Mickey webnaplója

Úton Mosonmagyaróvárra igazán semmi különös nem történt azonkívül, hogy a HÉV karbantartás miatt egy sínpáron közlekedett és húszpercenként. Ez szélső esetben akár azt is veszélyeztethette volna, hogy elérjük a vonatindulást.  De nem így történt. Nem kellett sokat várni a HÉV-re. A Keleti pu.-on T. elment pogácsát venni, én meg a pénztárhoz jegyet venni. Mondtam az ablak túloldalán figyelő nőnek sokféle fontos információt, ő türelmesen meghallgatott, majd azt kérdezte, „és hová tetszik utazni”?
Megmondtam.
Négy ülés asztallal. Ide adott helyjegyet. Se a Keletiben se később nem telepedett mellénk senki. így nagy kényelemben utaztunk mindvégig.
Na, de visszafelé.
A Dacia-expresszre váltottunk jegyet, mert az este fél kilenckor indult – volna, ha nem késett volna Bécstől MMóvárig már eleve tíz percet. Aztán a Keletiig további negyedórát. Így elég kétségessé vált, hogy vajon elérjük-e még a tömegközlekedési eszközöket, vagy sem. Elértük a metrót és a HÉV-et is. Nem sok (öt perc) hiányzott, hogy lemaradjunk a HÉV-ről.
Ami meg a vonatutat illeti, oldalt három indiai foglalt helyet, velünk szemben pedig egy sovány, angolul beszélő férfi ült, s tette szabaddá a nekünk szóló két helyet néhány I’m sorry kíséretében. Leemelte ülésünkről a hátizsákját, amiből kipotyogott-ez-az, többek között egy női feketenemű (bugyi), amit aztán le is dobott a földre. Egy vaskos paperback kötetet belegyömöszölt a zsákjába. Ilyen karaktert még nem láttam. Homlokán széles textil, amitől ápolatlan haja szálanként az égnek állt. Fülén hagyományos fülhallgató, kihallatszott alóla a tuc-tuc. Két csuklójára szintén textilbandázst tekert, ki tudja, milyen célból. Maga a sovány ember egy percre sem maradt nyugton. Fel-fel állt, majd összegörnyedt, a folyosón néhány twistelő mozdulatot tett, hozzánk beszélt angolul, T. válaszolt neki magyarul. Az indiaiakat is faggatta. Lehet, hogy be volt lőve, de hogy ittas volt, azt lehelete elárulta. Kiszámíthatatlan mozgását ellensúlyozandó roppant udvariasan viselkedett. A kalauz közeledtére leült és előkereste a jegyét. Előkereste levéltárcáját is, és ide-oda rakosgatta a nagyobb címletű euróbankókat, gyűrte őket egyik rekeszből a másikba. Néha felpattant és azt kérdezte: Gyor? De csak döcögő vonatunk állt meg a külső sötétségben. Emlegette Budapestet is. Azért reméltem, hogy hamarabb leszáll. Még mielőtt erre sor kerülhetett volna, néhány magyar mondatot próbálgatott, hangsúlyozván, hogy milyen nehéz a nyelvünk. Koszonom szepen, meg jo estet. Aztán tényleg Győrhöz érkeztünk. Rákérdezett újra: Gyor? Bólintottunk. Erre felkapta cókmókját, és imbolyogva elindult az ajtó felé.
Bp-en a kései időponthoz képest tele volt a metró utasokkal. Az Arénából jöttek, ahol véget ért az arénázás. A legtöbb utas zöld belépő karszalagot viselt csuklóján.
A HÉV-en ezek után már nem is csodálkoztam azon, hogy egy kopasz férfi fején is nagy fülhallgató foglal helyet, megosztva a helyet a feje búbján egy feltolt napszemüveggel. Így védekezhetett a plafonról áradó fényár ellen.
Alig vártam, hogy leszálljunk.