Mickey webnaplója

Ma vendégségben voltunk.
V. Laci születésnapját (80) ünnepeltük.
Eme kivételes alkalomból könnyű dolga volt: csak két gyertyát kellett elfújnia, a 8-ast és a 0-t.
Sikerült.
Aligha tévedtem, amikor körbenézve a népes társaságon megállapítottam, hogy korban én következek a jeles nyolcvanas után.
Nem szeretek doyen lenni.
De – mint egyszer jókedvemben megállapítottam: Úgy kell nekem, minek születtem meg olyan korán!
Az ember érzi a kopásokat. Látja társain és tapasztalja maga-magán.
Hodie mihi, cras tibi – hangzik a római jelmondat. Ma nekem, holnap neked. No, meg Horatius megfogalmazása: Eheu fugaces, Posthume, posthume, labuntur anni. Hej, Posthumus, posthumus, múlnak, iramlanak az évek.
Igen. Mindkettő mondás igaz tartalmú.
Annál is inkább igaz, mivel délelőtt egy – szintén kedves – helyi ismerős gyászmiséjén vettünk részt.
Az ő esetében szó szerint igaz: Ma nekem, holnap neked (teljesedik be a sorsod).
Talán arra jók ezek a jelzések, hogy az ember megtanulja megbecsülni minden lélegzetvételét, minden szívdobbanását, minden pillanatot, amely még rendelkezésére áll.
Nem is folytatom, hacsak azt meg nem állapítom, hogy a folytatás, a „lemenő” generáció tagjai milyen szépek, milyen életteliek, milyen szolgálatkészek.
Legalábbis azok, akikkel a mai napon találkoztunk.