A kórház szinte állandóan tűzben volt, mégis sikerült elegendő vért beszereznünk. A szabadságharcos fiúk egy-egy harci szünetben bejöttek, hogy a kivérzetteknek saját vérükkel biztosítsák az életet. A kórház ellátásáról nem kellett ezekben a napokban gondoskodni: a környező falvak önként annyi élelmet szállítottak hozzánk, hogy egy hétig libasültet ettünk. Megható volt odaadásuk, hiszen orosz tankok tüzelése közben kellett mindezt Pestre hozniok. Azt mondták, megéri nekik, ha egyszer szabad lesz az ország.
A harc második napján két huszonhárom éves egyetemista súlyos sérülésekkel feküdt a műtőasztalon. Az egyik papot kért. A kórház körül akkor dúlt a leghevesebb harc. Telefonáltam a közeli plébániára; az idősebb papok lehetetlennek tartották a kórház megközelítését, de volt ott egy fiatal káplán, aki tíz percen belül ott volt az Úr Jézussal. Hogyan jött át a tűzvonalon, azt ő maga sem tudta. Mindkét hőst ellátta; mindkettő röviddel azután megható halállal búcsúzott el az élettől. Még aznap bejött a kórházba háztól-házig bujkálva P. Mizer, aki ettől kezdve egész decemberig ott lakott az én ügyeletes szobámban, és szinte hivatalos kórházi lelkésznek minősült. Rengeteg dolga volt. Szinte szünet nélkül gyóntatott, áldoztatott, keresztelt, esketett és nagyon sokat temetett is. Nekünk pedig minden nap volt szentmisénk: hol a műtőben, hol pedig a pincében. Az első ünnepélyes nagymisét november 1-én, Mindenszentek ünnepének estéjén, a kórház szinte valamennyi dolgozójának jelenlétében mondta a kultúrteremben, örömtől és szabadságtól csillogó szemek áradatában. Amikor pedig egy lélegzetvételnyi szabad ideje volt, azt a fiúk között töltötte. Segített a legpiszkosabb munkákban is, hisz ebben az időben minden segítség elkelt a kórházakban. A fiúk, a sebesültek nagyon megszerették, nemcsak a személyt, hanem a papot, az Egyház gondoskodó szeretetét is általa. November 4-én a szentmisét ismét ágyútűzben tartottuk. A túlerő elkezdte véres harcát a maroknyi hősi sereg ellen. Nagyon aktuális volt az aznapi perikopa; nagyon elkelt az Úr Jézus biztatása a csüggedőknek: Mit féltek kicsinyhitűek?
– A vész oda fajult, hogy a sebesülteket le kellett szállítani a pincébe, és ott kellett operálni is. A sebesültek ezután még nagyobb számban érkeztek, és még súlyosabbak, mert az oroszok ezúttal már dum-dum lövedékeket is használtak.
Jó egyheti tusa után győzött az önkény, de a remény még nem halt ki a szívekből. „Aki ma kétségbeesik, az nem magyar!” – volt a jelszó. Megalakultak a forradalmi tanácsok mindenfelé, és egy szabadabb légkör szelét lehetett érezni, noha ott ültek a nyakunkon a páncélosok. A kórházban engem is beválasztottak a forradalmi tanácsba, amelynek feladata volt a régi vezetők helyett továbbvinni a kórház ügyeit, és a múlt hibáit kiküszöbölve új életet kezdeni. Rövidesen azonban ennek is vége szakadt. A kormány betiltotta a forradalmi tanácsokat, és lassan minden kezdett visszasüllyedni a régi mederbe.
Utolsó kommentek