Mickey webnaplója

Kapom a rajzot. Hozzá applikált szöveg:
- Ilyen szörnyű reggelt! elítélik rémes tettünk!
- Milyen szörny üreggel teli téli krémest ettünk?
***
Aj, e nőkebelű Lidi óta
a Jenőke belül idióta.
(Weöres Sándor)
***
Egy kispesti vendéglőbe
egy kispesti vendég lő be.
(Grätzer)
***
Egyebekben köszönöm, jól vagyok.
A napsütés egyelőre megvidámítja a napjainkat.
Reggel is kedvezőbb a beesési szöge.
Rézsút süt, nem oldalról (utóbbi elvakított míg tovább nem vonult).   
Megvan a háromféle szózat játék, a puzzle és a majongg (füstölt a Fuji).
Elolvastam a szokott blogokat, elaludtam egy énregényen, szépen süt a nap, csirimpolnak a madarak.
Ma az ablakunkon kinézve ebben az évben először láttam vadrucapárt átevezni.
Megint hozhatom a közhelyet, miszerint ilyenkor a pázsitot már kalapáccsal se lehetne visszadöngölni a földbe.
A gyümölcsfák virágba borultak, a gazdák meg kétégbe vannak esve, attól tartva, hogy a virágrügyek egy várható fagy során elhalnak, és akkor idén se terem semmi. Se alma, se barack, se semmi.
Ne legyen igazuk.
Eddig még jó az idő.
Ha jönne a fagy, elmarad a termés.
Ha nem jön, megkérdezhetem magamtól, hogy minek cseréltettem át téli gumikra a nyáriakat.
Ma egyébként nincs semmi különös, csak a nyugati államfők veszekednek az ukrán háború ilyen-olyan támogatása-nemtámogatása miatt.
Beszéltem.

   

A szózat játék nyolc lehetőséget ad arra, hogy egy ötbetűs szót kitaláljunk. Elég kínos volt, hogy hat próbálkozás után még egyetlen betűt sem találtam el. A hetedik sorba viszont az első betű „cs” volt. Maradt egy próbálkozási lehetőség.
Szerencsémre annyira kifogyott a felhasználható betűkészlet, hogy a maradékból szinte csak ez volt összeállítható: CSÖPÖG.
És nyert.   
A puzzle játékban a kiválasztott kép petúniacsokor.
Nincs egy egyenes, nincs sok különbség a virágok között.
22 percig tartott, mire a 104 rész a helyére került.
Megnyugvást hozott, hogy a Mahjongg 72 kőpárját elsőre sikerült lepusztítanom a tábláról. Örömében kitört a Fudzsijáma.
Aki ismeri a játékot, tudja, hogy mindig ez a jutalom.
***
Szeretem nézni a reggeli nemzetiségi műsorokat.
Nincs bennük anyázás,
Nincs negatív hír,
nincs háború,
nincs politika.
Kultúra van,
művészetek bemutatása,
tájak,
emberi kapcsolatok.
*** 
Indul a hét.
Elindult a második szemeszter az egyetemen.
Elindult Á. unoka is, hogy időben odaérjen.
Létszámunk immár 3-ra csökkent a szombati 15-höz képest.
Mivel ő is elment, ketten maradtunk itthon.
Csend van, csak a fülem zúg.

Tegnap tizenöten voltunk együtt ugyanabban a felállásban, mint amilyenben Zamárdiban szoktunk lenni. Tekintettel a párizsi olimpiára, az idei közös nyaralás legalábbis a szokott létszámban nem tud megvalósulni. Ehelyett már egy család foglalkozik a kérdéssel, hogy meglátogatják kint élő testvérüket és családját.
Érdekes módon a többiek részéről a közös balatoni hét nem merült fel. Teljesen érthető módon. A felnőtté cseperedő szanaszét lakó embereket egyre nehezebb összeverbuválni. talán nem is cél. Egy-egy jól megszervezett fél-egynapos találkozó elég arra, hogy információt cseréljenek a házaspárok, családok, és jót játsszanak a gyereket, unokák. Nagyjából ez történt. Hogy összetartó sokaságunkat megörökítsük, idén is készült közös fotó für alle Fälle. (Nem tudjuk, lesz-e  idén együtt nyaralás.)
Túl sokat nem tudtam meg e gyerekektől, de hát ez is rendben van. Többek között megfogyatkozott a hallóképességem. Úgy veszem, hogy amit nem értek meg, az biztosan nem nekem szól.
Mi a helyet és a kaját adtuk.
Magam rekedtre olvastam magam a királykisasszonyok életét taglaló mesekönyvet felvezetve.
Megjegyzem, a találkozókon próbálunk megszabadulni ettől-attól a tárgyunktól, könyveinktől.
Azt hiszem, a fogyasztói társadalomban élő kortársaim mindnyájan ezzel a kérdéssel szembesülnek, hogy milyen tárgyaiktól tudnának megszabadulni? Nem is olyan egyszerű a kérdés, mert ki-ki beszerzi, amire szüksége van. Ez könyveikre nézve is igaz. Közel a könyvtár, s a fiatalok kedvükre lubickolnak a kínálatban.
Azért néhány kötet gazdára talált ez alkalommal.   
Ma már nem mi szaladgálunk az asztal körül az unokákkal felváltva T. nagyival, és nem nekünk kiabálják az unokák, hogy én még bírom, én még bírom. (Mindig mi voltunk, akik már nem bírtuk szusszal).
Továbbá azt se nekünk kiáltják, hogy elkaplak, elkaplak...   
Az újabb generáció az, amelyik még bírja, és ugyanők, akik addig szaladnak körbe-körbe, mígnem sikerül az az elkapás.
Közös témánk rendszeresen a nyelvgyötrők, a különféle nyelvek összehasonlítása, egyáltalán a nyelvek mint olyan szokott lenni. Adódik, hiszen összezsugorodott a föld, és kedvvel mászkálnak ide, meg oda az ide-oda szakadt családok, családtagok.
Rendhagyó évnek nézünk elébe.  

Nemrégen írtam a dicséretek fogadásáról. Ma újra eszembe ötlött a téma. Ezt írtam: Oh, azok a kitüntetések. Az emberek ez ügyben kétfélék. Az egyik fajta nagyon reméli a kitüntetést, s örömét nem rejti véka alá. Tapasztalatom szerint ezeknek az embereknek szívesen adnak újabb elismerést is, mert tudják, hogy jól fogják fogadni, mosollyal és jó ízű beszéddel köszönik meg.
A másik típus nem kívánkozik arra, hogy hivatalos elismerésben részesüljön. Ha mégis kitüntetik, elviseli, de amennyire tőle telik, hárítja a behízelgő szavakat. Talán azért, hogy a kitüntetőktől való függetlenségét megőrizhesse. 
Több emléket őrzök ez ügyben. A kiváló dolgozó kitüntetés nem járt hatalmas összeggel. 3000 ft-ban részesült a vállalat kiválója. A hetvenes években történt, hogy egy egységvezető elzárkózott a felterjesztéstől, mert az igazgató vissza akart kapni egy nagyobb összeget a díjból. Ez pedig mélyen megsértette önérzetében az illetőt.
Egy közelmúltbeli kitüntetésnek is érdekes a sorsa.
A Parma fidei, a Hit pajzsa kitüntetésről van mondandóm. Igazán az tudná elemezni a különféle kitüntetettek elismeréshez való hozzáállását, aki a zsűriben régóta részt vesz.
Emlékeim szerint László G. annak idején erősen tiltakozott ez ellen az elismerés ellen. Alig akarta átvenni. Alig akart valamit szólni az elismerés átvételekor. Lehet persze élemedett korával magyarázni az ellenállását.
Most a fóti plébános, az általam is igen kedvelt Sebők Sándor részesült ebben az elismerésben.
Ő örömét fejezte ki, amiért élete munkáját ilyen elismeréssel nyugtázzák. Ám hozzátette Szent Pál ide vonatkozó megállapítását: „Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16)
Nos, ez munkálhatott L. G. kitüntetettben is.
Kényes kérdés marad továbbra is, hogy milyen indulatokat vált ki egy-egy kiváló páterben a kérdéses kitüntetés megajánlása, elfogadása.
A kitüntetettek jó része az átadó ünnepségen úgy próbálja oldani saját feszültségét, hogy kijelenti: Az érdem igazán az engem körülvevő közösségé, amellyel együttműködve értünk el sikert. A taps és köszönet elsősorban őket illeti.
Ez sokszor teljesen helyénvaló és igaz.
Engem személyesen soha nem kísértett meg rangosabb kitüntetés, és bár gyakorta említettem: Késik a Nobel-díjam, minduntalan poénnak szántam.
Azzal együtt, nem panaszkodhatom, mert rendes díjazást kaptam.
Tisztességes nyug-díjban részesültem életművem megkoronázásaképpen.

Rendes szokásaim szerint naponta készítek egy-egy posztot és kiegészítem saját készítésű fotókkal.
Ám nem is olyan egyszerű megfelelni ezeknek a magam által kialakított normának. Hol a fotók készítése hiányzik, hol a szövegé nem akar megindulni.
Zorba, a görög szavai segítenek az átmeneti zavaron. Táncolni kell, uram, táncolni. A zene majd csak megjön hozzá valahonnan.
Hát igen. Azt hiszem, most megjött.
Kezembe került Boldog Jerzy Popieluszko életét és vértanúhalálát bemutató kiadvány. Róla évtizedekkel korábban hallottam Buxus atyától (Bajcsy Lajos). A lengyel papról szóló filmet is láttam a tévében. Nem bírták a kommunisták elviselni, hogy szelíden és következetesen hirdeti igazságot, Jézus örömhírét. Élete szlogenje, amit minden lengyelnek a figyelmébe ajánlott: Jóval győzd le a rosszat! Nemcsak hirdette, hanem életével meg is valósította. 
1984-ben szenvedett vértanúhalált. Az államvédelmisek megkínozták, agyonverték. Közönséges az utóbbi ige, de hát ez történt.   
A Popieluszkóról megemlékező kiadvány 139. lapján olvasom, hogy egyik hívét Ignacy Kickit 1986-ban a milícia kihallgatta. Tudták, hogy semmit se fognak belőlem kihúzni – írja visszaemlékezve az esetre. Hogy rám ijesszen, az állambiztonsági tiszt azt mondta. „Úgyis mindent tudunk magáról.” Hogy viccet csináljak belőle, azt válaszoltam: „Ha már mindent tudnak rólam, lenne egy kérésem. Két évvel ezelőtt kölcsön adtam valakinek egy falfestő [korong] ecsetet, amire most szükségem lenne. Mondják meg, hogy kinek adtam kölcsön, mert nem emlékszem rá.” Az államvédelmis nagyon ideges lett. A beszélgetés véget is ért.
Egy másik kihallgatása során Kicki kivett zsebéből egy rózsafüzért, és elkezdett imádkozni. Mint mondta: „Vasárnap van, az ima ideje, úgyhogy imádkozni fogok. Öt árán át tartottak benn. Búcsúzóul elmondtam a kihallgatónak, hogy érte is imádkoztam, hogy kevésbé akadályozzon. Annyira ideges volt, hogy egymás után tépte szét a lapokat, és újabbakat vett. Panaszkodott a kollégájának, hogy amikor a rózsafüzért imádkozom, nem tud dolgozni. Nem bírta elviselni az imát és a rózsafüzér látványát.”
Számos hasonló történetet tudnának az egykor letartóztatott hazai papok is mesélni.
Még megjegyzem, hogy Bús Balázs polgármester kérésére az illetékesek Jerzy Popieluszko-ereklyét küldtek az óbudai Kövi Szűz Mária-templomban való elhelyezésre, és a templom mellett emlékkertet hoztak létre a Boldog tiszteletére.

Eljön az az idő, amikor sokunk inkább szabadul házi könyvtárától, mintsem gyarapítaná. Velünk ez másodszor történik. Ma mégis befogadtunk vagy 30 kötetet azzal, hogy tegyünk velük valamit.
A Móricz Virág által készített két kötetet korábban nem olvastam. Elképzelem, hogy megbirkózom az apjáról, anyjáról írt kötetekkel.
A mesekönyvek is gazdára találhatnak. D. szereti e képregényeket.
Erdélyi albumok? Hm. Talán M.-nak.
Fagyöngy. I.-nek?
Hazai templomok. Nem is tudom…
***
Ha nagyböjt, akkor Belváros.
Ferenciek tere, templom, aluljáró, fotók, ahogy jönnek.
Majd megosztok közülük néhányat.
Mára az autókat beköpte a szaharai homok. Törölgetnem kellett a szottyot a szélvédőről.
A. boldogan kérdezte: Mit szólok hozzá, holnap már március van.
Ez kétségtelen, de ha nem lenne idén szökőév, már ma március lenne.
Úgy látszik, a természet nem foglalkozik naptári problémákkal.
Hozza a formáját.
Bújnak elő a virágok.
Szedi össze magát a rét gyepszőnyege.
Rendes szokás szerint megújul minden.
Úgy kell neki.
De úgy kell nekünk is (mint a falat kenyér).
Éljen március elseje.

Itt van pl. a tégla szó. Szeretem, mert hasonlóan szép hangzású, miként a szikla vagy a cékla szó. Családi vonatkozása is van: É. lányunk egykor nászajándékképpen többek között egy vályogtéglát is kapott kortársaitól, egy nehéz téglát azok közül, amelyeket együtt vetettek az előző nyáron.
A tégla hivatalból durvakerámiai terméknek minősül. Ámde több is ennél.
A szlengben besúgót is jelent, beépített embert.
A meleg szó egyértelmű. A langyos és a forró közötti hőmérsékletű az értelme. De ha azt mondják valakire, hogy meleg, az eltávolodva teljesen a szó eredeti értelmétől, a hasonneműekhez való vonzódást jelöli.
A hideg a fagyos és a langyos közötti hőmérsékletre utal. Ez rendben is van. De ha valakire azt mondják, hogy hideg, ne adj Isten frigid, az már egész más értelmet ad a szónak. Nem ajánlanék ilyen embert partnernek.
Van aztán a csinál ige. Alapjában véve tevékenységet jelölő szó. De ha igekötőt kap, jelentése azonnal átalakul. Nem részletezem, melyik mit jelent, csak egymás alá írom az igéket.
becsinál
kicsinál
elcsinál
lecsinál
felcsinál
belecsinál
idecsinál
megcsinál
odacsinál
rácsinál
telecsinál
összecsinál (ja magát)
visszacsinál
összevisszacsinál
újjácsinál
mellécsinál
Nem is folytatom…

Ahogy vénülök, egyre többször felötlenek emlékezetemben a fiatalkoromban hallott zenék. Jó zenék és rossz zenék.
A jó zenék a felszabadultság érzésével töltenek el. Bennük minden a helyén van. Éppen úgy, éppen annak a dallamnak, annak a ritmusnak kell megszólalnia, mint amelyet a komponista megálmodott.
A rossz zenék szintén felidéződnek bennem, és bár meglehet, hogy szerkezetileg minden a helyükön van bennük, a végtermék mégis leginkább csörömpölésre emlékeztet. Hiányzik belőlük a spontaneitás, hiányzik az élmény, az ihlet. Sose szerettem meg az esztrád műfajt az előbbiek miatt.
Az ötvenes években pedig gyakran hangzott el esztrádműsor.
Kicsit hasonló érzéseim támadtak az operettek egy részének hallgatása alkalmával is. Egy kegyetlen korszakban hazudtak édeskés világot, és ez nagyon visszatetsző volt: „Jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád, nélküled a mennyország is fád” éneklik a rádióban. A párt meg lesújt mindenkire, aki neki ellenszenves. (A tanú c. film is kitér egy operettjelenetre. Rákosi et. kedvenc műfaja volt állítólag.)
A kommunizmus áldozatainak emléknapja miatt köszön vissza az átkos.
Varga Domonkos 1956-os bebörtönzéséről a Kutyafülűek c. könyve alapján készült rádiójátékban esik szó.
De többször láttam a Szerelem. c filmet, és olvastam az film alapjául szolgáló Déry-novellát is.
Ma meg az Üldözött jezsuiták vallomásai egyik visszaemlékezője, Pálos Antal idézi fel a Kisfogház akasztásait. A kivégzőhelyre hurcolt emberek kiáltoztak: Éljen a szabad Magyarország! Bosszuljátok meg! Ártatlan vagyok! Ne öljetek meg! De mindhiába.    
Hozzávehetem még egy néhány napja vetített magyar film végét. Azzal végződik, hogy felakasztják az 56-os fiatal férfit, felesége meg magára marad kisfiával.
Nos, a valóság és a mámorító zenék illúziója éles ellentétben álltak egymással.
 


    

(Újra)olvastam Varga Domokos Kölyökkóstolgató c. kötetét. Rádöbbentem, hogy a könyv megírása óta a gyerekeket vállalóknak sokkal könnyebbé vált a társadalmi helyzete. Akkor indult a GYES. Azóta hármincféle támogatást kapnak a gyerekeket vállaló fiatalok.  
De nem erről akarok írni. 
Érdekesnek találtam az életveszélyről írtakat. A szerző maga is „kutyafülű” gyerek lehetett. Sötét este mászott egy épület állványzatára, hogy leessen – szerencséjére a homokba. Arra gondoltam, hogy magam is megéltem már veszélyhelyzetet, de gyerekeim is. Majd kifaggatom őket, kit mikor mi ért, amiről talán nem is tudtam.
Néhány megállapítást különösen is érdekesnek találtam az olvasnivalóban. Megidézem őket.
- A csecsemőnek még mindent meg kell kapnia. A felnőttnek meg így vagy úgy, de mindent magának kell megszereznie. E kélt véglet között telik el a gyerek- s ifjúkor…
- A kisgyermekes szülőknek két nagy örömben van állandó részük. Az egyik, hogy nőnek a gyerekek. A másik, hogy még nem nőttek meg.
- Bubu csak négy és fél… tíz év múlva már félig felnőtt lesz … nagydarab süldő lány, s elszorul egy kicsit a szívem. Kívánnám, hogy ne legyen, maradjon meg ilyennek ennyire édesnek, ennyire aranyosnak, bennünk bízónak. De ez gondolatnak is kegyetlen. ..Fel kell nőnie, Pedig neki is most a legjobb…
Igen. A könyv nevelési dilemmáit saját bőrünkön magunk is megtapasztaltuk.
Ami mára maradt, az az unokákban való gyönyörködés, velük való játék, párbeszéd, történetek felolvasása nekik. Meséik, történeteik meghallgatása. S öröm látni szüleik gondoskodó szeretetét is, megmosolyogni az adódó apróbb-nagyobb problémákat, az azokra adott válaszokat.
***
Gyereknevelés? Az élet eléjük modellezése. A gyermekek figyelmét ötezerféle veszélyre felhívtam. Ám azt is tudni véltem, hogy az életben tízszer ennyiféle veszély leselkedik rájuk, és én nem vagyok képes mindegyiktől megóvni.
Rövidebben kifejezve: ÉLNI ÉLETVESZÉLYES!   

A hely szelleme – vélték az ókori rómaiak.
Van-e ilyen?
A mi lakásunk ilyen-e?
Ha nem is ilyen, de az ittlét szelleme alighanem belengi kies panellakásunkat, amelyben laktak már huzamosabb ideig a franciák, az óváriak, a pcsabaiak egyaránt.
Szobácskáiban hol egy-egy gyerek (ifjú, felnőtt) lakott, máskor mások laktak többedmagukkal.
M. unoka nem szeretné, ha elidegenítenénk valaha is 87 m2-es lakásunkat. Amikor huzamosabb ideig nálunk lakott, kijelentette, hogy ő itt nőtt fel, az egyetlen hely, ahol leginkább otthon érzi magát.
Amikor a csabaiak átmenetileg másodszor költöztek hozzánk, L. unoka kijelentette, hogy boldog, mert ide ő haza jön. Itt kezdte az életét.  
Á. unoka is itt indította el életét. Őt órákig húzogattam a közlekedőnkben egy nagy műanyagautón. Rajta üldögélve nem unta meg az ily módon való közlekedést.
Mi több, szembe-szomszédunk elköltözése után egyik gyerekük szintén nagyon szeretett itt lenni. Kérte, hogy alkalmanként hadd látogathassa meg a hajlékunkat, amelynek tükörképében laktak egykor.
Érdekességként megemlítem, hogy a két lakás bejárati ajtóit nyitva tartva a két lakáson és a közbülső lépcsőfordulón át lehetett száguldozni. Annak idején a gyerekek meg is tették, és nem akarták megunni a szaladgálást.
Tegnap gyermekeink elkezdtek szervezni egy családi dumapartit.
Nem a piliscsabai házba,
nem a ráckevei házba,
nem is a mosonmagyaróvári házba.
Ide a panelbe.
Ha genius, ha nem, ez itten egy fontos locus: egy fókusz, egy zug, ahol jól érzi magát minden mókus, minden manus. 
Mi tagadás: ez bennünket is jó érzéssel tölt el.  
Jut eszembe: Elnevezem e találkozást DUNA-PARTI DUMAPARTI-nak.