Mickey webnaplója

1987-et írtunk, amikor négy gyermekkel kerestük azt a lakást, ahol felnevelődhetnek, és ahová kirepülvén alkalomszerűen visszatérhetnek. Az OTP finanszírozásával akkoriban két nagy lakótelep épült. A káposztásmegyeri és a Pók utcai. Kérésünket meghallgatván és igényünket elfogadván mindkét lakótelepre kaptunk egy-egy címet az épülő házakban.
A címekkel a zsebünkben indultunk Zuglóból először Óbudára lakást nézni a Lőpormalom utcába.
Az utca egyik erkélyén tartózkodó férfi beinvitált minket saját otthonába, látva, hogy lakásnézőben járunk. Az ott látottak megnyugtatónak tűntek. Gyerekeink azonnal helyet foglaltak a szőnyegpadlón a tévé előtt, mert az egyik csatornán mesefilmet közvetítettek. Alig lehetett elvonszolni őket onnan. Aztán felkerestük a Lőpormalom utcai épülő házat is. A 87 m2-es panel összkomfortos lakás még építés alatt állt. De a látottak nagyon tetszettek. Közel a HÉV, közel a Pilis (alig kirándultunk végül), közel a Duna-part, jó a levegő (a lakótelepen belül nincs tömegközlekedés). Közel a Hármashatárhegy, az Aquincumi múzeum, közel az Esztergomba vivő vasút.
És tágas, és kellemes elosztású terek, megfelelő konyha, nagy erkély, s franciabalkon.
Megszeretni egy pillanat műve volt. Olyannyira beleszerettünk a házba, hogy meg se néztük a káposztásmegyeri lakást.
Kaptunk egy kérdőívet, mely arra terjedt ki, hogy ha ez a ház nem tetszik, hol szeretnénk lakni. Nevezzünk meg ötféle lakóhelyet. Kitöltöttük az ívet, miszerint mind az öt változat ugyanerre az épületre szólt.
Két nagylakás épült emeletenként.
Egyik délre és nyugatra nézett, a másik keletre és délre. Reméltem, hogy a keletit kapjuk, mert a hőséget nehezen viselem, és nyáron körbe nyalja a nap a nyugati frontot, míg le nem bukik. Hála az égnek, a keletit ítélték nekünk.
Leszerződtünk, beköltöztünk.
Barátaink, testvéreink hamar átrángatták bútorainkat s ingóságainkat Zuglóból. A költözés napjának estéjén már vendégként láttuk viszont őket.
Lassan minden tulajdonos beköltözött.
Megismerkedtünk, s együtt szedtük rendbe a ház parkját. A sittet, építési törmelékeket kalákában szedtük össze és hordtuk el. Fákat ültettünk, virágokat.
A tizenkét őslakó közül már csak két család tart ki rendületlenül a házban.
Időközben annyi lyukat fúrtak a betonba, hogy ha a tapéta nem takarná, alighanem ementáli sajthoz volna hasonlatos a betonszerkezet.
Annak idején a vételára 2.5 millió volt. Az infláció időközben felvitte az árakat, a lakásokét is. Sokak kedvelték meg a távfűtéses, tágas lakásokat, amelyek igazán sok karbantartást nem igényelnek. Mára a nagy lakások ára – kimondani is sok –: kb. 70-75millió. Pedig nem újak ezek a lakások.
Immár harmincöt évesek.  Harmincöt még gombócból is sok.      
Mégse adjuk el. Unokáink úgy tekintenek rá, mint a bibliai szegletkőre. Sok időt töltöttek nálunk, volt, aki csecsemőkorát itt töltötte, volt, aki visszaköltözött átmenetileg, mert eladták a régi kéglit s keresték az újat, mert szeretnek itt lakni. Akkor hát nem adjuk el. ...És boldogan élünk, amíg ...
***
Hű maradok önmagamhoz. Megállapítom: „Az internet szinte mindent tud, csak azt nem tudja, hogy mindezt tudja.”
Ezt a régi szamárságot meg még soha nem láttam a FB-on: „HÜLYE, AKI OLVASSA!”