Mickey webnaplója

Nem emlékszem rá, hogy valaha ekkora vonzást éreztem arra, hogy egy könyvet olvassak tovább és tovább. A Mindszentytől szóló antológia pedig ilyen. Megismerem azt a kort a bíboros szemüvegén keresztül is, amelyben cseperedtem. Egy helyreigazítás mégis kikívánkozik belőlem a poszt elején. A kötet megidézi a Kő az úton c. verset, s Prohászkát nevezi szerzőnek. Nem tudom, mitől ment át a köztudatba ez a fals adat. A verset a német Maria Fesche írta, Turmezei Erzsébet fordította, és valamiért Prohászkának adták a szerzőséget. Tévedés. 
Lapozzunk.
Mindszenty tudta, sejtette, mi vár rá a Rákosi-érában. Elé ment. Köröztetett egy négymondatos anyagot országszerte, melyet leközölt a legtöbb világlap, s melyben félreérthetetlenül állást foglal saját ügyében.  Ezt írja:
„Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben.
Nem mondok le érseki tisztemről.
Nincs vallanivaló és semmit sem írok alá.
Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének a következménye, s azt eleve semmisnek nyilvánítom.” (59. o.) No comment.
Készül elfogatására is. A nyugati rádióadóknak továbbít egy papjaihoz szóló, kitartásra buzdító levelet (hangvétele hasonló az ószövetségi Makkabeus fivérek elszántságához), ezt letartóztatásának a napján beolvassák mindenütt a külföldi rádiók.
Bízik a szentek közösségében égen-földön. Amikor anyja biztosítja róla, hogy sokan imádkoznak érte, így reagál rá: „Mindjárt édesanyám szavai után kezdtem a visszafizetést, és imádkoztam azokért, akik értem imádkoztak. Ezt a szokásomat még folytatni akarom halálomig, és remélem, folytathatom majd az örökkévalóságban is.” (71. o.)
Az észak-amerikai magyarokhoz írt helyzetelemzése máig érvényes. Ebből idézek: „Az Egyház mai mély válsága ne ijesszen meg bennünket. Túlságosan és sokáig ráhagyatkoztunk az ősi múltra épült, a családi és nemzeti folytonosságba beágyazott keresztény hitre. E beágyazottság azonban csak támasz lehetett, de nem volt sem maga a hit, sem annak záloga. Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra és újra meg kell küzdenie a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Nem szabad elereszteni az alkalmakat, a lehetőségeket még halálos fáradtság miatt se, mindaddig, míg Isten meg nem áld bennünket. Ez az Isten akarata. Isten fiatal. Övé a jövő. Ő nemcsak a múlt, a hagyományok, a valamikori nagyságok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek. ... Százados, tragikus és hősies küzdelmekben hazát vesztettünk… Több százados törökdúlás ment át rajtunk, és a nemzet testén hordta súlyos következményeit: az elernyedtséget, a betelepüléseket. 1849-ben saját dinasztiánk tiport el bennünket orosz csizmával. A végzetes Trianont követte a még végzetesebb kiszolgáltatásunk Jaltában és 1956-ban a nemzetgyilkos kommunista rendszernek.”  (72-73. o.)
Egyfajta elkényelmesedésről ír, ma még jellemzőbb ez a fajta viselkedés. Rátapint a Jaltában elfogadott status quo embertelenségére. A kommunistákat nemzetgyilkosoknak nevezi. Kérdem én, a népeket beolvasztani akaró folyamatos és máig ható törekvés nem éppen ilyen nemzetgyilkos tendencia?
Dehogynem.
Ami pedig a hitre igaz (minden egyes nemzedékének újra és újra meg kell küzdenie a hitéért) a kultúrára is igaz. Kodály emlegeti, hogy minden generációnak meg kell küzdenie a kultúra megszerzéséért. Nagyon gyorsan elillanhat az értékekre való fogékonyság, s társadalmi méretűvé dagadhat a nihilizmus, a humánus eszmék félredobása talmi, gagyi portékákra cserélése. 
Ezért kell észnél lennünk, nincs több életünk, csak egy.