Mickey webnaplója

Összekevert versek. Ma szép nap van, csupa ragyogás, téli dalra kelt egy nyakkendő (Az árokparton futkosó kutyákat most hagyjuk).
Készítettem egy képet a kékcinkéről. Illetve csak készítettem volna, de mire a gépet rásütöttem, a madárka elrepkedett. Így kékségét csupán nyakkendőmről készült fotó kéksége közelíti meg, a faágat meg, amin ült, a rétre irányuló képkivágás hozza vissza valamennyire.
***
A magyar nyelv egyedülálló mivoltáról már elég sokszor megemlékeztem.
Volt is rá okom, mint ahogyan most is van. Adva a felszólító mód, amelynek jobbára csak két alakja létezik, egyes és többes szám második személyű. Magamat nem szoktam felszólítani csak mást. Mások pedig vagy egyedül vannak (te), vagy többen (ti). Tehát rendesen így beszélünk: menj, illetve menjetek. Ám kérdő mondatokban  a többi személyre kérdezve is normális a felszólító forma. Menjek, menjen, menjünk, menjenek?
Hogy magyarázzam meg egy külföldinek, hogy nem találja meg a szótárban a kapssza bé a cukrot formula? Sehogy. Helyi nyelv Erdélyben? Akkor miért értem én is, aki nem odavalósi? Végül is ez is egy felszólító igealak.
Továbbmegyek.
Főiskolára járva nem egy fickó korábban sosem tanult oroszt. A településükön nem akadt orosztanár. Ezeknek a főiskolai ketteshez elég volt elragozni egy főnevet vagy igét egyes és többes számban, hogy lássék a jó indulat a részükről. A baj akkor kezdődött, amikor a delikvens igeként próbálta elragozni a főnevet. Pl. ja gorodju, tű gorogyes…
A magyarban létezik valami hasonló képtelenség.
Egy köszönési formára gondolok.
Az angol Viszontlátásra! (see you later) rövidült s honosodott meg a Szia köszöntés.
De hogy hogyan lett ebből igeragos forma, az előttem titok.
Márpedig van, nagyon is van. Egészen általános úgy búcsúzni, hogy sziasztok!
Egy embertől ritkábban szintén így: sziasz!
Mára akkor ennyit.
Sziasztok!