Mickey webnaplója

Ahogy vénülök, egyre többször felötlenek emlékezetemben a fiatalkoromban hallott zenék. Jó zenék és rossz zenék.
A jó zenék a felszabadultság érzésével töltenek el. Bennük minden a helyén van. Éppen úgy, éppen annak a dallamnak, annak a ritmusnak kell megszólalnia, mint amelyet a komponista megálmodott.
A rossz zenék szintén felidéződnek bennem, és bár meglehet, hogy szerkezetileg minden a helyükön van bennük, a végtermék mégis leginkább csörömpölésre emlékeztet. Hiányzik belőlük a spontaneitás, hiányzik az élmény, az ihlet. Sose szerettem meg az esztrád műfajt az előbbiek miatt.
Az ötvenes években pedig gyakran hangzott el esztrádműsor.
Kicsit hasonló érzéseim támadtak az operettek egy részének hallgatása alkalmával is. Egy kegyetlen korszakban hazudtak édeskés világot, és ez nagyon visszatetsző volt: „Jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád, nélküled a mennyország is fád” éneklik a rádióban. A párt meg lesújt mindenkire, aki neki ellenszenves. (A tanú c. film is kitér egy operettjelenetre. Rákosi et. kedvenc műfaja volt állítólag.)
A kommunizmus áldozatainak emléknapja miatt köszön vissza az átkos.
Varga Domonkos 1956-os bebörtönzéséről a Kutyafülűek c. könyve alapján készült rádiójátékban esik szó.
De többször láttam a Szerelem. c filmet, és olvastam az film alapjául szolgáló Déry-novellát is.
Ma meg az Üldözött jezsuiták vallomásai egyik visszaemlékezője, Pálos Antal idézi fel a Kisfogház akasztásait. A kivégzőhelyre hurcolt emberek kiáltoztak: Éljen a szabad Magyarország! Bosszuljátok meg! Ártatlan vagyok! Ne öljetek meg! De mindhiába.    
Hozzávehetem még egy néhány napja vetített magyar film végét. Azzal végződik, hogy felakasztják az 56-os fiatal férfit, felesége meg magára marad kisfiával.
Nos, a valóság és a mámorító zenék illúziója éles ellentétben álltak egymással.