Mickey webnaplója

Az embert néha letaglózza a megírandó témák sokasága, máskor szellemi uborkaszezonban találja magát.
Olyan is ez, mint a napi főzés. Mi legyen ma az ebéd?
Az, ami adódik;
az, amihez alapanyagok állnak rendelkezésre;
az, aminek itt a szezonja;
az, amin megakad az ember szeme az élelmiszerüzletben;
az, amit a kínai vagy magyar étterem kínál.
De ha arra vesszük utunkat, akkor jókora krumplis lángos az ebéd. (Két napja arra jártunk – Flórián aluljáró –, de zárva volt a lángosos. Nem is mentünk el az üzletig, azt gondolva, hogy nyilván szabadságon van.)
Ugyanígy vagyok a fényképezéssel.
Belenéztem a nyári vakáció alatt készült képek tömegébe.
Mit fogok ma megosztani?
Azt, ami adódik, mert azt fotóztam le, ami adódott.
Tőlem senki nem várhatja, hogy képet tegyek fel a Fudzsijamáról, ameddig fel nem keresem Japánt.
Ha minden évben szép mályvákat látok, azt fogom lekapni. Ha érdekes felhőket, akkor azt, stb, stb.
Más is adódott.
A mai lecke Szent János 1. leveléből vétetett.
Így indul: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való…” (1Jn 4,7skk.)   
Feltűnt, hogy hány alkalommal hangzik el az olvasott részben a szeret, szeretet, szeretteim, szeressetek szó. Megszámoltam: tizenhétszer. Azért ez nem semmi. A levél csúcsa: az Isten szeretet. Ez nem attribútuma a Fentvalónak, hanem a lényege.
A szeretet szó egyébként nem túl szerencsés hangzású. Engem a racsnis fém forgóajtó hangjára emlékeztet. Az szól így: szeretetetetet…tet…tet…tet-te-t–t...
A love, a Liebe, a Ljubóv mind lágy hangzású.
Nem tudom, honnan ez a ropogós szeretet szó? [utánanéztem: urali eredetű – sere]
Persze a lényeg a lényeg.