Mickey webnaplója

Még nézem az EB-meccseket.
Lelkesedésem azonban csökkenő tendenciát mutat.
Benne lehet a magyarok sikertelensége, vagy hogy a meccsek igen sűrűn követik egymást.
Megkérdezem olykor magamtól: Biztos, hogy ennyit kell ülnöm a képernyő előtt? Biztos, hogy a felek egyikének szurkolnom kell?
Meglep, hogy kevés cselezést látok és sok durvaságot. Viszont sokszor kiváló színészi teljesítményt is.
Mbappe orrcsontja betört. Miféle focietika teszi lehetővé?
Meglep, hogy oly sokszor nem találják el a kaput a válogatott 11-ek csatárai.
A kapu 7 méter széles!
Az is meglep, hogy nem képesek sokszor leszorítani azt a nyomorult labdát, és az ötös vonalról felrúgják a magas égbe.
Miért?
Meggyőződtem róla, hogy a labdarúgás idegek játéka is.
De még mennyire!
Ha nem így volna, mivel magyarázható, hogy csupán az eddig lejátszott meccseken 5-6 öngól született. Ha a védő nem rúg labdába, több esélye lett volna az illető csapatnak, hogy megússza a találatot.
Az általam látott meccseken egy német, egy osztrák, egy cseh, egy albán, egy olasz és talán egy svájci öngóllal találkoztam. Pillanatnyi elmezavar készteti a játékost arra, hogy ha kell, ha nem játékba keveredjen. Még öngól árán is?
Tegnap láttuk, hogy a spanyol által beívelt labdát az olasz a saját kapujába lövi. Megmosolyogtam a valóságot. Merthogy „az olaszok rúgtak egy gólt, a spanyolok tehát megnyerték a mérkőzést”.
***
Muszáj megismételnem a Zászlónkban olvasott sziporkát, amely egykor egy sportriporter szájából hangzott el:
„Odarúgta a labdát, ahol ő szokott lenni.
Most is odarúgta,
de most ott nem volt senki,
mert ő ott volt,
ahonnan rúgta…”