Augusztus 20. Csia születésnapja, Isi névnapja. Akik ismerik, hitelesíthetik állításomat, akik nem, azok előtt rejtve marad az ünnepeltek kiléte.
Reggel katonai parádé, majd légi attrakciók Bp-en és más  városokban.
Néha a franciák is itt vannak ezen a napon, amikor rendre felhangzik a Boldogasszony anyánk ének, és annak refrénje: „ne feledkezzél el szegény magyarokról”. François mosolyog: szegén, szengén mágyárok. Gondoltam, hogy egyszer megtréfálom, és visszafordítom rá: „ne feledkezzél el szegény franciákról”. De idén nem énekelték kivonulásra.
Viszont az Ah, hol vagy magyarok kezdetűt igen. Ebben aztán szintén vannak az ünnep méltóságával szembemenő szövegek. Ilyenek: Gyászos öltözetben teelőtted sírván … csordulnak könnyei, búval harmatoznak szomorú mezei … nem szűnnek iszonyú sírástól lankadó szemei… stb, stb.
Hogy lehet így ünnepelni? S miért? Mert Bozóki 1797-ben így adta elénk?
Végignéztem reggel a társaságot, akik misén vettünk részt. Rajtam keki színű vászonnadrág volt kockás inggel, mezítláb saruban jelentem meg, s olvastam fel (ki tudja, miért – immár harmadik napja). Ahogyan körülnéztem a népen, senki sem viselt gyászos öltözetet, s nem is sírt (nagyon helyesen). Elképzeltem, hogy összejön ugyanez a társaság. A férfiak sötét öltönyben, fekete nyakkendővel, a nők fekete kosztümben, gyászfátyollal a fejükön, s zsebkendőt szorongatva időnként hüppögnek, s letörlik sírástól pirosló szemükből a könnyet. Ez talán a túlélők részéről indokolt lett volna a drezdai terrorbombázás után. De Szent István ünnepén mi indokolja?
Semmi.     
Akkor meg miért?     
Zárásképpen idemásolom Janikovszky Éva kitételét erről a furcsa magyar megszokásról:
„Ne panaszkodjunk folyton a Jóistennek, őrangyalunknak, vagy annak, akiben hiszünk. Vegyük észre, hogy vigyáz ránk, és legyünk hálásak neki.
Köszönjük meg, hogy ha már hülye fejjel felmásztunk a létrára, le is tudtunk jönni.
Hogy sietve lelépve a villamosról, nem ficamítottuk ki a bokánkat.
Hogy azt a ronda nagy dongót kergetve, úgy borítottuk fel a fikuszt, hogy csak a cserép tört el.
A sor bárki által folytatható.”
Nem folytatom, de arra biztatom honfitársaimat, hogy legyenek optimisták, legyenek tele jó reménységgel és jó szívvel, önfeledten ünnepeljék keresztény királyunk szentté avatásának a napját (1088. augusztus 20.).
Ha másért nem, mert sokakat kitüntettek idén is. B. Miklós (volt osztálytársam) öccsével együtt állami kitüntetésben részesült.
***
Posztom arra szeretné ráirányítani a figyelmet, hogy a torz szokások torz viselkedési formákhoz vezethetnek. Amikor egy szent királyt ünnepelünk, akkor ne a gyászról szóljon az ének. Más példa. Egy rokonunk Jemenben élt egy évet. Hozott egy életlen, ám annál cifrább tőrt, merthogy ott, abban a békés országban minden férfi tőrrel az övében jár. Azóta eltelt tíz év. Ma már nem békés Jemen, és a tőrök is mintha élesebbek volnának. A késelés elterjedt, s jön át Európába is a nem kívánatos érzelemnyilvánítás eszközeként.