Mickey webnaplója

Volt egyszer egy Slavko Barbarić atya. Volt, mert a Krizsevácon (Medjugorje hegye) infarktus érte és elhunyt. (R. I. P.) A mostani olvasmányomból kiemelek egy általa előadott beszédrészletet.
„Hogy mitől veszítjük el a békénket? – kérdezi –, pl. attól, hogy ha a másiknak csak egyetlen oldalát nézzük, amelyet nem kedvelünk. Figyelmen kívül hagyva a személy egészét. Így a kritika beférkőzik a szívünkbe. Az illető személy többi tulajdonsága feledésbe merül, egyedül csak a minket zavaró tényezőre összpontosítunk, és ez elvakít bennünket még akkor is, ha ez a hiba, rossz szokás vagy bűn valós probléma. Így szem elől tévesztjük életének a szépségét, mindazt, amit a múltban tett, adott vagy elszenvedett. Korlátolt és helytelen látásmódba lépünk be akkor, ha ezek az apró részletek ejtenek foglyul minket. Így nem tudunk érte hálát adni, és nem lesz béke bennünk. Ha valaki eljön hozzátok és megdicséritek, kifejezitek iránta érzett hálátokat minden erőfeszítéséért és tettéért, akkor nehéz lesz jelentéktelennek tűnő dolgokért továbbra is neheztelnie rátok.”
Mintha csak Ferenc pápát hallanám, aki óva int a pletykától, amikor is valakiről távollétében csak a negatívumokat terjesztjük. Amit mondunk, az igaz lehet, de egyoldalú és rosszindulatú. Ha állításunk nem igaz, akkor még rosszabb a helyzet, és rágalmazás a neve. A jó pápa is óva int e kettő szörnyűségtől. Pedig oly általánosságban elterjedt mindennapjainkban.
Az első baj vele az, hogy egyoldalú a pletyka. Ha egy író egyoldalúan ábrázolja könyve szereplőit, akkor ponyvát ír, és nem lesz soha klasszikus mű belőle. Ilyesféle ponyvát terjesztünk, amikor valakinek csak a hibáit emlegetjük. Ez az egyoldalúság önmagában is rossz, de a pletykának és a rágalmazásnak van még egy súlyosbító mozzanata. Nevezetesen az, hogy az illető távollétében történik lejáratása, így nem tud ellene védekezni. Teljesen ki van szolgáltatva rosszmájúságunknak.
Kerüljük hát, amennyire csak tőlünk telik.
Hányszor gondoltam arra, amikor egy társaság máson köszörülte a nyelvét, hogy legközelebb a távollétemben és is sorra kerülhetek. Erről szól az alábbi poén:
Négy kolléga igyekszik kiküldetésre. Egy vasúti kupéban ülnek, beszélgetnek. Egyikük feláll, mert WC-re kell mennie. A többi három azonnal elmondja az összes, rá nézve hátrányos történetet. Ám idő múltán kimegy a második is pisilni. Azonnal nekiesnek, és elpletykálják, amit róla tudnak. Telik-múlik az idő, és kimegy a harmadik. Vele is ez történik… Majd amikor a negyedik is visszaérkezik, a társaság teljes némaságba burkolódzik. Nem véletlenül.
***
Udvardi püspök egy beszédrészletét is ide hozom. Tegnap hallgattam a tévé egyik adásában. Azt mondja, hogy az ember és az Isten kapcsolata ugyanolyan, mint a kisgyerek és szülője kapcsolata, amikor bújócskát játszanak. – Keress meg! – kiáltja a gyerek, és a szülőnek meg kell találnia. Feltehető a kérdés: vajon ki keres kit? A gyerek a szülőt, vagy megfordítva? Isten vágyva vágyik ránk találni. De vajon nyitottak vagyunk-e, hogy ez megtörténhessen?
***
Egy vicc a FülesBagolyból, ami nem is az. Így szól:
Vannak emberek, akiket csak azzal lehet szórakoztatni, hogy hallgatjuk őket.