Ha arra gondolok, hogy az általam máig kedvelt Beatles-nóták jó hatvan évesek, Presley slágerei még régebbiek, nem is beszélve pl. a jazzból ismert Duke Ellingtonról és társairól… ide s tova százévesek ezek a zenék.
Máig szeretem őket.
Megemlítette vagy húsz éve valaki, hogy aki leragad a Beatlesnél, az nem halad a korral. Lehet, hogy nem haladok a korral, de a kor sem halad az élvezhető zenék felé. Megérteném én a mai zenéket is, ha volnának, és amennyiben vannak, megértem őket.
Az a baj, hogy hirtelen nem jut eszembe egyetlen ilyen zeneszám se.
De még ha csak a zenéről lenne szó.
A gyökértelenítés végigfut az egész civilizáción.
Képek helyett jobbára csak jelképekkel találkozunk.
A minimalizmus arctalanítja a művészeteket.
Absztrakt képek, kubista szobrok, egyenüvegezett bamba épületek, játékvilág (ahol még a nap is négyzet alakú) keletkeznek.
Soroljam?
A versnek már nem kell rím, nem kell ritmus, elég ha a magát költőnek nevező valaki egymás alá helyezik a mondat szavait.
Korunk nihilizmusa visszaterel azokba a korokba, amelyeknek még volt mondanivalójuk, azokba az időkbe, amelyekben még alkottak dúdolható dallamokat.
A kérdés, hogy van-e remény az emberi méltóságnak megfelelő kortárs művészetek kialakítására?
Azt tapasztalom, hogy a lehetőségek határait célozzák meg a művészetek művelői, és nem az embert. Ha így volna, vissza az emberi mértékhez!
Különben marad a Karinthy által megénekelt Bélkorogi Giccspancs Jenő és alkotásai: az Ezt nektek, meg a Pökök rá festmények valósága.
Utolsó kommentek