Mickey webnaplója

Szent Istvánkor a hegyi beszéd vége olvastatott fel. „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja… A nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók.” (Mt 7,24 skk.)
Azért érdekes ez a rész, mert általános érvényességén túl saját életünkre is igaz.
- Sose felejtem el, hogy Nagykamaráson láttam azt a gőzmalmot, aminek a mechanikusa, kezelője nagyapám volt. Sajnálom, hogy nem fotóztam le a gépet. Azóta talán már nincs is a helyén.
- Arról a házról sem maradt meg az a fotó, ahol első 10 évemet töltöttem, s amely az egész épületet mutatta. A kelenföldi lakótelep építése miatt elbontották a „cifra villát”. (Albert u. 139.) Sajnálom, hogy nem vigyáztam jobban a fényképre.
- Öröklakásunk a Pók u.-i ltp-en van. Az eredeti 12 tulajdonosból 30 év elteltével immár csak kettő maradt a helyén. Szembeszomszédunk fia, Csabi már régen kirepült, amikor szülei eladták a lakásukat. Egy alkalommal arra kért bennünket, hogy legalább mi ne adjuk el, s hadd jöhessen el néha-néha hozzánk, ha honvágya támadna. Még érdekesebb, hogy francia unokánk is ragaszkodik hozzá, el ne adjuk azt a lakást, ahol gyerekkorának nyarait töltötte, s ahová ő haza-hazajár. Komolyan felvetődött a  kintiekben, hogy megveszik tőlünk, ha mi kisebbe akarunk menni, vagy bárhová.
Tamási Áront idézem: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Van hát e világi hazánk, és van Isten országa, ami maga a sziklára épített ház.
***
Egy másik téma is foglalkoztat. Jelenleg 11 unokánk van. Nemrég olvastam, hogy a gyerekek képességei kibontakoztatásában valamiért a szülők közül az apák szerepe a meghatározóbb. Esetünkben – ha felmenőmet nem számítom, négy apáról lehet szó. Saját magamról, akinek valamiféle hatása lett a gyerekeire, valamint unokáim estében még három apáról, akik szerepe meghatározóan fontos unokáink jövőjét tekintve.
Talán az olvasottak miatt is reagáltam egy posztra az ide másolt kommentemmel: „fontosnak vélem a szülők pozitív magatartását az utódok kreativitásra nevelésében.
Mire gondolok?
A gyerekek alkotókedvét támogatni kell, s biztatni őket tehetségük kibontakoztatására. Túlzásokba nem kell esni, csak a tényleges teljesítményeket elismerni, de ezek létrehozására serkenteni kell őket. A nem konformisták között sok az eredeti alkotó. Filmesekről hallottam, hogy a szerepre kiválasztott gyerekek egyik feladata a felvételiztető fenéken billentése volt. Aki nem merte megtenni, már ki is esett a rostán.”
Ehhez csak annyit fűznék még, hogy ha egy gyerek nem a tehetsége mentén kupálódik, az nem hoz számára kirobbanó sikert. Csak átlagos énekes lehet, aki nem termett szólóéneklésre. Ha látod a gyerekeden, hogy nem ambicionálja azt, amire képzést kap, érdemes időben váltani, s rátalálni a tehetségéhez kapcsolható területre. Lehet egy gyerek filozofikus, csinálós, kísérletező, társaságra nyitott, zárkózott, grafomániás, rajztehetséggel megáldott, s ki tudja, még miféle. A szülő éber szeme észreveszi ezeket, s ha nem, a pályaválasztási tanácsadó rutinja.
Azért fontos ez, mert csupán egy életünk van.