Mickey webnaplója

Hajnali négy óra. Enyhe déli szellő húz át a lakáson behozva a friss szénaillatot. Tegnap ugyanis rendbe szedték a környék füves térségeit, a réteket, előkerteket, a cinikusok által újabban méhlegelőnek keresztelt gazosokat. Egy-egy közigazgatási intézkedésnek sokan látják a hasznát, vagy éppenséggel a kárát. Itt van pl. a Vörösvári úti villamospálya. Felújításakor elhatározták, hogy a sínek közötti területet füvesítik, üde színfoltot teremtve a monoton szürkeség helyére. Örültem e döntésnek, gondolom velem együtt még nagyon sokan. Aztán a fű megerősödött. Le kellett nyírni. Az illetékes cég nekilátott a feladatnak, mert a villamosok közlekedésbiztonsága ezt követeli. Ám hogyan nyírja le, hiszen nappal egymást követik a járatok. Marad az éjszaka. És felbőgnek a masinák, hogy az üzemzárást követően megkurtítsák a gyepet a sínek között. Ez ugyanis elkerülhetetlen. Ám a vörösvári úti panelrengetegben éjjel tízezrek aludnának, ha tudnának ebben az időnként megismétlődő hosszas csatazajban. A konfliktus előállt. A megoldás talán egy népes juhnyáj odaterelése volna, de a juhoknak több eszük van, mint gondolnánk: éjszaka alszanak. Bolondok lennének legelni.
***
Tegnap átvettük Prokop Péter (1919–2003) utolsó kötetét, amely 2003-ban került a könyvesboltokba. Maga a szerző beszél hattyúdalról. így ír: „Úgy indultam neki tizenhetedik könyvemnek, hogy hattyúdalom leend, nem írok tovább. Közben, amíg a nyomdász bíbelődik elkészült anyagommal, elbuktatott a kísértés. Nem beszélheted le az alkoholistát a borról, az ínyében hatalmasabb a kívánság. Ezért újra turkálok paksaméta irkafirkáim között…Joguk a létezés, kelengyéről gondoskodni szülői kötelesség… A kikupálódottakat glédába sorakoztatom, míg életem tart, még több utódról is gondoskodom.” S csakugyan. A Méhecske módra a festő-író Prokop halálának évében, 2003-ban jelent meg a szerző 18. köteteként. Éppen olyan vastag, mint bármelyik elődje. Óhatatlanul a Vörösmarty-sor jut eszembe: „Ront vagy javít, de nem henyél.”
Hogy mennyire így volt az ő esetében újra megidézem a kegyetlen őszinteséggel leírtakból tallózva néhányat: „Eldugnánk reszkető kezünket, figyelmeztetők az éjszakai harangütések, a nappali szunyókálások, a magány… botért nyúlunk, töröljük szemünket, elfelejtjük az osztást-szorzást, az erős paprika marja gyomrunkat, fogódzkodunk, ha lábra állunk, cipőnkbe nem fér a bokánk, osztálytársunk neve nem jut eszünkbe… Hogy beszedtem-e a gyógyszert, állandó problémám, irkafirkálok a senkinek, unják ismételgetett tréfáim, sose találom az ollót, köszörülöm a torkom, mégis rekedt hang szégyenkezik ki belőle, szédül a fejem, hangos a tévém...”
A sort ő még hosszan folytatja. Prózában mondja el, amit az ószövetségi szerző költői képben. A Prédikátor így ír: „Gondolj Teremtődre … mielőtt megremegnek a ház őrzői, és megrokkannak az erős férfiak; amikor az őrlőlányok kevesen lévén már nem dolgoznak, és az ablakokban kinézők homályba borulnak; amikor bezárják a külső kapukat, és halkabbá válik a malom zaja; amikor elcsitul a madarak hangja, és minden dal elhallgat; amikor félnek a magaslatoktól, és ijedten járnak az úton…” (Préd 12,1skk.)
Mindent összevetve Prokop Péter mentalitása olyan, mint az élsportolóé, aki soha nem adja fel: állva hal meg.