Mickey webnaplója

Mégis mit gondolunk? – kérdezi B.G. nyelvész tegnapi posztja címében. Minden mondatával egyetértve osztom meg blogbejegyzését. (Remélem, nem haragszik meg érte.) Aki szerte a világot bebarangolta, és sokat tapasztalt, ezt írja:
„Napi gondjaink, hogy nem jön azonnal a busz, s hogy vasárnap is lehessen friss kenyeret kapni a boltban. És kiakadunk, ha 15 percet késik a vonat. Mégis mit gondolunk? Láttam Manilában a szeméttelepen élőket. Kairóban a temetőben lakókat. Mexikóváros környékének bódévárosait. India százmilliós szegényeit. Kambodzsa szegényeit, akiknek egyetlen vesszőből font hajlékuk van, és dolgukat a hajlék melletti csatornába végzik. Akinek az égvilágon nincs semmijük. A világon egyre több a 15-20 milliós metropolisz, teljesen lehetetlen életkörülményekkel, napról napra élő, nem tervező, kitörni nem tudó emberekkel. Életmódban, táplálkozásban, tanulásban, munkában, örömben, fantáziában elmaradva egyre nagyobb, valószínűleg milliárdos tömege él az emberiségnek. Ha ezt tudjuk, és én láttam, akkor mik ehhez képest a mi »nagy« napi gondjaink?”
Magam csak elképzelem a világ nyomorát, illetve látom a világhálót körbe-körbejáró képeket, s újból és újból megállapítom, hogy itt, most mi jobban élünk, mint néhány száz éve a királyok. Ehhez képest a közmédia az üdítő kivételektől eltekintve meglehetősen tele van nyavalygásainkkal, elégedetlenségeinkkel, hazugságainkkal.
Szenvedéseink a klímaváltozással talán kezdenek hasonlítani a nyomorban élők szenvedéseihez, hiszen tönkremegy a termés egy része a szárazságtól, a jégesőtől, a villámárvizektől. Mégis hatalmas a különbség életszínvonalunk és a nyomorgók nívója között.
Nem állítom, hogy lelkületünkre nézve is igaz – sőt.
Nesze neked egyéniség túlhajszolása a közösségi léttel szemben.      
Azért mégis úgy gondolom, hogy a terhek elosztása változtatást igényel, még akkor is, ha az a nyugati civilizáció emlőin cseperedettek számára kényelmetlen.
Illúziót kergetnék?
Lehet.