Mickey webnaplója

A váltig hangoztatott Szent Pio-idézet (Járj az Úr útján egyszerűen, és ne gyötörd a lelkedet!) újra bevált. November első dekádjában időpontot kértem a gumistól téligumi-cserére. Lelki szemeimmel láttam, ahogy lapoz a naptárában, majd telefonba mondja: november 28. 14 óra. Először meglepődtem a kései dátumon, aztán persze rábólintottam, de úgy hogy ő is hallja a vonal túlsó oldalán.  
Az időjárás az eltelt időszakban amúgy a vénséges vénasszonyok nyarával egészült ki, tavaszi melegek jártak heteken át. Így jött el a gumiszerelés napja. A csere rendben megtörtént, majd az azt követő második nap este megindult a havazás. Leesett az éjszaka és hajnalban vagy tíz centis hó. Fütyültem rá. Ja kérem, téli gumival nem kunszt a hóban való vezetés.
Amit még rögzíteni akarok itt, az az, ami saját magamat is meglep. Mégpedig, hogy mennyire elbűvöl a szűz hó, a behavazott táj látványa még így meglett koromban is. Kényszert érzek, hogy jó képkivágásokat puskázzak a gyönyörű fehérségből. Pedig ha elővenném a korábbi képeket, ember meg nem mondaná, hogy nem ma készültek.
Nándi bácsi, a pápai sváb ács el nem mulasztotta ilyenkor megemlíteni, hogy „az idei hó hidegebb, mint a tavalyi” (és igazat mondott).             
Húsz hónapos unokánk egy pillanat alatt megtanult egy új szót: HÓÓÓ.  
Én meg Gálicza örökbecsű magyardolgozatát idézem, mert az is a kötelező körökhöz tartozik.
A remekműnek az volt a címe, hogy A tél örömei (és sajnos nem volt alcíme, pedig lehetett volna:
Tízmásodperces novella,
amely terjedelmi okoknál fogva csupán egy dologra fókuszált, s amely így szólt:
„…és voltunk szánkózni is. És lefelé jó volt, de-ellenben fölfelé rossz” (és ő is igazat fogalmazott meg).  
Még annyit, hogy a poszt elejére visszakanyarodjak:
Tegnapelőtt Piliscsabán, tegnap Mosonmagyaróvárt, és tiszta időben, minden fennakadás nélkül bejártuk a kötelező köröket.  
Ma már lehet, hogy késnek a vonatok, csúsznak a menetidők és az autók.
Legjobb csak a szobából fotózni felhúzott szúnyogháló mellett.