre, hogy BF úr melle nem emelkedik. Elsiettem hát jelenteni, hogy exitált a nagybeteg.
A nővér jött sietve, szakszerűen belegöngyölte egy tiszta műanyaglepedőbe, majd letakarta a tetemet fehér lepedővel. Figyeltem a tevékenységét. Diszkréten kis keresztet rajzolt a távozó homlokára. Néhai BF úr felesége is megérkezett, könnyeivel küszködve mesélte, hogy sokat szenvedett férje, így valóságos megváltás neki a halál, noha csak 65 éves volt. Van abban valami megszokhatatlan, hogy egy test, amely szellemmel és halhatatlan lélekkel bír, egyik pillanatról a másikra elválik egymástól: a test szellemestül elválik a lélektől, mely halhatatlan. Közelről láttam a folyamatot, és spontán imádkoztam érte: Istennek szent anyja imádkozzál érte, bűnösért most, a halála órájában. Ámen.
Később szóba került, hogy szerkesztő publicista voltam nyugdíjaztatásom előtt. Az említett nővérke kérdezte, hogy melyik orgánumnál dolgoztam. Mondom neki, hogy a jezsuita Távlatoknál. Mire visszakérdez: A Horánszky utcában? Nem – válaszoltam –: a pasaréti Sodrás utcában működött a szerkesztőség. Ott nyomtam le az utolsó tizenöt esztendőt.
Ebben maradtunk.
A kemó 36 órás becsöpögtetését csak úgy lehet könnyen venni, ha van nálad egy jó könyv. Ezúttal volt nálam. Elég gyorsan eljött a kezelés vége. Mivel megkaptam a zárójelentést időben, hajnalban megindultam hazafelé. Fél ötöt mutatott az óra. Az az újszövetségi gondolat jutott eszembe, hogy megismétlődhetne velem, ami Szent Péterrel: Egy angyal leverte a bilincseit, kinyitotta börtöne ajtaját, és Péter kint találta magát a szabad levegőn. Mivel egy hónapja úgy kellett álmából felverni a kapuőrt, hogy nyissa már az ajtót, volt esélyem rá, hogy megismétlődik a jelenet: zárva találom a kórházi kijáratot. Ám nem ez történt, hanem az, hogy fent megszabadítottak az infúziós szerelékektől, lent pedig kinyílt a kapu előttem. Ugyanúgy, mint Péternek annak idején. Aki közösségébe igyekezett, én meg haza botorkáltam.
2018.10.05. 10:07 emmausz
A hal jele a homokban
komment
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr2514282945
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek