Vén fejemet arra adtam, hogy megismerkedjek olyan alapkönyvekkel, mint pl. a Don Quijote, most pedig a Münchhausen báró kalandjai. Mivel Katinak és Robinak házassági évfordulójuk van, és mivel ugyancsak nekik két agaruk is van, ajándékképpen figyelmükbe ajánlom a regény agaras részletét.
„Önök emlékeznek Zefirette-re, az én feledhetetlen nőstény agaramra. Csodagyorsaságú egy állat volt. Egyszer lóra ülök, de nem vadászni indultam, csak sétalovaglásra. Hát Zefirette hozzám csatlakozik. Eleget biztattam szegényt, hogy maradjon otthon. Neki éppen akkor nagy szüksége lett volna a pihenésre. De nem, állhatatosan mellettem maradt. Egy rendkívül kövér nyulat ver fel az erdőben, s űzi-hajtja árkon-bokron keresztül. Gondoltam magamban: no hiszen mindketten jó időt és alkalmatos állapotot választottatok arra, hogy szaladjatok.
Nem sok ügyet vetettem a dologra. Mintegy félóra múlva szokatlan ugatások, vakkanások ütik meg a fülem dobját. Úgy tetszett, mintha több kutyának - nevezetesen kutyakölyöknek hallottam volna a hangját. Oda nézek, honnan a vakkanások hallatszottak, s hát íme: hat nyulat látok s ugyanannyi agarat. Zefirette ismét karcsú, a vén nyúl szintén karcsúvá lőn, s az öt apró Zefirette teljes hévvel loholt az öt kis nyulacska után.
Ezt önök bizonyára másképpen magyarázzák, mint én. Az én magyarázatom lélektani. Zefirette nyilván szemtanúja volt a menekülő nyúl hirtelen való szaporodásának, s attól tartott, hogy az életre hozott apró nyulak tévútra vezetik őt, s nem foghatja el az öreg nyulat, azért sietett, hogy hasonló számban gondoskodjék üldözőkről. Akik ezt a történetet hallották, nem annyira csodálatosnak, mint kacagtatónak ítélték: én azonban a dolgokat sohasem nézem a nevetséges, hanem a tanulságos oldalukról.
Így például tudom azt a fizikából, hogy a kréta gyakori használat után megkopik, elfogy. Nos, hát hasonló tapasztalatra juttatott engem Zefirette. Körülbelül egy negyedszázadig követett engem minden vadászatomon. A sok lótás-futás sajátságos következményekkel járt nála: mind a négy lába fokozatosan kopott, rövidült - s végre a páratlan szépségű agárból - tacskó lőn. Azok ellen az ostoba mesék ellen, a melyeket ugyancsak Zefirette-ről rosszakaróim elterjesztettek, egyszerűen tiltakozom. Merő nevetség elhinni azt, hogy én Zefirette-nek a farkára lámpást kötöttem, mikor öreg korában megvakult, hogy jobban lásson. Az efféle éretlen, sőt egészen sületlen tréfákat csak abban az esetben volnék hajlandó elhinni, hogy ha tényleg volna valami alapjuk. A dologból annyi igaz, hogy egyszer Zefirette-nek a farkára tényleg kötöttem lámpást, de akkor szegénynek egy kis szembaja volt.”
Utolsó kommentek