Mickey webnaplója

A FB-on igen népszerű egy ausztráliai fiatalember, akinek úgy megtetszett a magyar nyelv, a magyarok szellemessége, hogy megtanult magyarul. De nemcsak a konyhanyelvet, nem is a pidgin-magyart, hanem a sajátos szófordulatokat, szlenget, közhelyeket, szólásokat, szállóigéket, közmondásokat. Mi tagadás, van belőlük bőven.  Végül is követhetetlenül nagy a számuk, mert korcsoportok, tájnyelvet beszélők, tartósan együtt élő közösségek kialakítják a maguk szóhasználatát. Nemrég találkoztam Móránál azzal a kifejezéssel, amit anyám is gyakran emlegetett: küldött ördög. De azzal is, hogy olyan a szád, mintha kutyát szoptál volna. Ezeknek se szeri, se száma. Keletkeznek, át- és átalakulnak, majd elhalnak. Az ausztrálnak tetszik pl. a boldog-boldogtalan szópáros. De nemcsak az, még számos hasonlót említ. Úgy látszik, elmondta ezt boldognak-boldogtalannak. Merthogy bejegyzését már több mint százezer ember látta, igen sok hozzászólást is kapott. Méltán.
***
Ma itt volt négy unokánk, M. és E. gyerekei. Feldobták a napunkat. Kedves találkozások estek, kedves beszélgetések, közös étkezések. Jó volt együtt velük. Élethelyzetük úgy hozta, hogy kénytelenek voltak hosszasan ránk bízni a kisgyerekeket. Örömmel álltunk elébe, s gazdagodtunk általa.
***
Életemnek lezárult egy szakasza.
A jogosítványom meghosszabbításától eltekintett két különféle szakorvos egyike, s ezzel meghiúsította, hogy a jövőben autót vezessek. Szívem ugyanis már nem a régi, mert már elég régi.
M. kérdezte, hogy hogyan fogadtam e határozatot. Mondtam neki, hogy úgy, mint aki a bíróságon hallgatja az ítéletet. Magamhoz képest is hamar napirendre tértem a változás fölött. Számomra nem akkora öröm a hosszas vezetés, bár végigcsinálom a hosszabb utakat is rendre. De nem akkora az örömöm amiatt, hogy több sétára vagyunk ítélve a jövőben. Ám a megfordítottja is igaz. Örültem annak, hogy háztól házig járhattunk a kocsival. Most meg annak örülök, hogy a hosszabbítással járó vesszőfutásomnak a végére értem. Számoltam vele, hogy egyszer így lesz. Most már mindez múlt idő.
Az autózást mindig luxusnak ítéltem meg, s amennyire tudom, egy centit se vezettem fölöslegesen. A gk. adta szabadság álságos. Ki voltam téve a parkolási díjas övezetek rablásának (nem szoktam meg soha, hogy semmiért pénzt kaszáljanak akárkik). Megszabadultam a sokféle költségtől: szeszélyesen változó – most éppen inflációs – benzinártól, a súlyadótól, a téli-nyári gumicserétől, a kétévenkénti vizsgáztatásra felkészítés árától, a vizsgáztatástól, a jogosítványhosszabbítás díjától, az elszenvedett balesetekkel járó hercehurcától, az elkopó alkatrészek cseréjétől. Nem is sorolom tovább.      
Azon lehet vitatkozni, hogy a napi bevásárlás, misére járás kellemes időtöltés-e, vagy sem.
A lépésszámláló tanúsága szerint éppen eléri azt a minimumot, ami karbantartja a futóműveinket.
Rájöttem, hogy ha eddig annak örültem, hogy kocsi van alattam, mostantól örülhetek annak is, hogy nincs alattam kocsi. Későn kezdtem vezetni (37 évesen), és kicsit több mint 37 évet vezettem.
Ennyi – mondaná a filmes csapó.