48 éve együtt
Ma már elmondhatjuk, hogy nem engedünk a 48-ból.
Bár csaknem fél évszázad telt el azóta, jól emlékszem arra a napra, esküvőnk napjára. Már felhoztuk a csokrot, már felcipeltük a hidegtálakat, akkor még nem reccsent meg lépteim alatt a körgang betonja, (vagy 30 kilóval voltam kevesebb), akkor ott sétált Feri felesége Piri a marokba férő hamutartóval, és megjegyezte, hogy nem érti, miért nem vagyok ideges, hiszen a mi esküvőnk lesz. Nem látszik rajtam az eksztázis semmi jele. Már nem tudom, mit válaszoltam neki, de igaza volt.
Csakugyan nem voltam ideges, se zaklatott, se tudom is én mi. A feltételek adottak voltak, a keretek világosak és követhetők. Az esküvőt mi akartuk. Miért is kellett volna kukorékolnom?
Aztán megesett a nagy eset. Sulyok G. misét celebrált, a Kárpáti testvérek ministráltak, a kórus énekelt, a násznép gratulált, ateista kollégám megjegyezte, hogy milyen dolog már egy kehelyből áldozni. (Ma a COVID 19 támadása idején nem merném megkockáztatni magam se.) Mi igent mondtunk, a Moszkvics elszálított, a buli megvolt, Hencidától Boncidáig folyt a bor, a fotós a frissen elkészült képeket árusította a felnőtt ünneplők körében.
Azon a napon négy ismerős, baráti pár esküdött templomban, mi voltunk közülük az egyik. Ugyanott előttünk Boriék, másutt később Idáék, Gabiék. Nekik is kijár az emlékezés, noha az egyik házasság elég gyorsan váláshoz vezetett.        
Aztán… aztán eltelt 48 év.
Ide idézem ez alkalommal a jezsuita NP-től hallott mondást:
48 közös év nem érdem, de teljesítmény.
Így valahogy van, magam is így gondolom.
Ma koccintunk, s bizalommal nézünk a hátralévő időre.