Életet az énekbe címmel jelent meg egy visszaemlékezés Bárdos Lajosra. Ebben Kollár Éva felidézi néhány kórusmű Bárdos Lajos által történő betanítását. A híres karnagy zenész szuggesztív szavait sikerült valahogyan megmenteni, s utóbb papírra vetni. Ebből idézek, mert bevallom, magával ragadott engem.
„A X. század vége felé, amikor közeledett a kerek ezres esztendő… egy költőnek támadt az a vizionárius ötlete, hogy majd a világ végén tűz fogja elpusztítani a világot. Honnan sejtette ez a költő, hogy egyszer eljöhet az az idő – pedig most már nagyon ott állunk a lehetőségnél –, hogy valaki tévedésből meg nyom egy piros gombot és elpusztul a földi lét, az emberi kultúra. Maguk már nem élték meg, ránk 56-ban meg 45-ben szakadt ház a bombázásokban, és mi volt ez ahhoz képest, amit azután Hirosima élt meg. Nem tudom: láttak biztosan egész testükben összeégett gyerekeket, embereket... Szóval, a végnek a rettegése van ebben a latin szövegben. Úgy próbálják magukat belehelyezni egy ilyen lelkiállapotba: Jaj, holnap ránk szakad az öt emelet, és ezek a vastagabb gerendák szétzúzzák a koponyánkat és ki loccsan az agyunk, az a lekvár!!!”
Félelmetes volt, ahogy beszélt, izzottak a szavai. Ezután alig tudtunk megszólalni. „Libera, libera me Domine de morte aeterna...”
„… Semmivel sem lehet jobban elrontani egy művet, mint a hamis tempóval – mondta. – Vagy túl nyargalva, vagy túl vontatva. Valahol valaki gisz helyett g-t énekel, »Na bumm!«, mondja a pesti tájszólás, ki hallja azt, senki! De ha egy ropogós tánc végig vontatva megy, vagy egy elmélyülő valami nyargalva, akkor tönkre van téve az egész darab. Ezt külön nagyon szépen köszönöm.” Azután elmondta, hogyan kellene énekelnünk a Libera me első néhány ütemét: „Az elején az alt és basszus legyen szíves jóval több levegőt adni. Lihegve, hörögve! A rettegéstől szinte fuldoklik. Libera, libera! Nem így énkeljük, hogy ments meg, ments meg egy szúnyogtól, amelyik csípi a vállam! NEM, NEM! A végítélettől való borzalom van rajtuk. Libera! Ments meg, Uram! Libera, libera! Nagyon sok levegőt ráadni a mássalhangzókra! Na, most, ez aztán halkabb is lehet ugyanakkor, és egyszersmind fölkiáltunk, aeterna (óriási kiáltás), de úgy, hogy a Vilma néni a nézőtéren megijedjen ám!” Hirtelen hozzám fordult: „Ne haragudjon, megijesztettem?” (Hatalmas nevetés robbant ki, mert láthatóan összerezzentem a Tanár úr váratlan hangerejétől.) Újra elkezdtük, de hamar megállított minket. „Nem hallom a h-t, a levegő hehezetes, majd nem lh, mint a finn nyelvben, ahol minden mássalhangzónak van egy hehezetes párja. Az első csattanó következik: »Dum veneris judicare saeculum per ignem...« Amikor eljön a tűz által megítélni a világot.” Ennek nem szabad olyannak lennie, mint 3–4 ütemmel ezelőtt. Ugorjon a tetejére, kegyetlen, rettenetes vaskalapáccsal verik szét a koponyákat! Nem tudom, van-e jelölve a martellato. Azért örülök, hogy alkalmat adnak ilyen személyes találkozásra, mert most már van 60 éves tapasztalatom: otthon az íróasztalnál soha nem lehet úgy elképzelni egy művet, annak a végleges formáját, mint mikor az élő hanganyagon, pláne egy ilyen kóruson, az ember megkapja: de ott van a martellato, vagyis kalapálva, kegyetlenül. Ugyanakkor egy háromszoros fortissimo, fff. »Quando caeli movendi sunt et terra« – Amikor az ég és a föld meg fognak indulni... Az összes mássalhangzó keményen, marcato kopogjon. Úgy, úgy, nagyon jó! Jó hosszú szünet, fermata – határozatlan a jelentése, de ezen a ponton (23. ütem) mindenesetre lunga (hosszan).” „Utána személyessé válik: én félek és rettegek, mert jön az ítélet napja. Tremens – tremolo, trema szóból. Rettegek, hogy hová bújjak, mindenhol utolér a tűzvész, az égő olaj. Úgy kell énekelni, mint az elején. Itt ki van írva a sotto voce, nem érzem a különbséget, az eleje és ezen rész között, vagyis ott is úgy (sotto voce) kell énekelni. »Atque ventura« – fokozni! Most mindennél több: »Quando caeli movendi sunt et terra...« – fokozni! A végén: et terra – hirtelen egy-két emeletet tovább zuhan, lassítani és próbáljon meg itt egy jóval lassabb glissandót, és erős hangsúly legyen a terra első szótagján. »Dies irae, dies illa« – A harag napján, azon a napon… súlyos legyen.”
… és így tovább, és így tovább.
Utolsó kommentek