Mickey webnaplója

A tegnapi posztomat törölte az erre felbérelt társaság. Hogy miért? Igazán csak találgathatok. Sorolom a tegnapi témákat: születésnapi rokonlátogatások, az ufo-jelenség kritikája, egy Bárdos Lajos-motetta szövegének idézése. Utóbbi: „Azt hirdeti, a nap, azt hirdeti a hold, azt hirdeti a csillag, felhő, virág, szivárvány és pacsirtadal”, hogy Istentől jön az áldás és minden szépség.
Nos, vagy harminc éve a Rádió kuratóriumában vettem részt. Ott említette valaki, hogy a rádió archívumából törölték az összes Bárdos Lajos-felvételt. Szép – mondhatom. Mintha ismétlődne a történelem.
Igaz, hogy a pun háború is azzal ért véget, hogy a rómaiak lerombolták Karthágót, majd a helyét felsózták. Utóbb szétesett maga a Római Birodalom.
Khm, a történelem folyton ismétli önmagát.
Azért megismétlem a tegnapi posztot, mert azt írja a cenzor, hogy lehet, hogy átállítódott a láthatóság szűk rétegre.
***
Azt hirdeti a …
Elmúltak a rokonlátogatós napok, el az utazások, elfogyott a torta, el a mákosrétes, azaz visszatértünk a rendes kerékvágásba.
De van-e kerékvágás – esetleg taposómalom.
Lényegesen kevesebbet fotóztam útközben, mint szoktam. És a vendégségben is csak keveset. Elmondtam volna mindent a korábban lőtt képekkel?
Kifogytam volna a témákból?
Lehetetlen.
Nem is tudom az okát az átmeneti pangásnak.
***
Kora reggel a fb-on láttam egy állítólagos ufót. Egy halvány kör, amelynek az alsó peremén pontszerű erős fény látszott. Hogy valójában mit fényképezett le, aki ufót akart látni a jelenségben, nem tudom.
Viszont reggel a templom virágaira néztem, amelyek az ambó előtt díszelegetek. Nem volt különösebb a felhozatal, mégis a teremtés egyedülálló gazdagságára nyitotta a szememet.
Az a valóság, hogy élettelenből élőt a teremtés kezdete óta senki fiának-lányának nem sikerült előteremteni. Az orrom előtt viruló növények formagazdagsága, biokémiai léte, felépítésének erőssége, tartóssága, színeinek tobzódása sokkal bonyolultabb szisztéma, mint egy esetleges nyavalyás ufo.
Mit nekem ufo, mikor sokkal csodálatosabb a valóság. Sokkal gazdagabb, sokkal bonyolultabb, sokkal zseniálisabb.
Olyan csúcsteljesítmény, amely állandóan arról üzen, aki elképzelte, kitalálta, megteremtette, létben tartja, újjá teremti, pallérozza, Salamonnál is ékesebb ruhába öltözteti és nekünk adja, hogy gyönyörködjünk bennük.
Végig is kíséri életünket az első leszakított ibolyától kezdve a végső búcsú koszorújáig.
„Azt hirdeti, a nap, azt hirdeti a hold, azt hirdeti a csillag, felhő, virág, szivárvány és pacsirtadal”, hogy Istentől jön az áldás és minden szépség. Folyamatosan záporozza ránk az élőkön keresztül üzenetét, hogy akinek füle van, hallja meg, akinek szeme van, lássa meg a teremtés hatalmas tényét, valóságát.  

Ma nem az erkélyen üldögélve, hanem a vonaton üldögélve töltöttük az időt, hogy aztán meg Piliscsabán üldögélve ünnepeljenek utólag engem, előlegben T.-t, hogy hát Isten éltessen minket!
Zömmel karosszékben üldögéltünk, majd az ünnepi ebédnél, (volt mákos rétes és sok egyéb finomság).
A fiúk fociztak, több ízben a piros lapot is kockáztatva.
M. megerősített egy zsanért a faházikó ajtaján.
Én bújócskáztam.
Úgy elbújtam, hogy a lánykák az udvart körbezsongták azzal a szöveggel: „Piroskabátos nagypapa, hová bújtál el?”
A garázsukba bújtam.
Nem tudom, M. kit sajnált meg, az unokákat, hogy nem találnak, vagy engem, hogy ne unatkozzam tovább remek búvóhelyemen, mindenesetre az infoátadás megtörtént, s a lányok példás gyorsasággal rám akadtak.
L. eltrombitálta korábbi és újabb darabját. Ügyesen fúj a fiú.  
D. kirakta a számítógépén születésnapi köszöntőnket. Jó fej.
Így üldögéltük, álldogáltuk végig a napot, nem úgy mint tegnap, amikor Salgótarjánt céloztuk meg, hogy kamara jelleggel (Gá-Mi-Il-Ág-Zo-Ka-Da) ünnepeljük a két-három érintettet.  
Miután közöltem, hogy már a világon semmire nincs szükségem a jó társaságon kívül, két kezemben hoztam haza az ajándékokat.
Ma utolért egy email, miszerint az egyik még ott maradt.
Nem is baj, írtam vissza, így az élvezetek ideje kitolódik, amíg utol nem ér az az ajándék is.   
Érdekesen alakult az oda-vissza vezető út. Az M3-on persze lehet haladni a hatvani leágazásig. Onnan a 21-es út is kétszer kétsávos. Lehetne is rendesen nyomulni rajta, de hát a kb. 50 km-es szakaszon tizenkét körforgalom töri meg a felvett tempót. Visszafelé ugyanennyi.
Márpedig 24 db még gombócból is sok.

Szeptember végéig ingyenes az Arcanum adatbázisának a hozzáférése. Különös okom nincs turkálni a régi dolgok között, de másnak lehet. Érdemes felkeresni és rákeresni a minket érdeklő dolgokra. A családfakutatásnak is hasznos eszköze lehet.
Mivel a korrektúrázásnak a végére értem, lógathatom a lábamat.
Meg is teszem.
Háziköntösben üldögélek a balkonunkon az ökörnyálas verőfényben. Mondják, hogy hamarosan vége az indiánnyárnak. Nem csodálkoznék rajta.   
Háziköntös, karosszék, üldögélés, látszólagos semmittevés. Rónay Györgyöt idézi elmém. Róla emlékezett meg tán a fia, aki elmesélte: apja elég sokszor üldögélt a kertjükben – háziköntösben, és látszólag semmit se csinált. A szomszédok megmorogták: És még ez az ember kap kitüntetést, aki csak lógatja a lábát naphosszat. Van közünk egymáshoz ilyenformán, azzal a különbséggel, hogy én nem kaptam kitüntetést. Persze miért is kaptam volna? Nincs igazolható életművem, könyvtárnyi kiadott kötetem.
Mindenesetre igazat adok RGy-nek.
Kiülni a kertbe, nekem az erkélyre, önmagában is felséges valami. A látszólagos semmittevés esztétikai élvezet forrása.
Még minden zöld a réten, ami inkább miniliget, mert elég sok fa teszi változatossá az elém táruló képkivágást. Mivel fotelunkba belesüppedve leginkább az eget látom, sorolhatom a szárnyasokat, amelyeknek széles skálája tolakodik szemem elé. A legkisebbek közé tartoznak a muslicanagyságú szárnyaskák. Légy is akad, meg kékdongó. Katicabogár és mezei poloska. Káposztalepke és szitakötő. Denevér, veréb, cinke, galamb, szarka, dolmányos varjú, vadkacsa, ritkán szajkó. A legtestesebbek a felettünk lévő légifolyosót használó repülőgépek, helikopterek, ritkán motoros paplanernyősök.
Nem tudom, hogy mások aurája milyen, merthogy egyesek vállára száll egy-egy lepke, másoknak a kezéből eszik a galamb. Engem nem kísértenek meg közeledésükkel.
Ültömben egyetlen mezei poloska zúgott el mellettem.
Nem kívántam, hogy rajtam landoljon.
Még a szúnyoghálóról is lepöcköltem.
         

A feketeszeder azért piros, mert még zöld.
A zöld falevél azért piros, mert elsárgult.  
A kék szilva azért piros, mert még zöld.
***
A kapor ára az egekben.
Mitől ilyen drága ez a gaz?
Fillérekért kéne adni. Nem igaz?
Érdekes lenne fűszeres zacskóban árusítani:
Felirata lehetne kapor-por.
***
Az import kapor-por drágább mint a hazai.
Vegyünk inkább export kekszport.
***
Vége a korrektúrának. Nincs minek nekifeszülni a jobbítás szándékával.
A kötet két legértékesebb része a Függeléke, és néhány jó tanács a gyermekek nevelését illetően.
Az viszont, hogy a negyedik gyerek léte megszünteti a féltékenykedést – nem igaz, illetve nem mindig igaz. A gyerekek száma sokszor sorsszerű. Hogy mivé lesz az ilyen meg az olyan család, az számos tényező függvénye. Az értékek követése nem a családnagyságtól függ, hanem a tagok életvitelétől.
Most minden restanciámat rendeztem, ráérek porszívózni.
Tovább nem is szívózok.
Porszívózok.
***
De még előtte ide írom azt a csasztuskát, ami a csúfolódókból kimaradt. Csak most jutott eszembe:
Meeeg leszel mondva,
kíííííí keszel dobva.
Ott lesznek az egerek,
kirágják a beledet.

      

...mert a rossz beteggé tesz.
Olvasom, hogy akkor nő szépen a növény, ha ismételten megdicsérjük és szépnek tituláljuk. Viszont ha leugatjuk, átkozzuk, akkor elsatnyul, elhal.
Most azt olvastam egy készülő könyvben, hogy akkor lesz egészséges a gyermek, ha naponta legalább háromszor annyi dicséretet kap, mint kritikát. Különben azt raktározza el magában, hogy semmire se jó, haszontalan, nem szerethető. Ez igaz lehet, és minden korosztályra nézve az.
A közéletben is háromszor annyi jó hírt kellene szétkürtölni, mint rosszat. Ez persze nincs így. A híranyagok akkor szenzációsak, ha valami komiszságot, gazemberséget, hitványságot szellőztetnek meg: megölte, belehalt, háborús veszteség, infláció, migráns, földrengés, szökőár, éhínség…
Pedig ezek a negatív megnyilvánulások mindenkit satnyítanak.
A jogosan hangoztatott elismerések éltetnének.
Emlékezetes eset volt egyik eltanácsolt igazgatónk búcsúztatása. A kollégák azzal vigasztalták, hogy ott van neki a szép családja, sok öröme lehet benne. Mivel ennek hallatára sem derült fel az igazgató arca, úgy véltem: Talán arra gondol, hogy az otthoni helyzet pocsék, és a családja azzal tér napirendre a kedvezőtlen családi légkör fölött, hogy könnyű neki, hiszen ő igazgató, munkahelyén dirigálhat kedvére.
Az a helyzet, hogy természetünk rosszra hajló lett. Erőfeszítésekbe kerül pozitívan élni, a jót meghallani, a szépet szolgálni, az értékek mentén cselekedni. Párhuzamosan lehetőség szerint a rosszat, a hitványt, az értéktelent kizárni életünkből, menekülni a minket bombázó rosszindulatú információktól, s életünket pozitív alapokra helyezni, amennyire csak telik tőlünk.   
Akad itt tennivaló bőven.


  

Az öregedés jele, hogy nincs kedvem megtanulni az okostelefon mindenféle bonyolultságát, mindenféle funkcióját, teljesíteni mindenféle kívánságát. Ugyanígy vagyok aszámítógéppel is.
Nincs kedvem
a folyamatos frissítésekhez,
az újabb konfigurációkhoz,
az ellenőrző programok sűrű lefuttatásához,
a modernebb szoftver megvásárlásához,
a régi nyomtatóm lecseréléséhez,
a reklámok kihagyásának a megvásárlásához,
a PRO – fizetős – program megvételéhez,
a reklámokba minduntalan való beleakadásokhoz,
a tartalmak egyoldalú cenzúrázásának elfogadásához,
a tolakodó hozzászólásokhoz,
a mérhetetlen szennyhez, amely kéretlenül előtolakodik
a céges ajánlatokhoz,
a kéretlen kihívásokhoz, melyek adatgyűjtést lepleznek
a nyomorult vádaskodó politikai megnyilvánulásokhoz,
a tolakodó videoajánlatokhoz.
Ha mégis elviselem, az annak köszönhető, hogy értékes tartalmak is megjelennek a neten,
barátaim anyagai is megtekinthetők,
jó zenék is hallhatók.
A számítógép alkalmas tisztességes írások közzétételére,
a telefon alkalmas a szükséges mértékű kapcsolattartásra.
Lehet, hogy a kétféle masina nem is olyan bonyolult, csak én vagyok
a lehető legegyszerűbb szerkezet.

Van az úgy, hogy az ember arra vár, hogy történjék már valami.
Máskor meg egymást kergetik a programok.
Jelenleg az utóbbi igaz.
Itt volt legkisebb unkánk.
Gyönyörű, és fotogén.
Elég sokat játszottunk.
Elmentek.
Most megfejtésre vár néhány FülesBagoly kocka. És egy teljes Füles újság. (Utóbbi meglepetésként ért. Az ára kb. csak a fele amannak, és legalább olyan változatos rejtvények vannak benne, mint amabban. Gondolom, nem azonos példányszámban kelnek el, innen az ordító árkülönbség.)
Na ja.
Előttem a korrektúrázás alatt álló kézirat (gépirat). És előttem a délután.
Még ki kell rámolni a garázsban összehalmozott felesleges cuccokat a lomizók nagyobb örömére.
És el ne felejtsem, hogy egy kommentárt is össze kellene szerkesztenem előbb-utóbb.
Ez az, ami látszik.  
A dolgoknak persze rangsoruk van, és teljesen eltérő az időigényük.
Kedvemre tallózhatok közöttük, hogy melyiket vegyem előbbre.
Talán ez lesz.
Először befejezem az elkezdett keresztrejtvényt, majd folytatom a korrektúrázást, a szövegtest döccenéseit próbálom elsimítani. Majd megszakítom a munkát, amikor kidobáljuk a limlomokat.
Mindenekelőtt albumba másolom MK. szépséges portréját.

Elmúltam 77, s még élek
Elmúlt a nap, el a mákos rétes, elmúlt az ünnep. Gyerekeink fele jelentkezett. Zsuzsa az egyetemet kezdő fia okán is. M és E + a négy unoka meglepetésvendégként. Nem számítottunk rájuk, hiszen a világ végén tartózkodtak, Homokkomáromban. Ám este hét felé csöngettek. Az igazi ajándék valamiképpen maga az ember, maga a társaság. Az unokák hancúrozása, akik között magam is gyerekké válok. (Bújócskáztunk.)
Majd este lett és reggel, a 28 124. nap. (A google-n talált kalkulátor a másodperc tört része alatt kiszámolta). Még öt év, és elérem a 30 000 napot.
Csak így tovább, csak így tovább – biztatgatta záródolgozatát író francia vejemet egykor konzulense. Csak így tovább, csak így tovább – biztatgatom én is további kitartásra serkentve tenmagamat.
Ma szép nap volt, csupa porszívózás, csupa öröm, meglett mindaz, amit a gyerekek elveszettnek véltek.
M a folytatódott a korrektúrázás második felvonása, amikor a szöveg gereblyézését elölről kezdtem, mert hát nem lehet egyszerre a tördelésre és a szövegtestre is kitartóan és egyszerre ránézni. Akkora figyelemmegosztó képességgel nem rendelkezem. (Vö. egysávos agytevékenység).
Estére így is elég rendesen elfáradtam.
Nem is folytatom a komolykodást. Inkább néhány poént ide:
- Tábla a vízvezetékszerelő autóján: „Mi megjavítjuk, amit a férje megjavított."
- Nemdohányzó területen: „Ha füstölni látjuk, azt gondoljuk, hogy kigyulladt, és ennek megfelelően fogunk eljárni."
- Szülőszoba ajtaján: „Tolni."
- Szemészeten: „Ha nem látja, hogy hol van, akkor jó helyre jött."
És még:
- Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni!
- Egyik sincs!
- Megbírságolom és felszólítom, hogy azonnal hagyja el a járművet!
- És akkor ki vezeti tovább a buszt?

Én, aki kételkedtem abban is, hogy megérem a 2000. évet, immár 23-mal meghaladtam. Megérve a 77.-ik évet, elégedett és hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy megtartott eddig.
A nap apropóján emlegették, hogy aki két hetes (7+7), annak cumi jár. Eddig nem kaptam cumit, de a valóságnak megfelel, hogy egy idő óta feles tejet, tejeskávét, kakaót iszom. Jobb, mint a klóros víz.   
A feles tejet – mint tudjuk – azok a csecsemők kapják, akiknek nem jut elég anyatej.
Második gyerekkor?
Hetvenhét.
Ha a két számjegyet megcserélem, akkor se jobb a helyzet.
Marad hetvenhét.
- Hányszor kell naponta megbocsátani az ellenünk vétkezőknek? – kérdezi Péter Jézustól. - Hétszer?
Mire a Mester: - Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenhétszer.
Más fordítás szerint hetvenszer hétszer.
Ha farizeus akarok lenni, pontosítom: Akkor 490-szer. S jaj annak, aki 491.-szer vét ellenem!
Csakhogy ez nem így értendő.
Hetvenszer hétszer, vagyis mindig.
Mert – hangzik a további tanítás – ha ti nem bocsátotok meg egymásnak, Isten se bocsát meg nektek.
Más megfogalmazásban (a miatyánkban): …bocsájtsd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Ezt is tovább finomította Nemeshegyi Péter SJ.
Mint kifejtette, az eredeti szövegben ez áll: Bocsájtsd meg vétkeinket, mert mi már megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek.
Marad tehát az elhatározás: Mindenkinek meg van bocsátva minden, miként én is kérem, hogy nekem is bocsásson meg mindenki, akit bármikor megbántottam.
Így könnyebb szívvel uszulok neki az újabb hetvenhét évnek.
PS. Aki maszületett, az nem lehet kéthetes. A két hetes mégis különböző számok. 2 hetes, azaz 27.
Na, annyi tényleg szeretnék lenni. 

Ma sem szabályos, sem különleges világnap nincs. Van viszont Pietrelcinói Szent Pio emléknapja, akitől több ízben idéztem. Most is megteszem.
„Járj az Úr útján egyszerűen, és ne gyötörd a lelkedet.”
Olyan súlya van, amit életvezetési tanácsként értékelhetünk.
Tegnap hajnalban elhunyt Dávid Katalin művészettörténész, aki augusztusban érte meg a 100. életévét.
Majdnem hozzám került egy kiadásra váró kézirata gépbe vitele. Nem vállalkoztam rá, mert túl sokat hibázok gépelés közben, így nagyon lelassult volna a munka. Mindenesetre várom, hogy mi lett vele, mi lesz vele. Dávid Kata ragyogó stílusban beszélt és ragyogó stílusban írt.
Ma elmaradnak a misék a helyi templomban, mert buszkirándulásra (zarándokolat?) indultak sokan a szlovák területen lévő Sasvárra.
Valaha részt vettünk a mindig ilyenkorra szervezett utakon, aztán felhagytunk vele.
Ma M és E Homokkomáromba ment családostul. Fogadalomtételi ünnepség lesz ottan.
A Covid hűséges kutyaként fertőz továbbra is.
 Már voltunk koronavírusos betegek, már háromszor beoltattuk magunkat.
Elég volt.
Lesz, ami lesz.
Okkal-e vagy ok nélkül – mindent a covidra fogok.
Fája a torkom – posztkovid szindróma   
dagad a bokám – posztkovid szindróma  
hullik a hajam  – posztkovid szindróma  
zörög a tüdőm – posztkovid szindróma   
romlik a hallásom – posztkovid szindróma   
fáj a gyomrom – posztkovid szindróma    
gyengül a látásom – posztkovid szindróma   
kiütések keletkeznek rajtam – posztkovid szindróma   
– posztkovid szindróma   – posztkovid szindróma   – posztkovid szindróma   – posztkovid szind…