Mickey webnaplója

Reggel mise végén megkérettünk, hogy a hetek óta összehordott élelmiszereket vigyük ki ahhoz a két autóhoz, amely el fogja szállítani őket a határon túl élőkhöz.
Kiindultam két combos csomaggal. Mivel kint hideg van, felvettem a kalapomat. De kint nem kötelező a maszk. Levettem hát. Majd fordultam vissza a következő csomagért. Ám templomba nem illik kalapban megjelenni, levettem hát, viszont kötelező a maszkviselés, így maszkomat felvettem.
Újra kifelé: maszk le, kalap föl.
Befelé: maszk föl, kalap le.
Kifelé: maszk le, kalap föl    
Befelé: Maszek föl, kalap le
Kifelé: Maszk le, kalap föl.
Mivel mindent kipakoltunk, nem követte a befelé, hanem kocsimhoz mentem, majd útnak indultunk.
Ja nem… (Lackfi nyomán)
(A történések valódiak, a sapka és a kalap is, de majd bolond lettem volna állandóan cserélgetni a fejrevalókat.
Valójában az történt, hogy levettem a kalapomat, de a maszkot is. Kalaptalanul és maszkatlanul mászkáltam ki és be.) 
***
A keresztrejtvény egészen összezavart. A feladvány szó lengéscsillapító. Aminek a betűi adódtak, az nekem teljesen idegen szakszó volt: Amortizátor. Sokáig kellett gondolkozom azon, hogy mi is az a közismert szó, ami a lengéscsillapító szinonimája. Valahogy rájöttem: a teleszkóp. Igaz, hogy ezt a távcső ihlette, de átment valahogy a műszaki szavak közé kinézetre való hasonlósága miatt.
Születésnapomra kaptam egy kis Magyarító könyvecskét, de abban ugyanúgy hiába keresném, mint az Idegen szavak szótárában. Kellene egy fordított kiadvány is, amely a magyar szavakból indul ki, s keresi hozzá a megfelelő idegent.
Varietas delectat, még akkor is, ha „a változatosság gyönyörködtet” a magyar megfelelője.
***
Tegnap láttuk-hallottuk a Virtuózok második adását. A zsűri a szokásosnál is nehezebb helyzetben volt természetesen. …és a kis virtuózok milyen helyzetben voltak? Erről nem szól a fáma.
Joggal merül fel a kérdés: Cui prodest? Ki(k)nek az érdeke ez a gyerekversengtetés?   

Ma madarat lehetne velem fogatni, mert a féléves kardiológiai kontrolra menvén, kedves, készséges és figyelmes orvosnővel hozott össze a Gondviselés. Készíttetett egy EKG-t, értésemre adta, hogy megvan a szinuszom, kopás van, de nem nagymértékű. A tenzióm kicsit magas, azt majd beállítja. Majd kapok holtert. Kérdésemre, hogy vezethetek-e, a vizsgálati lapra rávezette, hogy kardiológiai szempontból nincs akadálya annak, hogy a jogosítványomat meghosszabbítsák. Ugyanez volt egy másik szakorvos, a neurológus véleménye is, aki javasolta visszaállítani a vérhígítómat napi két pirulára.
Ezekkel a trófeákkal felkeresem háziorvosunkat, és remélem, hogy megkapom a jogosítvány meghosszabbításáról szóló végzést.
Ha összejön, akkor egyszerre fogom befejezni sofőrkarrieremet rozsdásodó Coltommal.
Még másfél évet szeretnék vezetni.
Mindenki láthatta, hogy problémamentesen vittem a kocsimat Balatonra, ott a napi bevásárlásra, majd haza.
Nem szimpatizálok az orvosok kekeckedésével.
Magam tudom, hogy a vezetés inkább nyugtat, mint idegesít, és nem ülnék a sofőrülésre, ha rosszul érezném magamat.
A remény hal meg utoljára. És most van remény. Hála Istennek!
***
Az orvosnő nem kifogásolta azt sem, hogy dagadt vagyok.
Ezzel együtt, vagy talán éppen ezért erősödik bennem a további harc a felesleges kilókkal.
***
Két vicc a FülesBagolyból.
Tudja maga, kivel beszél???
A kaszárnyában csörög a telefon. A kiskatona felveszi:
- Melyik barom telefonál már megint?
- Tudja maga, kivel beszél? – kérdezi a hang.
- Nem – feleli a kiskatona. – Kivel?
- Kovács ezredessel.
- És maga – Kovács ezredes – tudja, kivel beszél?
- Nem.
- Akkor mázlim van – mondja, és lecsapja a kagylót.
***
Figyelem!!!
Az időutazók világtalálkozója múlt hét szerdán lesz megtartva.

A megemlékezések rendre így szoktak kezdődni: Immáron x. éve annak, hogy…
Ma én is így indítok: Immáron 32 éve költöztünk e napon a Lőpormalom utcai lakásunkba. Birtokba vettük mind a 87 m2-ét, elszórva benne a bútorainkat. A nagy térben hamar megtalálták ideiglenes helyüket. A finomítások későbbre maradtak. Regnumi csoportunk és felnőtt rokonaink átlagéletkora éppen 32 évvel volt kevesebb, mint ma, és épp ezért könnyűszerrel megbirkóztak a másfél emelettel. Hozták a könyvekkel pakolt zsákokat, a varrógépet, a mosógépet, és még sokféle kacatot. Olyannyira flottul ment a dolgaink átrángatása Zugóból Aquincumba, hogy még aznap estére meghívtuk a költöztetőket egy társas együttlétre. Azaz csoportunk nálunk találkozott.
Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz életünk utolsó lakása. Ha jól számolom, akarva-akaratlanul elég sokat költöztem életemben.
A klinikáról haza
Kelenföldre, onnan
Zuglóba, onnan két évre
Pápára (honvédség), onnan
Zuglóba, onnan
Kispest, onnan
Nyóckerbe, onnan
Zuglóba, onnan
Óbudára.
Innen a temetőbe? Innen P.csabára? Innen…?
Ki tudja.
Akkor még fa bejárati ajtónk volt,
akkor még pvc borította a lépcsőket, lágy pvc borította a közlekedőket, mellékhelyiséget, konyhát, akkor még szőnyegpadlón jártunk a lakószobákban,
akkor még tele volt szeméttel a környék, főleg építési hulladékokkal. Még egy ócska japáner is itt dülöngélt, ha megtolta valaki.
Akkor még nem volt világítás az utcákon,
akkor még alig laktak az új házakban,
akkor még sok helyütt csak földes út létezett, a járdák egy része csak utóbb készült el.  
Akkor még nem volt lámpa az erkélyünkön,
akkor még az eredeti konyhaberendezésünket kezdtük használni.
Akkor még műbőr harmonikaajtó választotta el az előszobát az étkezőtől,
akkor még egyetlen nyílászárónál sem volt szúnyogháló, sem redőny.
Akkor még nemvolt légkondicionáló egyetlen helyiségben sem.
Akkor még töredéke volt a ma nézhető tévécsatornáknak,
akkor még új volt a ma már korhadt erkélymellvéd.
Akkor még megvolt a tizenkét tulajdonos, akikből már csak két család lakik itt a 12-ből.
Akkor mindenhová világítótesteket kellett szerelni.
Akkor már könnyen kaptunk vezetékes telefont.       
Akkor még nem volt teteje a kukatárolónak, s talán zár se volt rajta.
Akkor még ócskább levélszekrények voltak, és primitívebb kaputelefon-rendszer.
Akkortól kezdve még születtek a házban új gyermekek, akik később mind elköltöztek.    
Akkor a Szentendrei úton az átkelést nem segítette se közlekedési lámpa, sem felfestett zebra.
Akkor még nem terelgettek bennünket kresztáblák a lakótelepen belül.
Akkor még nem létezett ennyi játszótér.
Akkor még a régi híd kötötte össze Óbudát Újpesttel, és régi motorvonatok húztak át rajta.  
Akkor még fiatalok voltunk, s behúztuk a gatyaszíjat, hogy az új lakásra felvett kölcsön részleteit havonta rendben lerójuk.
Akkor még nem tudtam, hogy mindezeket az akkor még nem létező számítógépen írt blogbejegyzésben meg fogom említeni.
Akkor még nem gondoltam arra, hogy az ablakunkból látni fogom, amint az Esztergomban vasútra szállt orosz katonák szerelvénye elhalad előttünk, hogy meg se álljon a Szovjetunióig.    
Akkor még nem gondoltam arra, hogy itt ér a nyugdíjaztatás, és még jó néhány esztendő.
Hála Istennek, hogy így történt.

A fogalom kezd avíttá lenni?
Ki tudja?
Sváb ismerőseim mesélték, hogy az NSZK-ba kitelepítetteknél a 70-es években tett látogatásaik során azt tapasztalták, hogy nem sikk könyveket őrizni otthonaikban. Nem tudom az okát. Mivel sokfélék a könyvek, snassz a felhalmozásuk, mintegy állandósítva a rendetlenséget a dizájnos házukban?
Talán.
Talán más olvasói szokásaik vannak, és a könyvtárakból kölcsönzik könyveiket, hogy ne foglalják a helyet otthonaikban.
Meglehet.
A legvalószínűbb oka egészen más. A tévé, a számítógép, a videózás, egyáltalán a vizuális kultúra? (inkább civilizáció) tömeges méretekben elszoktatta az embereket az olvasástól.
Ha pedig igaz, akkor várhatóan állandósul a helyzet, nem igazán lesz privát könyvtár továbbra sem az embereknél.
Nálunk más a helyzet itthon. Vannak szakkönyveink, kézikönyveink, szótáraink, szépirodalmi kötetek, verses kötetek, ifjúságnak valók, életvezetési alapozók, művészetek képviselői, zene, képzőművészet, esztétika stb. A lényeg, hogy egy átmeneti, kényszerű ritkítás után újra felszaporodtak a könyveink. Vettünk, kaptunk, könyvmegállóból hoztunk könyvet. 
Mivel más dolgunk nincs, felmerült, hogy rendet kellene vágni a polcokon, mert elég nagy a kavarodás. Esetleges elhelyezések, kettős sorok, káosz. Feleség vetette fel a rendcsinálási igényét napokkal ezelőtt. Ma elgondoltam, hogy nekiállok, és kicsit helyre rángatom a szabadon kószáló könyveket, és besorolom a helyükre.
Nem ez történt.
Tücsi megelőzött. Ő is éppen ráér. Így inkább segéderői tisztet töltöttem be, kicsit arra koncentrálva, hogy mi hová került. A női szemmel más a fontossági sorrend, mint a magamfajtáé. Ő a polcok küllemére nagyobb gondot fordít, én meg aszerint rakosgatok, hogy miket szeretnék az új beszerzésekből elolvasni. A többi kötetnek is nagyjából ismerem az elhelyezkedését, s mindezt együtt „dinamikus rend”-nek nevezem. Most megfigyeltem, mi hová kerül, hogy a más rendszerből előkaphassam az engem leginkább érdeklő kötetet.
***          
Egy kis „szögedi” magyar Móra írásában:
1. megreggellett. Annyi mint reggel lett, felkelt a nap. Megtörtént a napszakváltás.
2. Gyék, kend! A gyék, kend is tipikus. Jöjjön, uram! Kérem, kövessen! Induljunk értelmű. 
3. Én még várakszok. Csaknem szleng, de nem az. Helyi tömör szóképzés. Megspórol egy szótagot azzal, hogy nem mondja: Vá-ra-ko-zom. Csak vá-rak-szok.
Mit kezdenek ezekkel a műfordítók?
 

Már nem tudom, melyik pápáról készült festmény. Talán XXIII. Jánosról, vagy egy jóval korábban élt szentatyáról. A lényeg, hogy a pápa nem szívesen ült modellt. Végül mégis elkészült róla a kép. A pápa megnézte, és nem igazán tetszett neki az, amit látott. A festő viszont nagyon elégedett volt alkotásával, sőt megkérte a szentatyát: Írjon valami kedves szöveget a kép alá. Csak remélni lehet, hogy a festő nem ismerte a Szentírást, mert a pápa csupán egy idézetre utaló lelőhelyet volt hajlandó a képhez applikálni. Ennyit: (Jn 6,20b). Ugyanis ha kikereste volna a festő a hivatkozott részt, ott ez áll: „Ne féljetek, én vagyok.”  
Nem vagyok ugyan vicces kedvemben, de ez az anekdota tetszik nekem, és azt gondoltam, hogy megosztom veletek. Mivel pedig egyfolytában zúg a fülem (hideg jön), erre is kellene valamiféle bibliai helyet keresni.  Izajás 17,12 ugyan utal ilyesmire, de nem a fül zúgásáról szól: „a nép zúgása olyan, mint a tengerek zúgása. Morajlásuk olyan, mint a hatalmas víz morajlása”.  A fülem zúg, a fülem morajlik. A hosszú élet titka, hogy legalább még húsz évig zúgnia kell(ene). És még akkor se jár le a személyi igazolványom!
Egyebekben szép, derűs nap a mostani. Készítettem is néhány bizarr fotót a nap folyamán, mert szeretem a fények-árnyékok játszi egyszeriségét, képalkotó tevékenyégét. Az én dolgom csak az, hogy észre vegyem ezeket a bizarr alakzatokat. Nem is kell értük messzire menni (pedig jobban tenném, ha messzire mennék. Használna az alakomnak, a súlyomnak).
Ma reggel befejeztem a születésnapomra kapott 110 db olasz módra típusú rejtvény megfejtését. Különösebb megerőltetést nem jelentettek, bár néha kellett a vízszintes és függőleges mankókra támaszkodni, hogy elkészüljön a jó megoldás. Még mindig golyóstollal dolgozom, s egyre rondább az írásképem.
Mindegy.
Az elkészült füzetet nem dobom ki, mert Ritácska (3) szeret szintén rejtvényt fejteni, és segít nekem, azaz összefirkálja a lapokat. Most kedvére megteheti.
Levinek pedig kottát nyomtattam ki. Ezúttal a Charpentier Te Deumát vettem célba, mert azt se nehéz eltrombitálni, és egyebekben szépséges a közismert melódia.    
Aztán leállítom magamat, még mielőtt megharagszik rám unokám trombitatanárja.     

Mai posztomba beemeltem a pápa mindenkit megszólító enciklikájának kis darabját, mert tegnap, ma és alkalmasint sajnos a holnap méltatlan gyakorlatát is kipellengérezi.
Szégyellheti magát az ún. nyugati civilizációnk.
Igen üdvös lenne, ha széles körben döbbennének rá az emberek, hogy nem gyűlöletre teremtettek, hanem szeretetre. S tennék ezt még azelőtt, mielőtt még további mérhetetlen szenvedések zúdulnak a föld lakóira. Javaslom mindenkinek megfontolásra.

SZÉGYENTELEN AGRESSZIÓ

44. Miközben az emberek saját kényelmes fogyasztói elszigeteltségüket védik, az állandó és megszállott összeköttetést keresik. Ez az agresszió, a sértegetés , a bántalmazás, a másik tönkretételéig menő verbális ostorozás olyan új, féktelen formáit hívja életre, ami testközeli kapcsolatban elképzelhetetlen, mert kölcsönösen elpusztítanák egymást. A társadalmi agresszió a mobileszközökön és a számítógépeken keresztül páratlan terjedési lehetőséghez jut.
    45. Ez lehetővé tette, hogy az ideológiák minden szégyenérzettel felhagyjanak. Amit néhány évvel ezelőtt senki sem mondhatott ki anélkül, hogy ne veszítette volna el tekintélyét az egész világ előtt, az manapság a legdurvább módon büntetlenül mondható ki néhány politikai tekintély számára.
    Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a digitális világban gigantikus gazdasági érdekek működnek, amelyek azáltal képesek megvalósítani az ellenőrzés észrevehetetlen és erőszakos formáját, hogy létrehozzák a lelkiismeret és a demokratikus folyamatok manipulációjának mechanizmusait. A sokféle platform működtetése gyakran azzal végződik, hogy azonos gondolkodású személyeket hoz össze, megakadályozva a különböző nézetek konfrontációját. E zárt körök az előítéletek és a gyűlölet táplálásával megkönnyítik a hamis információk és ismeretek terjesztését.
                                            (Ferenc pápa: Fratelli tutti - Mindnyájan testvérek k. enciklikája)
    ***
    Mórát olvasok. Ezt írja egyik novellájában: „Háziszabályaink szerint mindkettőnknek van ugyan szavazati joga, de szavazategyenlőség esetén az asszony dönt.” Ez igen. Nálunk más a házi szabály. Anno, kb. 30 éve egy közgazdásznő előadásában említette, hogy egy német kutatás eredménye azt mutatta, hogy húsz év házasságot követően a döntések 100%-ig a feleség kezében vannak. Hazatérve úgy kommentáltam: „Lehet, hogy a németeknél ez járja, én azonban nem veszem tudomásul. Magam ragaszkodom 5% saját döntéshez. Hogy aztán ez megvalósult-e, a jó ég tudja.”
    Egy  régi viccre hajaz, ami így szól:
    Száz férfi vár bebocsátásra a mennyben. Táblán felirat: Papucsférjek balra, a többi férfi jobbra.
    99 a bal oldalon áll, 1 férfi a jobb oldalon. Ez feltűnik Szent Péternek, ezért megszólítja a jobb oldalon állót. Látom, maga nem papucsférj, avagy miért áll a jobb oldalon?
    - Mert azt mondta a feleségem, hogy ide álljak.

Van ám banán! Parancsolsz narancsot? – szoktam kérdezni az unokáktól.
Mit parancsolsz? – kérdezzük udvariasan, akik azt fejezzünk ki vele, hogy az illetőnek alázatos szolgái vagyunk.
Igen.
Van parancs és van engedelmesség. A feljebbvalónak engedelmeskedünk, a feljebbvaló pedig az ember fölött az Isten.
János apostol azt deklarálta, hogy az Isten szeretet. És ez nem attribútuma, hanem az Ő lénye az.
Istenes Szent János pedig ki is íratta hospitálja kapuja fölé: Itt a szeretet parancsol.
Krisztus-király ünnepén, így ma is elhangzott a
Christus vincit,
Christus regnat,
Christus, Christus imperat! – himnusz.
Azaz Krisztus győz, Krisztus uralkodik, Krisztus parancsol!
Ám ha a földi valóságunkra tekintünk, hamar szembe találkozhatunk azzal, hogy egyes emberek, embercsoportok istennek képzelve magukat más embereknek önkényesen és ellentmondást nem tűrő módon parancsolni akarnak. Ne kerülgessük a forró kását, ők imperialisták.
Nem is kell a régmúltban keresni őket. Bőven jelen vannak mindennapjainkban is.
Eszméletlen eszméiket erőszakkal le akarják nyomni a torkunkon. Kategóriáik részigazságokat hordoznak, vagy még azokat se. Néven se kell neveznem őket.    
Mindenki tudhatja, hogy kik ők, mit akarnak, s miért bevethetetlen az az elméletrendszer, amelyet sulykolnak – reméljük, eredménytelenül.
Gárdonyi megfogalmazása jut eszembe, amit regényében, az Egri csillagokban a fakezű Ceceyvel mondat ki:
„Nem kell [nekünk] török szabadság, jó nekünk a magyar is.”
Ma ugyanitt tartunk.
Nem kell nekünk birodalom, jó nekünk Magyarország is a többi szuverén állammal barátságban.   
 

Az Isten szeretet- írta János apostol.
Az Isten leszállt közénk, köztünk élt és hazavár bennünket – mondta P. Nemeshegyi.  
Az Isten ártatlan – tanította Kapitány György.
Lelkem eseng az Úr után, jobban, mint éji őr a virradat után – énekli a zsoltáros.
Ma hajnali virradattól kezdve sokszor bevillant bennem a dallam és a szöveg.
Ma este világméretű hódolatot szerveznek a szentségi Jézus tiszteletére (N.közi Euch. Kongr. betetőzése)  
***
Felmerülhet a kérdés: Vajon a koronavírus okozta pandémia véletlen-e, vagy mesterségesen ránk eresztett katasztrofális valami? Remélem, hogy véletlen, mert hogy direkt volna,  annak még a gondolata is rémes.
Párhuzam van e között és a góbé humor között:
Két székely hazafelé tart a mezőről. Egyszer csak az egyik minden előzmény nélkül fejbe vágja a másikat a kapával. Az összecsuklik, majd ahogy visszatér az eszmélete, rákérdez:
– Ez most vicc volt, vagy komoly?
– Ez? Komoly!
– No, azért, mert viccnek nagyon hülye lett volna!
Mára ennyi, mert napunk a fiatalokkal és az unokákkal való töltődés jegyében telt el.  

Két éve írta Varga László püspök: „Mivel Krisztusban élsz, és ő benned, minden küzdelmed egyben szellemi harc, és nemcsak a te harcod, hanem az övé is. Ha hiszed ezt, megtapasztalod irgalmát, amely örökkévaló.” Kell-e ennél magasztosabb gondolat? Aligha.
Tetszett nekem már régen is, amikor megidéztem vezércikkemben.  
***
Ma újra kezdődik a Virtuózok-sorozat a tévében. Örülök annak, hogy pódiumot kapnak azok a gyerekek, akik örömüket lelik szép zenék megszólaltatásában, előadásában, de még a hosszas gyakorlásban is.
Párhuzamosan bánatos vagyok amiatt, hogy pódiumra lépnek azok a gyerekek is, akik nem lelik annyira örömüket a szép zenék megszólaltatásában, előadásában, mégis rámennek gyermekéveik a hosszas gyakorlásokra.
Kettős érzelmeim abból is adódnak, hogy nehéz eldönteni, ez elsősorban biznisz azoknak a felnőtteknek, akik kapcsolatba kerülnek az apró tehetségekkel, vagy csakugyan tehetséggondozás, ami nem fejeződhetne be a kiutalt pénzekkel, néhány hangversenyen való szereplési lehetőséggel.
Nehéz itt igazságot tenni. Mindazonáltal elő ülök a képernyőnek ma este. Hátha elléptek a korábbi hibáktól a szervezők, rendezők.
***
Holnap magammal viszem Levinek a trombitára lekottázott két szólódarabot. Hátha nem lehetett használni a korábban küldött fotómellékleteket.
***
Holnaptól újra maszkot kell viselni minden zárt térben.
Valami bűzlik a legyőzhetetlen, egyre okosabb, pusztítóbb virnyákok körül.
Egyre többet tudnak az újabbak, s egyre leterheltebbek az egészségügyisek.
Cui prodest? A Kalergi-terv része?
Úgy bukkan fel a név bennem, mint a Hyppolit, a lakáj c. filmben Schneider úr kérdésére a kocsis válasza, hogy tudniillik ki lapul a botrány hátterében:
- HIPPODRON.
***


 


    

Évek óta kísérletezem azzal, hogy egy szélrohamot munka közben lefotózzak, amikor „hull az elsárgult levél”. Valamelyes szél most is fúj, valamennyi levelet lever a fákról, de nem tömeges az avarképzés, és ha az volna is, éles fotót a hulló levelekről bajos készíteni, mert bemozognak, mert a gép nem rájuk fókuszál. Azért persze nem lehetetlen, de eddig nekem nem volt igazán szerencsém hozzá – néhány véletlen kivételtől eltekintve. Persze az emberben nem is annyira állóképként jelenik meg a levélhullás, mint inkább a maga eleven mozgásában, színes forgatagában. Vagy – és ez tán még gyakoribb – belső hallás révén Máté Péter előadásában, aki lemezre énekelte szép slágerét. Legalább ilyen emlékezetes még a Les Feuilles Mortes (Hulló levelek) c. sanzon Yves Montand előadásában. A szerzemény egyébként nem francia: Kozma József neve fémjelzi.
Elmélázom azon, hogy a fotózás mennyire szűkebb kifejezési lehetőségekkel bír, mint a videó. Világunk vibráló. (Gyerünk, gyerünk, gyerünk, mert gyors az élet.) Igaz, hogy egy fotót megnézni hamarabb megy, mint egy klipet, egy videót, de lényegesen kevesebbet is tud, ezért talán egyre kevesebbeket érdekel.
Mindegy.
Ma megpróbáltam a levélhullást elkapni. De jószerével csak a csupasz ágak meredezését mutatják a képek, itt-ott egy levél is megjelenik (nem véletlenül – életlenül), s ki hiszi el nekem, hogy nem a mögöttes fához tartozik, hanem éppen a levegőben pilinckázik lefelé.
***
Mint tudjuk, először a nevek esnek ki tudatunkból. Ez így van (noha most már más is kiesik olykor). A nemrég elhunyt regnumi papról (Hajnal György) emlékezett meg a közösség. Nekem egy nevezetesebb emlékem tapad személyéhez. Egyszer néhányunknak felolvasott a Vigiliából egy érdekes francia pásztorjátékot. Mivel eddig a szerzője neve nem ugrott be, nem tudtam rákeresni. Tegnap aztán világosság gyúlt fejemben, és ráakadtam a keresett műre. André Obey Éjféli harangszó (egy francia pásztorjáték) a címe ennek a darabnak, amely a Vigilia 1960/8. számában olvasható, s amely utolérhető a lap archívumában. Tetszett akkor is, tetszik ma is. A klasszikus szépségű művek nem vesztenek frissességükből. Ilyen ez a színdarab-féle is.