Mickey webnaplója

Olvasom és olvasom, miként gyötrődnek Széchenyi Zsigmondék hónapokig, sokszor betegen, étlen-szomjan, feltört lábbal mindhiába a nagy agyarú elefánt trófeájának megszerzése után.
Közben irtják az apróbb vadat trófeáért, csalétekként, konyhára húsként. Őket a vadászszenvedély hajtja.
Én meg itthon a tárhelyemet telítő dokumentumok irtásán fáradozom órák óta.
A google figyelmeztetett, hogy vagy irtsam ki a képeket, vagy vásároljak tárhelybővítést.
T. megtalálta a módját annak, hogy hogyan kell hozzáfogni a munkához.
El is kezdtem, rájöttem egy gyorsító lehetőségre.
Imigyen felszabadult 5,5 GB hely. Ennyi hosszú időre elég lesz újabb képanyag elhelyezésére.
Én tehát az irtással sikeresnek vagyok mondható (az elefántvadászokkal ellentétben, akik végül is kisebb kudarcként könyvelhették el sikertelenségüket).
Ami pedig a FB-anyagaimat illeti: eddig 18 év telt el azóta, hogy jószerével naponta tettem fel egy-egy posztot.
Hogy mi lesz a sorsuk?
Nagy valószínűséggel elenyésznek.
Éppen úgy, mint vagyont érő vadásztrófeák, merthogy a Nemzeti Múzeum épületébe 1956. október 24-én gránát csapódott, és a találat miatt kialakult tűz megsemmisítette az Európa-szerte híres Afrika-kiállítást.
Számos, többek között Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond gyűjtéseiből származó példány veszett oda. 
Még megjegyzem, hogy érdekes volt szembesülni a jelentől kezdve visszafelé nézegetni egy-egy villanásra a kiirtandó anyagot.
Részben feledésbe merülő események lenyomatait láttam viszont,
részben egyre fiatalodó önmagunk,
és a minket követő korosztályok portréit szemrevételezhettem.
Embernek való találkozás volt ez.

Olvasom Széchenyi Zsigmond könyvét (Csui…!), s új szót tanulok.
Sose hallottam korábban, igaz, hogy még csak 78 éves vagyok.
A szó pedig így hangzik: kopolya.
A szó létezik az értelmező szótár szerint.
Áradás utáni maradó vízzel telt gödör a jelentése.
A könyvben szereplő kopolya nagyocska lehetett, mert egy óriásméretű krokodil tudta magáénak.
A békák, mint megtudtam a kötetből, nemcsak brekegnek és kuruttyolnak, hanem vartyognak is.
Nagyon megtetszett a ritkán hallott szófordulat: Idézem: Vagy fél óráig tartott a vihar öregje:
Milyen kifejező szó!
Hasonló az öregujjhoz, ami ugye a hüvelykujj jelentésű.  
Találkoztam a könyvben a karácsonyfát gyújtanak kifejezéssel.
Igen, ezt valamikor mondták, mondtuk is tán, miközben nagyon reméltük, hogy a karácsonyfa nem gyullad ki, annak ellenére, hogy tele van aggatva égő gyertyákkal.
Ma már ritka lehet, leginkább elektromos izzósor kerül rá, rosszabb esetben programozható. Hol kialszik, hogy felfénylik, hol idegesítően vibrál…  
***
Vettünk egy lapra szerelt kétméter maagas szekrényt.
Az IKEA embere felcipelte,
ketten összeállítottuk,
fiunk fúrókalapáccsal falhoz rögzítette,
én meg tegnap felszereltem a dobozra az ajtaját tizenhat csavarral,
majd két lyukat fúrtam a fogantyúnak.
Sikerült felcsavarozni a helyére.
Ez elég körülményes valami, de megoldottam.

Széchenyi Zsigmond könyvét (Csui…!) már valamikor olvastam. Most újra kézbe vettem.
Miért is?
Ami egyszer már jó volt, az valószínűleg másodszor is jó.
Ami színvonalas és humoros volt egyszer, az másodjára is az.
Aki ilyen mondatokat varázsol a papírra, hogy „derék munyamparám szavai kopognak, mint kecskeszar a jégen”, az bármikor képes hasonló megfogalmazások előhúzására.
Mindjárt az előszóban olvasom poénos megfogalmazását:
Az „afrikavadászok” két fajtáját ismerjük... Az egyik fölényes többséggel áll a másik kisebbségével szemben. E kisebbség tagjai egytől egyig kiváló, jeles emberek, akik megérdemlik a legnagyobb elismerést.
Ők azok, akik – nem írnak könyvet.
A mai napig én is közéjük tartottam. A mai napig mindenki szeretett. Ujjal mutogattak rám: Íme, egy ember, aki Afrikában vadászott, és nem írt róla könyvet! … Kérem, olvassák megfelelő elnézéssel!
Elegáns szellemessége elől nem lehet kitérni.
Nem is akarok.
Többször elmosolyodok olvasás közben.
Úgy hat rám stílusa, mint az éltető napsugár.
Megvidámítja, megaranyozza hétköznapjaimat.
Noha maga a vadászat jószerével hidegen hagy, az író olyan érzékletesen írja meg az őt ért eseményeket.
Úgy érezzük: jelen vagyunk a 40 fokos Port Saidban, s vele a hegyre kapaszkodó keskenynyomtávú kávédaráló kényelmetlen fapadjain. 
Rácsodálkozik az ember, hogy mennyire élő vadásznaplója, noha 96 évvel ezelőtt vetette papírra. 
***
Életemben alighanem mindössze két ízben találkoztam azzal a tájszóval, hogy krosnyog. A hó krosnyog a csizma sarka alatt.
Nem vagyok nyelvújító, de egy hangutánzó szót biztos, hogy kitaláltam. A ropogósra sütött szalonna roszog az ember foga alatt.
Kisiskolás se voltam, amikor kibécselőnek neveztem egy számomra ismeretlen rendeltetésű alkatrészt. A vécekurbliról nem is beszélve.
Hogy az mi lehetett…    

Az osztálytalálkozó megvolt. Tizenketten jelentünk meg rajta, öten exkuzálták magukat, további három ember sose jön közénk vissza, tüntetőleg távbolmaradnak..
Szó szót követett, ital ételt követett, a hangulat fokozódott.
Gyermekek lettünk újra, így aztán a régi sztorikat újították meg a fiúk, és nem tartottak beszámolót, hogy az utóbbi évben miket éltek meg.
Kamilló pedig elsütötte vicceit. Kettőre emlékszem:
1. A matróz jelenti a kapitánynak: Egy kalózhajó a láthatáron.
A kapitány válasza: Hozd ide a kardomat.
A matróz újra jelent a kapitánynak: Két kalózhajó a láthatáron.
A kapitány válasza: Hozd ide a vörös ingemet.
A matróz harmadszor is jelent a kapitánynak: Öt kalózhajó a láthatáron.
A kapitány válasza: Hozd ide a barna nadrágomat!
***
2. Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen a tízéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert ott jó nők szolgálnak fel.
Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen a húszéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert ott finom a kaja.
Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen a harmincéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert ott finom a csapolt sör.
Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen a negyvenéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert ott jó a zene.
Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen az ötvenéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert oda be lehet menni kerekesszékkel is.
Az öregfiúk megtárgyalják, hogy hol legyen a hatvanéves érettségi találkozó.
Úgy döntenek, hogy legyen az Arany Bikában.
Miért éppen az Arany Bikában?
Mert - mint mondják - ott még sosem voltunk.

Derűs hideg reggel köszöntött ma bennünket. A nap érdekessége, hogy autónkat szerelőhöz vittük, mert a forgalmit meg kell újítani. (Az autót is, ha hibás.) Így nyerek egy évet, akkor jár le az én jogosítványom. Majd engem is meg kell újítani. A jogosítványomat lehetőség szerint szintén. És így fog menni ez a körforgás mindaddig, mígnem egyikünk ki nem esik.
Vagy az autó, vagy én.
Könnyű az autónak, még csak tizenhét éves, én meg 78.
Az ő neve Chevrolet Kalos
az én nevem Gyorgyovich Miklós.
***
Elolvastam az anekdotás kötetet. Új könyv után kell néznem.
Na, nem ma.
Ma osztálytalálkozó lesz.
Tanár úrnak jelentem, az osztály létszáma 33. Jelen van mindenki, aki eljött, 16 fő meg már elhunyt.  Nyugodjanak békében!
Kb. öt éve is részt vettem a találkozón. Hosszú asztal körül ültünk.
A velem szemben ülők közül ketten, akik egymás mellett ültek, elhunytak.    
Úgy élem meg a kaszás ólálkodását, mint egykor Münchenben a Foucault-inga látványát. A kilendített súlygolyó ötpercenként pöckölt ki egy-egy bábút. Kérlelhetetlen következetességgel, kiszámítható módon kerültek sorra.   
Még megjegyzem, hogy néhai osztályfőnökünk (Isten nyugosztalja) a legutolsó találkozónkon halókészülékkel a fülében jelent meg. (Mint mondta, már nem tanít, mert nem hallja meg a súgókat, és nem akar nevetségessé válni.)
Nem mondtam ki, de megjegyeztem magamban, hogy milyen öreg.
Csak készülékkel hall.
A mai alkalomra én is pótfülemmel megyek el.
Hátha hallok valami érdekeset.    

Sosztakovics másodikán adta oda nekem 1. gordonkaversenye kéziratát. Hatodikán háromszor eljátszottam fejből – így Rosztropovics. Az első után annyira izgult, hogy megittunk egy kis vodkát. Másodszorra már nem játszottam olyan jól, és utána még több vodkát ittunk. Harmadszorra szerintem a Saint-Saëns-versenyművet játszottam, de ő még mindig a sajátját kísérte. Iszonyú boldogok voltunk.
John Cage:
Felolvastam Előadás a semmiről c. tanulmányomat. …
Egyik tagoló elem az ismétlés volt, vagy tizennégyszeri ismétlése egy oldalnak, amelynek ez volt a refrénje: „Ha bárki álmos, hagyjuk aludni”…. Később, amikor kérdéseket lehetett feltenni, mind a hat előre elkészített válasz egyikét adtam meg, függetlenül attól, hogy mi volt a kérdés.
Messiaen: Nincs más nagy művész, csak a madarak.
Kritikus Schönberg zenéjéről: Schönberg festészete szemet szúr, a zenéje fület.
***
Tapasztalom, ahogyan a kütyük világa felszippantja a társadalom (társadalmak) tagjait. Szorításából vajmi nehéz menekülni.
Ki ne szeretne mindig valami érdekfeszítőt látni függetlenül attól, hogy van-e értelme vagy nincs, van-e köze az életéhez, vagy nincs, szükséges-e élete zavartalan folytatásához, vagy sem, gazdagítja-e valamivel, vagy csak az idejét rabolja. És még miféle meglepetéseket fog hozni a MI?
***
A Prédikátor azt mondta:
Eljönnek azok az évek, amelyekről azt mondod: „Ezek már nincsenek kedvem szerint!”:
- reszketnek testőreid (kezeid)
- és ingadoznak erős harcosaid (lábaid)
- elfogynak őrlő lányaid (fogaid)
- az ablakban leskelődőket (szemeid) pedig homály födi
- bezárulnak az utcára nyíló ajtóid (füleid)
- a malom zaja (beszéded) elcsendesül
- a madárfüttyre már ébren leszel (álmatlanság)
- amikor szédülsz a magasban (keringési zavar)
- amikor gyógyfüveid már mit sem érnek neked (csak életben tartanak a gyógyszerek).
Viszont a slágerszöveg szerint „sohase mondd, hogy mindennek vége!”
(Amikor mindennek vége, akkor már azt se tudod mondani, hogy félkalap.)

Szívesen olvasgatok az erkélyünkön, kiváltképpen akkor, ha nem pörköl a nap.
Mostanában kegyes hozzám az időjárás.
Néha csend vesz körül, néha a faaprítógép vagy a fűkasza terrorizáló sivítása.
Ha hallásomat megélesítem kütyümmel, akkor a falomb susogását is élvezhetem.
Jobban szeretem azt hallgatni, mint nonstop a fülzúgásomat.
Mint említem, van rásegítőm ahhoz, hogy jobban halljak, de van, amit csak szeretnék meghallani.
Ilyenkor már szokásosan ciripelni szoktak a tücskök. Idén még egyetlen muzsikájukat se hallottam.
Ami menetrendszerűen hallható, az a vonatok zajának jelentkezése a töltésen, és a repülők zúgása a légifolyosón.
Újabban megfigyeltem, hogy fölénk érve a gépek egy része már kiengedi a futóművét, mások meg nem.
Békaperspektívából szemlélve azon még nem kaptam rajta a repcsiket, hogy éppen felettünk változik a futóművek helyzete.    
A madarak csaknem folyamatosan hangicsálnak, kiváltképpen, ha jön egy macska.
Minap nagy szélvihar tépázta meg a halódó lombokat.
Már nem ugrottam a kameráért, hogy lefotózzam, amint „hull az elsárgult levél”.
Mindig ugyanúgy hullanak a levelek.
Leköti figyelmemet viszont, ahogy a hárs, és egyéb (tán nyírfa) termései lepilinckáznak, vagy mint a helikopterek őrült forgásba kezdenek földre szállásuk alkalmával.
A felhők viszont nem hagynak békén.
Változatos formájuk, változatos színük romantikus.
Úgy látszik, ezt közel áll hozzám.
Szívesen megörökítem őket.

 

Nem akartam, hogy posztjaim ezután idegen tollakkal ékeskedővé legyen, most mégis még néhány tanulságos anekdotát teszek fel a most olvasott könyvből. Előre is bocsánatot kérek miatta.
* Itt van pl. G. Mahler, akitől egy Natalie nevű hölgy azt kérdezi, hogyan kell zenét szerezni.
- Az Istenért, Natalie, hogy kérdezhetsz ilyet?! Tudod, hogy készül a trombita? Veszünk egy lyukat, és körbetekerjük rézzel. Nagyjából ilyen a komponálás is.  
* Beethoven az eredetiséget tartotta a zeneszerző fő céljának, mert egy hölgynek, aki megkérdezte tőle, vajon gyakran látogatja-e a Mozart-operákat, azt válaszolta, hogy nem ismeri őket, és nem akar mást hallani, mint a saját zenéjét, nehogy csorba essék az eredetiségén.
* C. M. Weber a műve főpróbáját karosszékből hallgatta. A szerző a legteljesebb mértékben meg volt elégedve vele egy apróságot kivéve. A kórus teljes hangerővel kezdte a kantáta imarészét. Weber azonnal leállította őket, és e szavakkal fordult hozzájuk:
Halkabban, könyörgöm! Hogy lehet Isten jelenlétében így ordítani?!
* Egy dobos találkozott Rossinival.
- Szíves engedelmével eldobolom a Tolvaj szarka nyitányát.
- Ó, mondta Rossini.
A fickó az indulót bevezető harsány dobpergés után diadalittasan nézett föl, hogy mekkora zajt csapott.
- Uram, szólalt meg, itt most hatvanütemnyi szünet jön, azt átugorjuk.
- Jaj, ne! Nagyon kérem, számolja végig őket! –mondta neki Rossini.
* Auber megkérdezte Rossinit:
Hogyan tetszett a Tannhäuser?
A mester mosolygott:
Ez olyan zene, amelyet többször kell meghallgatni. Én még egyszer nem megyek el. Wagner zenéjének szép pillanatai vannak, de rossz negyedórái.
* Nézd, kész csoda ez a kávédaráló! – magyarázta Schubert izgatottan. Dallamok, témák röppennek fel belőle. Figyeld ta-ra-ta, ez az! Napokig nincs ötleted, ez a kis szerkentyű meg egy pillanat alatt talál neked! Azzal énekelni kezdte a d-moll vonósnégyes témáit.
* F. Mendelssohn vezényelte először húszéves korában az általa újra felfedezett Bach-muzsikát, a Máté-passiót.
* Zeneszerzői módszere egyedi volt. Kottát írt, emlékezik vissza egyik látogatója. Vendégének azt mondta: Csak másolok. Beszélgetés közben is egyre írt. Nem másolt, mert nem volt előtte papír. A C-dúr nyitányon dolgozott.  A másolás abból állt, hogy lejegyezte a fejében az utolsó hangig végiggondolt és kidolgozott művet, mintha ott feküdt volna előtte.

Hogy igazak-e az anekdoták, nem szavatolja senki. Mindenesetre valamiféleképpen jellemzők azokra, akiknek a nevéhez kötik őket.
Jöjjenek most Mozart-anekdoták.
* Apja súlyos torokbetegsége miatt vidéki házat kellett bérelnünk Chelsea-ben, London külső részén – emlékezik vissza Maria Anna Mozart. Amíg életveszélyes állapotban volt, nem használhattuk a zongorát. Hogy addig is elfoglalja magát, az akkor nyolc éves Wolfgang megírta első szimfóniáját (K. 16) – fejben és teljes zenekarra.
* Pichler írónő írja:
Amikor a Figaro C-dúr áriáját zongoráztam az első felvonásból, a nálunk vendégeskedő Mozart mögém állt. Tetszhetett neki a játékom, mert énekelni kezdte a szöveget, és közben a vállamon ütötte a ritmust. Hirtelen fogott egy széket, mellém ült, és megkért, hogy játsszam tovább a basszus szólamot, ő pedig olyan gyönyörűséges változatokat rögtönzött a témára, hogy mindannyiunknak elállt a lélegzete. Aztán egyszer csak megunta, felpattant, és a szokott bolondos modorában asztalokat és székeket ugrott át, macskaként nyávogott, és mint egy neveletlen kölyök úgy hányta a bukfenceket.
*Beethoven és Cramer együtt sétált, és meghallotta, hogy a közelben valaki Mozart C-moll zongoraversenyét  (K.491) játssza. Beethoven megállt és társa figyelmét a mű végén elhangzó rendkívül egyszerű, de csodaszép dallamra irányítva felsóhajtott:
- Cramer, Cramer! Mi sose leszünk képesek ilyesmire!
* A haldokló Salieri kinyilvánította, hogy a híresztelések ellenére sem mérgezte meg Mozartot. Az viszont tagadhatatlan, hogy sokszor mondott elmarasztaló véleményt riválisáról.
Még megjegyzem, amit Kocsis Zoltán fejtett ki egy interjúban Mozart zongoradarabjainak előadásáról. Mint mondta, a pianisták nem szeretnek Mozartot játszani, mert darabjaiban minden a helyén van. Az interpretátor vagy hűségesen lejátssza a művet, s akkor az érdem Mozarté, vagy megpróbálkozik különféle manírokkal élni, s akkor az lesz a veszte.
A tökéletes művet csak elrontani lehet, érdemben semmit sem lehet hozzátenni.
 

Az anekdoták olyan rövid történetek, amelyeknek valamiféle csattanója illenék lenni. Sikerüket többnyire az adja meg (fokozza), hogy neves emberek szájába adják a sztorikat.
Kaptam egy vaskos kötetet szülinapom okán: A komolyzene anekdotakincse. Ebből szemezgetek, s bízvást még máskor is meg fogom tenni.
* G. Fauré tudatában volt beosztása méltóságának. Mindennap taxival érkezett a konzervatórium elé, melyet az előző metróállomáson fogadott fel.
Ez a megoldás ma is előfordul. Tipikus úrhatnám manőver. Vö. Fent az ernyő, nincsen kas (közmondás).
* Caruso a végletekig elnyújtotta áriáit: „Chgi son? Chi son?” [ki vagyok?] énekelte lassan. „Sei un imbecile!” [hülye vagy] vágta ré Puccini, általános derültség közepette. (Hogy szólna ez az anekdota Caruso és Puccini nélkül?)
* Geraldine Farrar – akivel szenvedélyes viszonya volt Toscanininek, egy Puccini-áriát nem egészen kotta szerint énekelt. Amikor Toscanini megállította és lehordta, a szoprán így védekezett:
- Maestro, én kérem, ne feledje, én az opera csillaga vagyok.
- Akkor az égben a helye – csattant fel Toscanini.
(Nem túlságos, csak meglehetős)
* Busoni találós kérdése:
Mi a különbség Godowski és a gépzongora között?
- Godowski tízszer gyorsabban, a pianola tízszer annyi érzéssel tud játszani. (Ez frappáns)
* Max Reger olyan ihletetten játszotta Schubert Pisztráng-ötösének  zongoraszólamát, hogy egyik hölgyrajongója hálából friss pisztrángot küldött neki. Reger köszönőlevelében tudatta vele a következő koncertje időpontját, és hogy a műsor: Haydn Ökör-menüettje lesz. (Na, ilyen egy tipikus anekdota.)
* Egy müncheni lap lesújtó kritikájára így válaszolt Reger a szerzőnek:
„Lakásom legkisebb helyiségében ülök. Előttem az ön kritiája. Még egy pillanat, és mögöttem lesz. (A vándoranekdoták gyöngyszeme: Én Karinthyval is olvastam már.)
* Amikor a szoprán Francesca Cuzzoni nem akarta elénekelni az Ottone Falsa imagine kezdetű áriáját, Händel ezt mondta neki:
Tisztában vagyok vele, hogy maga igazi női ördög, de meg fogja látni, hogy én meg Belzebub vagyok, a fő ördög.
Azzal a derekánál fogva felemelte, és közölte vele, hogy ha még egy szót szól, kihajítja az ablakon. [Valaha ez volt Németország egyes részeinek a bűnözők vallatásának az egyik módszere.] (Nekünk Tardy László karnagy mesélte anno.)