Mickey webnaplója

2019-ben jelent meg a Szent István Társulat gondozásában Robert Sarah bíboros sokadik könyve: Esteledik, a nap már lemenőben. Megállok ennél egy pillanatra: Eredeti címe: La soir approche et dejà le jour baisse. Tükörfordításban ez lenne: Közeledik az este, és már fogy a nap. De hát a fenti választott cím sokkal költőibb. Alighanem a fordító Barsi Balázs OFM leleménye.
A Nicolas Diattal felvett interjú leginkább a bíboros monológja. A kérdező hagyta beszélni alanyát, s csak ritkán szakította meg röviden odavetett gondolataival.
Ez a hosszas bevezető akár el is maradhatott volna, mert nem ezt akartam elmondani mai posztomban, hanem azt, hogy hozzájutván a bíboros könyvéhez elkezdtem olvasni, szokásom szerint ceruzával a kezemben, hogy később visszatérve a mondandókhoz csak a lényeges szövegeket tekintsem át. (Nem azzal a szándékkal teszem, mint Ortutai, aki remélte, hogy széljegyzeteit idézve mindenki hozzáteszi: „ahogyan Ortutai rámutatott”).
A meglepetés most következik.
Megláttam a könyvespolcunkon a könyv egy másik példányát. Hogyne tűnt volna fel az 500 oldalas munka piros gerince.
Úgy véltem, hogy az bárkinek elajándékozható, hiszen vadonatúj. De hát egy fenét. Megtaláltam benne a fél évtizede tett ceruzás bejegyzéseimet az utolsó lapig bezárva.
Ezt a könyvet már olvastam!
Alighanem tetszett a tartalma, hogy újfent belefeledkeztem. Mi több megtettem bejegyzéseimet is. Immár csak az a lélektani kísérlet maradt hátra, hogy vajon az egykor lényegesnek tartott gondolatokat húztam-e alá az újabb olvasáskor, vagy se.
Az összevetett néhány tétel azt mutatja, hogy ötször ugyanazt húztam alá, háromszor nem. További elemzésnek kellene kideríteni, hogy miben változott lényeglátó mivoltom, és mikhez ragaszkodom továbbra is. De ez csak egy poszt. Legyen elég annyit rögzíteni, hogy változom is, meg nem is.
***
Ceruza.
Gyerekkoromban létezett egy igen karcsú ceruzafajta. A grafitot épp csak körbevette egy vékonyka faréteg. Ára az ÁPISZ-ban 15 fillér volt darabja. Utóbb eltűnt ez az alig ceruza, ám piarista magyartanárom valahogyan hozzájutott. A hatvanas években is azzal jegyzetelt noteszében. Oda írta be ceruzával a nebulók feleleteinek érdemjegyét.

Katalizátorokkal először a kémiaórán találkoztam, mégpedig a kontakt kénsavgyártás kapcsán, amelynek során vanádiumpentoxid katalizátort alkalmaznak a kémiai folyamat felgyorsítására. A katalizátor maga – mint tudjuk – nem változik a reakció során, csupán elősegíti a folyamat végbemenetelét.
Nos, nemcsak a kémia területén használatos a katalizátor.
- Teszem azt, az összes labdasport labdája katalizátorként hat.
Ki a csoda volna hajlandó összevissza futkosni a kézilabdapályán, a kosárlabdapályán vagy a futballstadionokban, ha nem volna ott a katalizátor-szerepet betöltő labda (a labda nem vesz részt a folyamatban, csak mintegy serkenti a labdakergetőket).
Gyerekkorom egyik humoros könyvét az osztrák operaénekes írta: Leo Slezak. Egy helyen említi, hogy hajóval kelt át az óceánon, s mielőtt New Yorkban kikötött volna a hajó, elévezettek egy kecskét. Kezébe nyomták a kötőféket, s paparazzók fotózták agyba-főbe. Mint említi a kamaraénekes, semmi köze nem volt ahhoz a döghöz, de kit érdekel egy énekes érkezése? Senkit. De ha „kedvenc kecskéjével” utazik, az már hír értékű kecskével már hírértékű.
Vannak turisztikai katalizátorok is.
- Sidney egy kikötőváros. Na és!
Sindey a kagylóhéjjellegű operaházával már valami.
- Nápoly tengerparti város. Na és!
Nápoly a Vezúvval, különösen, ha aktív, az már valami.
- Párizs hatalmas város, tele szürke házakkal. Na és!
Párizs az Eiffel-toronnyal, Párizs a Notre Dame-mal már valami.
És így tovább, és így tovább.
Így van ez a posztírással is.
Ha akad valamiféle katalizátor, amire fel lehet fűzni a mondandót, az már valami.
Jelen posztom katalizátora – nem nehéz kitalálni – maga a katalizátor lett.

Kábán ki a templomból.
A kánikula folytatódik.
Kint reggel harminc fok, bent légkondicionálás.
Meg is jegyeztem: A tavaszi fáradtság mellé kaptunk egy nyári fáradtságot is. Hogy mikor lesz vége? Naponta kérdezzük tömegesen. 
Nem tudni.
Olyan ez, mint a madzag, amelyiknek nincs vége. (Azért nincs vége, mert levágták. Igaz-e, Laci?)
***
Üldözzük az intézményeket időpontkérések miatt.
A kardiológiára ma már lehet menni, az autószerelő még egy hétig szabadságon van.
Ps. Voltam a kardiológián.
Értésemre adták: az, aki a mai dátumot javasolta, hogy jöjjek időpontért,  félrevezetett.
Kezelőorvosom időpontjai már rég elfogytak.
Jöjjek szept. 12-én, akkor fogják az októberi időpontokat osztani. Az illető orvos időpontjai kb. egy óra alatt betelnek.
Nem mertem megkérdezni, hogy mit tegyek, ha be akarok jutni a doktornőhöz.
Féltem, hogy azt mondja: Üljek le a küszöbre, és várjam ki a megfelelő pillanatot.
Nem teszem.
Jézus kellett a bénának, hogy meggyógyuljon, hiába várt már évtizedek óta a Bethesda-fürdőnél.
Mintha ismétlődne a történelem.
Van jobb tipp?
Ki vele!

R. Sarah bíboros egyik gondolatát lopom, aki beszélgetős könyvében kijelenti: „Nem igaz az a feltételezés, hogy az emberek tíz perc után már nem tudnak figyelni. Ha ilyen korlátozott a figyelmük, hogy tudnak órákat tölteni a televízió előtt?”
A megfogalmazás igazságával nehéz vitatkozni.
Hogyan lehet, hogy egy futballmeccs közvetítését minden erőfeszítés nélkül végigüljük?  
A megoldás abban rejlik, hogy a látottakkal ösztönösen azonosulni tudunk, nem kell hozzá különösebb figyelemösszpontosítás.
Általánosságban pedig azt vélem, hogy az élmény intenzitása az, ami a képernyő elé ragaszt. De még általánosabban is igaz. Ha az élmény intenzitása leköti teljes énünket, sokkal kitartóbban képesek vagyunk figyelni egy jelenségre: egy szónoklatra, egy hangversenydarabra, egy színi előadásra, egy sporteseményre, mint ha az élmény intenzitása hiányoznék.
A bíboros valami lényegesre hívja fel a figyelmünket.
Ha meg akarunk szólítani másokat, akkor az ő nyelvükön kell megszólalnunk, az ő lelkükbe látva az őket foglalkoztató felvetésekre rezonálnunk.
Ez a könyvírótól az előadóművészig, a képzőművésztől a filozófusig, a buszvezetőtől a politikusokig mindenre és mindenkire érvényes.
Czakó Gábor magyarázta, hogy a formalista művekből hiányzik az élmény, így nem is hatnak igazán az őket „fogyasztókra”.
Tegnap Bachról beszélgettek hozzáértők.
Kiemelték szoros istenkapcsolatát, mely kihallatszik a zenéjéből, de amelynek írásos lenyomata is van. A kéziratos kottákat imával indítja és hálaadással fejezi be. Az értő fül kihallja a zenéiből, hogy magával a Tökéletességgel áll párbeszédben.
Még megemlítem, hogy egyszer Pilinszky Bach kompozícióját hallgatta. Nosza, vett egy lemezjátszót, és a hozzáférhető Bach-felvételeket megvásárolta. Igen sokat hallgatta őket.
Hagyta, hogy átjárja őt a mester zsenijének megannyi tanújele.         

A ma reggeli imaóra idézi a 62. zsoltárt.
A minket kereső Isten és az őt kereső ember kapcsolatának egyik legintimebb megfogalmazása az alábbi mondat.
„Lelkem szorosan átölel téged, és a jobbod szilárdan tart engem.”
                                                                     (9. vers)
Kell ehhez valamit hozzátenni?
***
Tegnap rávettem magamat, hogy személyesen felkeressem a szakrendelőt, mivel ismételt telefonhívásunkat nem fogadta az ottani recepció, és a központnak küldött e-mail megkeresésre sem reagáltak hetek óta.
Nos, autóval mentem oda.
Parkolójegyet váltottam, s aztán be a rendelőbe.
A recepciónál szolgáló hölgy meghallgatta a kérésemet, rátekintett beutalómra, és közölte velem, hogy csak négy nap múlva kérhetek időpontot a kardiológiára.
(Grr! Le a bürokrációval!!!)
Elgondolkoztam rajta, hogy nekem most dagad a lábam, most szaporább a pulzusom.
Érdekel ez valakit?
Hány hasonszőrű vár még bebocsátásra?
A vigasztaló a dologban, hogy nem vagyok egyedül e problémákkal, a nálam fiatalabbak hasonlók tünetekről panaszkodnak, az orvosmeteorológia pedig megerősíti, hogy a visszatért kánikula idézi elő ezeket.
Már májusban próbáltam rákészülni a forróságra.
De hát nemigen lehet.
Mit lehet itt tenni?
Lehet idézni az ezermester mondását, amelyet akkor ejtett ki a száján, amikor beletörött a vésője a betonba:
ETTŐL FÉLTEM!!!  

Van egy Nyolc boldogság nevű katolikus közösség.
Nyáron Veszprémben ún. Betánia Napokat tartottak.
Ez kedves, oldott, közvetlen kapcsolatokkal járó alkalom: megpihenés, találkozás, növekedés az istenismeretben, kikapcsolódás és bekapcsolódás.
Ott hangzott el idén egyik elmélkedésben – az Új Ember c. hetilapból idézem:
„Gyűjtsük listába, mikor éreztük úgy, hogy Isten formálta az életünket, és keressük annak a lehetőségét, hogy ezt másoknak is elmondjuk. Így erősíthetjük a jót, és egyszersmind megmutathatjuk a világnak, hogy Isten működik benne.”
Némi formabontással illetékes elvtársat is idézhetném:
„Elvtársak, ne mindig csak a rosszat…”
De inkább a saját reggeli misénken elhangzottakat teszem ide: Jézus az álnokul feltett kérdésekre is szeretettel, türelemmel válaszolt. Pozitívvá oldotta a negatív támadásokat.
Kicsit ide hozható a Böjte Csabától hallott kijelentés:
Senkit se lehet jóvá szidni.
De Szalézi Szent Ferenc gondolata is ide vág:
Egy csepp mézzel könnyebb legyet fogni, mint egy hordó ecettel.
Lám, elkalandoztam, ha nem is messzire.
Megismétlem tehát az elmélkedés mondatait:
„Gyűjtsük listába, mikor éreztük úgy, hogy Isten formálta az életünket, és keressük annak a lehetőségét, hogy ezt másoknak is elmondjuk. Így erősíthetjük a jót, és egyszersmind megmutathatjuk a világnak, hogy Isten működik benne.”
Hát gyűjtsük!
Azt hiszem, hogy egy-egy tapasztalatot követően érdemes felírni a felismeréseket, mert könnyen elillannak emlékezetünkből.   

Előzőleg az ilyenekről meg az olyanokról írtam. Nem akartam folytatni a témát, de a mai sajtótájékoztató meghallgatása után úgy döntöttem, hogy röviden még kitérek rá.
Szó esett Brüsszel irántunk tanúsított magatartására. A fenyegetődzésektől a nekünk járó pénzek jogtalan visszatartásáig sok mindenről (pl. migránskérdés) esett szó.
Abban maradtam magammal, hogy aktualizáljam a közmondást, miszerint:
Könnyebb a döglött lóból fingot kicsikarni, mint Brüsszelből a szövetségeshez illő partnerséget elérni. 
A háttérben az elitek gőgje áll, ami nem engedi érvényesülni a szövetségesekhez illő barátság érvényre jutását.
Hogy mi lesz ebből?
Ami pedig a kormány sajtótájékoztatását illeti, változatlanul csodálom Gulyás Gergelynek a teljesen méltatlan kérdések kereszttüzében való higgadt viselkedését látva-hallva.
Egy MTI-hírre lettem figyelmes, amikor magam is a min.elnöki sajtóirodán dolgoztam az Antall-kormány idején, a maihoz hasonló ellenszélben. Az MTI rövidhíre arról szólt, hogy a BBC-nél naponta kétszer tartanak sajtótájékoztatót. Akkoriban az etikai kódex letéteményesének tartott BBC sajtótájékoztatóján a kormány képviselője tájékoztatta a jelenlevőket a  kabinet intézkedéseiről és a sajtót elemezve véleményét fejezte ki, hogy melyik híradás tetszett a kabinetnek, és melyik esett kifogásuk alá.
Itt meg fordítva ülünk a lovon.
 A sajtó egyes agresszív képviselői folyamatosan próbálkoznak azzal, hogy sarokba szorítsák a kormány jelen lévő miniszterét, provokatív – olykor ostoba – kérdésekkel ostromolva.
Mit képzelnek magukról?
Én szégyellem magamat helyettük.

Az ilyenek azt mondják, hogy lenyűgöző volt a tűzijáték.
Az olyanok meg azt, hogy a pénzből WC-papírt kellett volna venni a kórházaknak. 
Az ilyenek szerint a transzneműek részére külön kellene versenyeket szervezni.
Az olyanok azt mondják, hogy a transzneműeknek a nőkkel együtt kell versenyezniük.
Az ilyenek szerint a hosszú élet titka a paleoketogén diéta.
Az olyanok szerint a vegetáriánus étrend az üdvözítő.
Az ilyenek szerint meg kellene állapodniuk a háborúkban álló feleknek valamiféle elvek mentén.
Az olyanok szerint a győzelemig folytatni kell a háborúkat.
Az ilyenek szerint prosperál az ország.
Az olyanok szerint minden sz*, mindenki nyomorog, minden pusztul.
Az ilyenek szerint oktatásunk világszínvonalú.
Az olyanok szerint a magyar iskolai módszerek régóta elavultnak tekinthetők. 
Az ilyenek szerint Kelettel is kapcsolatban kell maradnunk.
Az olyanok szerint kizárólag Nyugat felé orientálódjunk.
Az ilyenek kritikán alulinak ítélik a fővárosi vezetést.
Az olyanok szerint minden rendben van, csak a zsebpénz lenne több.
Az ilyenek szerint feleslegesek a felfestések, és a közlekedést akadályozó fekvő rendőrök.
Az olyanok szerint egyre többkerékpársávot kell kialakítani, és az autóforgalmat kiszorítani.
Az ilyenek szerint az országoknak meg kell hagyni szuverenitásukat, kultúrájukat.
Az olyanok szerint népek kohóját kell földrészünkön kialakítani.
Az ilyenek szerint Európa a zsidó-keresztény etika szerint működik, melyhez ragaszkodunk.
Az olyanok szerint jobb, ha egymásnak feszül az európai hagyomány az iszlámmal.
Az ilyenek szerint nem szabadna eltűrni, hogy emberek késsel hadonásszanak az utcákon.  
Az olyanok szerint a nagyvárosok természetes velejárói a terrorcselekmények.
Nem is folytatom.
Nem kellene már az ilyeneknek és az olyanoknak folyamatosan tárgyalni, azonos platformról indulva tisztázni a különféle nézeteltéréseket, s orvosolni a rossz beidegződéseket?
Vagy mi lesz itt?
Leszámolás?
Az ilyenek és olyanok összecsapássorozata?

M. és négy gyermeke bejelentkeztek, hogy a lépiparádé megtekintését követően feljönnének hozzánk, hogy a feleség nyugodtan készülhessen egyetemi tanári feladataira.
Készségesen fogadtuk őket.
Mivel bőségesre sikerült az ebédkészítés, T. felhívta M&A-t, van-e nekik is kedvük feljönni? Éppen volt kedvük.
Ha jól számolom, ma, Szent Istvánkor kilencen ültük körül az asztalt. Jó hangulatban folyt három nyelven a tere-fere. Az unokák is feltalálták magukat.
A legkisebb szokásos kérésével jött oda hozzám: Nagypapa, játsszunk!
- Mivel? – kérdeztem. S már hozta is a játékosdobozokat.
Elővettem a pvc villanyvezeték-csatornát, lejtősre állítottam, és elkezdtük a matchboxokat leeregetni. Később üveggolyók is megmutatták, hogyan kell engedelmeskedni a gravitációnak.
A nagyobbak mesét néztek a tévében.
A felnőttebbje hol magyarul, hol franciául, hol meg angolul értekezett egymással.
Ami volt, a jó hangulat. Ami nem volt – csend.
Lehúztunk egy fél műszakot együtt.
Aztán alig hogy elmentek, megjegyeztem T.-nek: „Ezek soha nem jönnek!”
A szállóigét T. nagyanyától hallottuk rendszeresen, akivel egy fedél alatt kezdtük közös életünket. Ő mondta, miután fia távozott: „Ez a Pista soha nem jön!”
Persze se neki, se nekem nem volt igazam. De hát az érzések.
Árva a ház, nincs kacagás, kettecskén bús öregem…
Azóta a mosogatógép második adagja is elkészült.
A harmadik nem is fog megtelni a maradék mosatlannal.

Tegnap megszakadt a hetek óta tartó kánikula azzal, hogy hatalmas esővel érkezett egy átvonuló hidegfront. Felszabadultságunk érthető, hiszen korábban sorra dőltek meg a hőmérsékleti csúcsok. Így hát mai posztom témája az eső.
Hiányát fejezte ki Kovács Kati száma: Add már, Uram az esőt.
Hogy adja-e, avagy várni kell az aszály elmúlására, arra példának hozom a Prohászka püspök által fogalmazottakat. A Soliloquiában említi, hogy a földművesek megkérték, imádkozzon a püspök esőért, mert oda lesz a gabonatermés. Ottokár püspök kitartóan imádkozott – mindhiába. Tán egy hónap elteltével hagyta abba. Másképp volt megírva a nagy könyvben. Maradt az aszály.
Megidézem Arany balladáját is (V. László), mert hasonlót éltünk meg késő este.
Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.
…
„A felhő megszakad,
Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
Budának tornyiról.
…
Csupán a menny dörög.”

Hát igen. Dühöngött, zúgó sebes özönt nyelt a csatorna Óbuda házairól.
Petófi sem maradhat ki a történésből. (Feltámadott a tenger, írja):
Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
… jól kifejezi a vihar zúgását, amikor leselejteződnek a korhadt ágak (esetleg az egészségesek is), a kint felejtett textilek könnyedén lesodródhatnak, elkallódhatnak a tombolásban.
Volt részem a feltámadó szélben való légfürdőzésben. Láttam, hogy az eső oldalról vág a viharos szél nyomására. Érdekes módon sokáig csak a felhők között villogtak a fények. Majd távoztában a vihar kiöltötte ránk a nyelvét és hatalmas közeli lecsapó villámokkal búcsúzott.
Az eső még esett egy kicsit. Immár szelíden, monoton módon, mint Chopin noktürnjében.
Nem úgy, mint a Beatles The Rain c. muzsikájában, amelyről Ringo Starr úgy nyilatkozott, hogy dobosként a legkomplikáltabb feladatot  ennek a számnak a ritmusvariációi okozták neki.
Megoldotta.
Most már nem fenyeget közvetlen zivatar, viszont dunsztos a levegő.
Hogy meddig, arról dunsztom sincs.