Álom, álom, ronda álom vissza ne jöjjön. Arra ébredek, hogy este hegedűkísérőként fel kell lépnem valahol egy két hegedűre írt versenyen. Előttem a hegedűs arca, aki gyerekkoromban ugyanoda járt zenélni, ahova én. Megtudom, hogy a papája egy téeszben dolgozik, és nagyon jó muzsikus: gyerekének zenét írt, s engem kért fel a második hegedű-szólam előadására. Én meg könnyelműen megígértem, hogy elvállalom. A  koncert-sorozat meghirdetve. Az első részéről anyám? és lányom, K.? éppen megérkeztek. K. elém biciklizik, mert éppen sétálok, s örömmel tudatja, hogy büszke rám, amiért elvállaltam a technikás darab kísérését. Nevem a plakátokon szerepel. Meghátrálás nincs, kifogás nincs, zeneélnem kell és kész.
Csakhogy.
Anyám húsz éve elhunyt, K. lányom nem ebben a városban él, én kb. 30 év óta nem hegedültem, s amikor mégis kezembe került egy hangszer, roppant hamisan szólt. Ráadásul hegedűm sincs. Évtizedekkel korábban elajándékoztam. Akkor most mi? De hát a nevem a plakátokon… Próbáltam kifogásokat találni. Járvány, más elfoglaltság, egészségügyi problémáim támadtak… Aztán másképpen döntöttem: Eh, mit! Inkább fölébredek. S úgy tettem, amiként beszélék.
Hegedűm nincs, kerékpár nincs, K. gyerek sincs itt, anyám sincs már köztünk, koncert sincs, felkérés sincs, alvás sincs. Öt óra viszont már elmúlt, kikecmergek inkább az ágyból, s föllélegzem: Ma már ugyanis nullához közelít hegedűtudásom. A fejemben persze még él, de ujjaimban nem. S a blattolás sem jönne össze kivált nem egy pódiumon.
Hegedülésből tehát fölmentve.           
***
MInap a tévéhíranyagában áll, hogy az egy villamoson a helyes maszkviselésre egy 64 éves utas figyelmeztette utastársát, aki teketóriázás nélkül kést rántott és szúrt, majd elmenekült, de a rendőrök a kamerafelvételek alapján néhány óra múlva lefogták. A sértettet kórházba szállították. (Apropó. Mire gondol az az ember, aki reggel elinduláskor egy kést vesz magához.)
Mondom feleségnek, hogy lám, te jól jártál, mert valakinek a figyelmét felhívtad arra, hogy dugja az orrát is a maszk alá, de az illető nem rántott kést, csak mérgesen visszaszólt: Hagyjál békén, nem kapok levegőt.  
***
Már látszik az alagút vége. Az alagút végén a bárhonnan érkező vakcina áll. Csak azt nem tudom, hogy a pisla fény hány kilométerről látszik ide. Remélem, hogy nem olyan ez, mint a sivatagi fata morgana: Látszik a távolban az oázis, csakhogy nem közeledik, bármennyi lépést tesz felé a szomjazó.    
***
Tegnapelőtt megint vesztésre állt a magyar csapat, ezúttal Izland ellen. Kikapcsoltam a tévét. Nem vagyok kíváncsi kivégzésünkre.  Tévedtem. Győztünk 2:1-re. Ha Rossi kapitány üzente a csapatának, hogy az izlandiak taktikás, de öreg legények már. A végén nem győzik szusszal, akkor igaza volt. A taktika bevált. A végén kaptak két magyar gólt. Ezzel a győzelemmel ugyan bejutottunk az EB-be, de olyan ellenfeleket örököltünk, mint Németország, Portugália, Franciaország. Gyanítom, hogy nem mi leszünk a bajnok nemzet. Pedig a jó csatár nyitott kapukat dönget.  
***
Zene. Vivaldi A-moll koncert 

https://www.youtube.com/watch?v=QPba-i26YNA