Mickey webnaplója

A hatvanas évek elején lett a családban először magnetofon, egy Mambó-magnó. A maga kilenc és fél kilós súlyával tekintélyes darabnak számított Mechanikus kezelőkarokkal és zöld varázsszemmel rendelkezett. A monstrumnak olajszaga volt, s a beépített rádiólámpák garantálták, hogy átmelegedjen a jószág. Két tüskéjére kerültek a tárcsák, az egyikről a másikra tekeredett lassan a magnószalag, s az elhangzó műsorszámok egymásutánján nem lehetett változtatni. Legfeljebb úgy, hogy mellette állva gyors tekerési üzemmódban próbáltunk kihagyni ezt-azt. Ennek a következtében általában minden számot végighallgattunk, akár a kedvencünk volt, akár nem.
Utóbb évekig, évtizedekig az elhangzás sorrendjében szólaltak meg a számok belső hallásunkban, s ezeket a műsorokat képesek voltunk előhívni, felidézni magunkban bármikor. A zeneszámokhoz úgy jutottunk, hogy vinillemezekről másoltuk át őket átjátszókábellel a magnótekercsre, amit megörökítésre méltónak ítéltünk.
Az így elkészült szalagot évekig hallgattuk.
A sokszoros lejátszás arra volt jó, hogy a slágerek valamiképpen teljes terjedelmükkel beépüljenek memóriánkba. Nemcsak a négysoros dallamok, hanem mind komplett módon égtek be emlékezetünkbe. Innen van, hogy a számok, darabok cifráira is emlékezve voltunk képesek megjeleníteni a régi nótákat.
Ma ez nem teljesen így van.
Nincs se szalagos, se kazettás magnó, nincs kötelező elhangzási sorrend. A CD-ről azt a számot válogathatom ki, amelyik különösebben tetszik, anélkül hogy a többit meghallgatnám. Ugyanígy, ha a Youtube-on zenét keresek, többnyire egyesével kell bepötyögnöm a keresett zene címét. Igaz, hogy vannak már teljes albumok is. Általában mégis az előző módszerrel kerítem elő a virtuális térből az általam kívánt zeneszámot.
Tehát a technikából következő memorizálási mód véste belém azokat a zenéket, amelyeket jobbára harmóniástul együtt képes vagyok reprodukálni a magam módján a házi billentyűs Yamahán.
Persze segít a szolmizációs készség is az eligazodásban, s ezért nem lehetek elég hálás Kodálynak, aki az ötvenes években széltében elterjesztette zeneelméleti módszerét.  
Ma ez a szisztéma töredékében van csak jelen, amit nagyon sajnálok.    
Szerettem a szolfézsórákat.
***
A végére egy „skót” vicc:
Ketten mennek, beszélgetnek. Egyszer csak az egyik a társához fordul:
- Te adsz egy cigit?
- Adnék szívesen, de a másik kabátomban felejtettem a cigarettámat.
- Nem baj! Akkor rágyújtok az enyémből.