Mickey webnaplója

Te honnan tudod, hogy mikor ettél eleget?
- Ja, én tudományos módszerrel dolgozom. Mielőtt enni kezdek, a székemet rendesen hátra húzom. És amikor a hasam eléri az asztal szélét, akkor tudom, hogy jól laktam.
***
Uszodába megy a 4. osztály. Lubickolnak, de a tanár még a medence szélén áll. Érdeklődik:
Hány fokos a víz, kisfiam?
25., tanár úr.
Rendben, kisfiam, leülhetsz.
***
A bírót figyelmeztetik, hogy barátságosabb legyen a vádlottakkal. A gyilkos perére kerül sor. A bíró imigyen szólítja meg: Nicsak-nicsak, ki van itt? Hát illik a szomszéd bácsit agyon csapni baltácskával? Ejnye-ejnye…
(A mai világban mintha tényleg több védelem járna a tetteseknek, mint az áldozatoknak.)
***     
BG írja posztjában: BMV-vel járok dolgozni: busszal, metróval, villamossal. 
Nem múlt ki még a humor. Mi annak idején Ikarus helyett fakarusszal [fa-kasznis busz a háború után] jártunk, s ha az se járt, akkor lábusszal.

Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik. Weöres Sándortól idézem a témát, most variációk nélkül. Inkább elemzem ezt az indító sort.
Ma szép nap van. Valamikor langy meleg, szelíd napsütés, kellemes szellő és általában húsz és harminc fok között mozgott a hőmérséklet. Ezt nevezték jó időnek, szép időnek, szép napnak. A kifejezés megmaradt, de nem értek vele egyet. A mai szép nap (szép idő) sokszor kánikulát jelent, amelyet jószerével csak a fürdőhelyeken lehet elviselni vagy légkondicionált helyen. Igazából a rossz idő a szép idő, a valamennyire borús nap kellemes, tehát a rossz idő a szép idő, szép nap, és a szép idő már-már rossz idő.  
Csupa sugárzás. Stimmel. Hét ágra süt a nap, vagy másképpen tűz a tarhonyaszárító csillag. Attól is van kánikula. Nem mindenütt, pl. A Jura hegység északi lankáin kellemes 23 fok van. Tegnap beszéltem É.-val, innen a jólértesültségem.
Futkosnak a kutyák az árokszélen. Nálunk különösképpen is igaz, merthogy egy kutyafuttató húzódik az Aranyhegyi-patak mentén, és elég rendszeresen itt szórakoztatják a kutyáikat a gazdik.
és mindenki remekül tölti az időt… reménykedjünk, reménykedjünk. Itt a légkondi hűvösében ez lehetséges, de odakint már inkább csak a szilfid termetűek élvezik a forró sugarakat.
Egykori szomszédunk K. Gy. adta értésemre, hogy ő 35 fok felett kezd el élni. Van hát ilyen. Próbáltam megérteni, és árnyékba húzódni, mert engem meg pusztít a hőség. Hideg ellen még csak lehet öltözködni, de mit vegyen le magáról a lenge ruházatban is izzadó polgár?
még a rabkocsiból is nóta hangzik. Ez az általános derűs légkör netovábbja. Amikor a rabok énekelnek. Elvileg nem lehetetlen az sem, az után hogy fogva tartottak lekaszálták az árokpartot. De hogy munka végeztével mit énekelnek, egyáltalán énekelnek-e, azt nem lehet tudni. Lehet, hogy csak beszállnak a rabkocsiba (rabomobil), és csendben pihengetnek.   
Meleg ide, kánikula oda, elmondhatjuk, hogy igen hangulatos sort fogalmazott meg WS.
***
M. kicsi fiú volt, amikor Szegeden sétálva elunta a kánikulát, és normál erősségű hangon közölte  velem: „apa, most kiabálva mondom, hogy menjünk már haza”.
Nálunk ez kezd fordítva lenni. Mivel korosodván hallásunk fakulóban, muszáj emelt hangon társalognunk egymással. Amit még meg kell szokni, hogy ez emelt hang nem, vagy nem okvetlenül az indulatosság jele, lehet, hogy csak az érthetőség kapcsán adódó kényszer, amely negatív megszólalásnak is tűnhet, miközben nem az.
Ezt tényleg szokni kell.

Ketten örültünk a kereszthuzatnak a nagy melegben, ketten tiltakoztak a légáram miatt. Becsukták az ablakot.
Az egyik édesen szerette a teát, a másik keserűen, a harmadik Hyppolit módra: ebbül is egy kicsit, abbul is egy kicsit.
Az egyik nem kért semmit, és mindennel meg volt elégedve. A másik segítséget kért: Kérem, hozzon nekem szívószálakat: egy kisebbet, meg egy hosszút. Már vártam, hogy hozzátegye: világoskék legyen.
Reggel hárman távoztak, egy negyedik még maradt.
Az egyik lecsapott a számára előnyösebb eszközökre, mi többiek nem akadtunk fenn rajta.
Az egyik elmesélte, hogy mik történtek vele katonakorában, a másik is elmesélte.
Az egyik két nap alatt kb. 120-szor beleszőtte a mondókájába, hogy „az a helyzet”, de elfelejtette  megkérdezni a többiektől, hogy vajon érdekli-e őket, hogy mi a helyzet?
Az egyiknek nagy hangja volt, a másik halk szavú, a harmadik nagyot halló.
Az éjszaka folyamán a legváratlanabb pillanatokban lámpát gyújtottak.   
Nappal viszont a szúrásokat kivéve álmatagon telt az idő.
Búcsúzóul egy régi vicc.
– Doktor úr, elmehetek?
– Mondom, elmebeteg.

Visszatértem a Szolzsenyicin-kötetekhez, folytatom A GULAG szigetcsoport olvasását. A földi pokolról szóló részletező leírás nyomokban hasonlít a magyar szerző, Hetényi Varga Károly munkájához, aki hasonló terjedelemben állít emléket azoknak a papoknak, szerzeteseknek, akiket a XX. sz. szélesőségesei támadtak, elítéltek, zaklattak (Papi sorsok a horogkereszt és a vöröscsillag árnyékában). A hasonlóság persze elsősorban terjedelmi hasonlóság, továbbá abban hasonlít a két mű, hogy mindkettőt hatalmas gyűjtőmunka előzte meg. Nem tudom, hogy az orosz író mekkora stábbal dolgozott munkáján, HVK feleségével összeműködve hozta össze az öt kötetet. Nem hasonlítanak abban, hogy Szolzsenyicin Nobel-díjat kapott könyvéért (1973), HVK pedig nem. Továbbá a könyvek szerkezete is teljesen eltérő. Szolzsenyicin folyamatában szemléli a tömegek elhurcolását, az előzetes letartóztatás, a vizsgálati fogság, a bírói ítélkezés, a rabok utaztatásának a kínjait, a munkatáborok életének a bemutatását. Hetényi Varga pedig arcról arcra haladva, az utolérhetőktől interjút kérve rögzíti, kivel mit tettek az ideológusok, zömmel a kommunisták. Az ő kötetei egyházmegyénként dolgozza fel a papi sorsokat abc-rendbe szedve a benne szereplő személyeket.
Mivel most az oroszokról szóló könyvet olvasom, ebből ragadok ki teljesen önkényesen két epizódot.
„Milyen jó orosz szó ez is: osztrog (börtön, fegyház) – írja –, micsoda erő árad belőle! Milyen remekbe van kovácsolva! Benne van a börtönfalak erőssége, melyek közül nem lehet kitörni. S mi mindent idéz fel ez a hat betű. Szigort (sztrogoszty), szigonyt (osztroga), metsző élt (osztrota) – mint az ember képébe hasító tüskék, mint a fagyos arcba csapódó hóvihar, mint a lágerövezet kihegyezett karói vagy a drótkerítés szögei, aztán közeli asszociáció a vigyázatossághoz is (osztrozsnoszty)… no meg a szarvhoz (rog).”  Meglep, hogy nem említi a sziget értelmű osztrov szót. De hát az ő dolga.                       
Másutt azt írja, hogy „egy társadalmilag rokon és egy társadalmilag idegen elem konfliktusában az állam nem állhat az utóbbi pártján.”  Időben megelőzi őt észrevételével Orwell, aki az 1984-ben megismertet bennünket az „újbeszél” kategória tartalmával, de ő is megelőzi tán a ma oly divatos political correct fogalmát, amely nem kívánt elemnek, persona non gratá-nak tekint mindenkit, akinek a gondolkozása bizonyos mértékben eltér a „mainstream” (főáramú) gondolkozási trendektől. A politikailag korrekt meghatározás ugyanúgy magában foglalja a kétségbevonhatóságát, mint a hasonló szerkezetű hatóságilag tilos szókapcsolat. Utóbbi azt jelenti, hogy hatóságilag ugyan tilos, egyébként azonban szabad. Az előbbi pedig nekem ezt mondja: politikailag korrekt, ám egyébként nem igaz, vagy nem teljesen az.

Ma reggel azt jutott eszembe, hogy ezen a földön egyetlen projekt van, a szentháromságos egy Istené. Már Pál utal rá, amikor azt írja, hogy benne (Krisztus) áll fenn minden. Őérte teremtetett a világegyetem, és mi magunkra reflektáló lények is, akik hozzá fogunk érkezni. Az a furcsaság, hogy ami megvalósul, az valamiképpen az ő akarata. Pedig a  világ tele van ellentétekkel. A szemet gyönyörködtető valóságelemek mellett sok szörnyűség is jelen van. Ezeket ki se tudjuk sokszor védeni. Mivel mi nem látjuk az Isten felől a valóságot, rettenetes dolgoknak is tanúi lehetünk. Persze nem vagyunk istenek. Képtelenek vagyunk felfogni a bűn, a rossz misztériumát, de a halálét se. Belátjuk, hogy egy élőlény születése pozitív, gyönyörű, egyszeri és a gének adta gazdagságot hordozza. Nem értjük, miért kell befejeznünk földi létünket, és azt se tudjuk, hogy elszenderedés a végünk, vagy hatalmas szenvedések között megy-e végbe.
Az Isten (és így Krisztus) terve a mi szegénységünk feloldása, és odaát a „megistenítésünk”, amennyiben egyre inkább megismerjük a szeretetet.
Most még csak töredékesen látunk, mintegy tükör által, homályosan, akkor majd színről színre, most még csak töredékes a tudásunk, akkor majd úgy ismerünk mindent, mint minket ismernek – fogalmazza meg Pál a szeretethimnusza végén.
Pál zseni volt, vagy karizmatikus – vagy mindkettő.   
Tisztán látott, összefüggéseiben szemlélte a világot, s ráébredt arra, amit Pierre Teilhard de Chardin évezredek múltán fedezett fel ismét, hogy a világ Isten egyetlen projektje, amely fejlődést mutat.
Ám Krisztussal kezdődik és vele is végződik, mert ő az alfa és az ómega.   
Hogy mi vitt erre a gondolatsorra? Alighanem az, hogy tegnap befejeztem A csönd ereje c. könyvet, amely valamiképpen a lényeget fogja.  

Robert Sarah guineai fekete bíboros, ez idő szerint a Vatikán harmadik legrangosabb képviselője nyilatkozik a csendről. Kötetéből szemezgetek még egyszer és utoljára.
- A hazugságnak mérhetetlen nagy képessége van, hogy érveket, bizonyítékokat és homokra épített igazságokat tákoljon össze. Tapasztalhatjuk világszerte a nyilvánosságban.
- … sohase legyen bennük neheztelés, gyűlölet, alantas érzelmek…
- A kereszt elviselhetetlen gondolkodásunk és a könnyű megoldásokat kereső magatartásunk számára. Boldogok akarunk lenni és békében élni ebben a világban, anélkül, hogy megfizetnénk az árát. Valójában komfortunk rabszolgái vagyunk – teszem hozzá.
- Isten szegény és szereti a szegényeket. Isten szegény, mert Isten a szeretet, és a szeretet szegény, mert csak a szeretett személytől való teljes függésben lehet boldog. A kijelentést János apostol hitelesíti levelében.
- A szegénység olyan megpróbáltatás és kifosztottság, amelyet Isten szab ki azokra, akik az ő társaságában akarnak élni… Ha túlságosan el vagyunk látva anyagi javakkal, és ha nem vetkőzünk ki ambícióinkból, nem tudunk Isten felé, a mi létünk lényege felé haladni…. minden feleslegestől megszabadulva lassanként belépünk egyfajta csöndbe… Utalás a szerzetesek szegénységi fogadalmára. De ha nekik jó az eszköztelenség, nekünk is hasznos törekednünk rá.
- Fölösleges az, amit az ember szükség nélkül, mohóságból fölhalmoz. Aki örökölt, tudja, hogy igazat szól a bíboros.   
- Az Atya semmit sem birtokol az örökkévalóság óta. Mi természetünktől fogva távol vagyunk Isten végtelen egyszerűségétől. Isten szegény (ld. fent), mindent nekünk adott, saját fiát is, és egyszerű. Ezért nem értjük meg.
- Nincs válaszunk a rosszra, de az a feladatunk, hogy elviselhetőbbé tegyük képességünk szerint. A rossz, a bűn léte misztikába torkollik. De a következtében beálló ínségen segítenünk kell.
- Istennel az ember mindent megkapott. A lehetőség adott mindenki számára.
- A karthauziaknak nincsen mobiltelefonjuk, se tévéjük, se rádiójuk… A perjel tájékozódik az írott sajtóból és röviden tájékoztatja a karthauziakat a világhelyzetről.
- A hangok és képek egy század óta megsokszorozódtak, elképesztő méreteket öltöttek. Magyarán nagy a lárma, az információs dzsungelben. Nem könnyű a körülmények miatt az elcsendesedés.
- Szolzsenyicin jelenti ki: ha jog van az információhoz, ahhoz is van jog, hogy az ember ne legyen informálódva. Én meg azt mondom, minden jog mellett párhuzamosan meg kell jelennie a kötelezettségeknek is. Nincs olyan, hogy ép eszű felnőttnek csak jogai vannak. Más kérdés, hogy hamis módon nagyon sokan csak a jogaikat skandálják, ami ily módon hamisság. A posztmodern ember a zajba menekül, hogy ne kelljen magába szállnia.
Végül egy elválasztási baki. Fogjuk az elválasztóprogramra: Egyhá-
zatyák.

„Sziasztok! Tudnatok nekem ajanlani egy megbizhato, munkajara ado kormost?” – olvasom az egyik FB-bejegyzésben.
Kormos?
Ki lehet az?
A kéményseprő?
De akkor miért nem így írja: kemenyseprot.
Hát persze, nem kéménykotrót, hanem mukoromepitot, esetleg manikurost keres.
Sikerült megtréfálnia.
A félreértés oka az ékezet nélküli billentyűzet. Amerikás rokonainknak sem volt egykor magyar ékezetet tudó írógépük, így hát ilyesmiket írtak levelükbe: „szivbol gratulalunk az uj kis jovevenyhez, sok oromben legyen reszetek altala”.
***
Elolvastam a sógor-püspökkel, Varga Lászlóval készült interjúkötetet. Leginkább a személyes vonatkozású részek fogtak meg. Folytatom hát A csönd ereje c. munka olvasását.
De hogyan?
Hát olvasó szemüveggel, amit megjavítottam. Merthogy a jobb szára megadta magát. Rugója tönkrement, minek következtében folyamatosan le kívánkozott rólam az ókula.
Hogy beálljon a szár a kívánt síkba, fogtam egy kis méretű derékszögű képakasztó csavart, ráhelyeztem a kívánt felületre, és virágkötöző dróttal rögzítettem. Nem kellett hozzá semmiféle szerszám. Elkészült kb. egy perc alatt.
Hogy miért tettem mindezt?
Az olvasó szemüveget kizárólag itthon használom. Operába, színházba, és egyáltalán semmiféle nyilvános helyre nem jön velem.
Ha visszamennék vele az Ofotértbe azzal, hogy kérek egy szár-cserét, vagy elutasítanának, vagy nem. Ha nem, akkor észre vennék, hogy a jobb lencse sarkából egy pici le van pattanva. Ez egyáltalán nem zavar olvasás közben, de a látszerész fennakadna rajta.
Némileg karcos is a karcmentes lencse mindegyike. Ezért javasolnák, hogy készíttessek másikat.
De mivel évek teltek el az utolsó szemvizsgálatom óta, beültetnének a masinához, és húsz–harminc percig elszöszmötölnének a dioptriák beállításával.
Nos, ez az, amire nem vágyom, ez az, amihez egyre kevéssé van türelmem.
Nagyon is jól szuperál a megdrótozott pápaszem.
                 

A Csönd ereje gondolatgazdag könyv. Szerzője a guineai születésű fekete bíboros, Robert Sarah. Ilyen gondolatokkal bombázza olvasóit:
- A homília tartása nem adható át még a legalkalmasabb laikusnak sem. A pap szájából várják a tanítást. Ez igaz, de a papságnak két válfaja van: szolgálati papság és királyi (általános) papság. Utóbbi bonyolítja a helyzetet.
-  A média teljesen elárasztotta és látványossággá alakította a misét, Jézusnak a lelkek üdvösségéért a kereszten történt halálának emlékezetét.
- Jól mondja a bizánci rítus prefációja: Mert te vagy a kimondhatatlan, felfoghatatlan, láthatatlan, örökkévaló és változhatatlan Isten.
- Amikor a tapsolások betörnek a liturgiába, az annak a jele, hogy az egyház elveszítette szakrális lényegét. Igaz. A mise nem produkció és öncélú látványosság, hanem misztikus cselekedetsor.
- A rosszal szemben az ember a szükséges eszközöket saját védelmére összeszedve szervezkedik. Cselekvése helyén való, de legtöbbször éppen ezzel még nagyobb bajt idéz elő. (Ne állj ellen a gonosznak! – mondja Jézus.)
- Vianney Szt. János biztatja övéit: Fiacskáim, fontoljátok meg, a keresztény ember kincse nem a földön, hanem a mennyben van. Gondolatainkat is oda kell irányítanunk, ahol a kincsünk van. Imádkozzatok és szeressetek! (Isten megengedte nekünk végtelen jóságában, hogy beszélgessünk vele.)
- Az egyháznak nem küldetése a világ minden társadalmi problémájára megoldást adni, hanem fáradhatatlanul mondania kell Jézus szavait: Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban. A szerző a lényeget emeli ki, hogy az egyébként szép gesztusok fölé emelje. Méltán.
- Hogy ne botránkoznánk meg az amerikai kormányok akcióját látva Irakban, Líbiában, Afganisztánban és Szíriában? Tisztán gazdasági érdekekért országokat, népeket döntenek romba, államfőket gyilkolnak meg a Demokrácia istennő nevében….zűrzavart és káoszt teremtsenek, útra kényszerítve az erőforrás és jövő nélküli menekültek szakadatlan seregeit… leírhatatlan atrocitások tanúja voltam. Az általam befogadottak is elborzadtak a levágott kezek, aknáktól szétszaggatott testek, a szétmarcangolt arcok láttán, amit az emberségükből kivetkőzött hóhérok műveltek.
Mostanra túlságosan sok lett a poszt anyaga. Mégis azt hiszem, hogy legalább még egyszer idemásolok folytatólag a kötet meglátásaiból.

Ha lehet fokozni nálunk a társaság csökkenését, most topon van. Egyedül maradtam itthon, mert T. „bement a városba”.  Ezt így kell mondani, noha értelemszerűen itthon is a városban tartózkodott, ahova most bement. A Belvárosba ment. Aha. Beljebb ment a város közepe felé. (A téma nem ér többet.)
A másik téma se, ami néhány napja vita tárgya a FB-on. Hogy ugyanis Bp Európa egyik legkoszosabb fővárosa. Ezt így kijelenteni elég merész valami, még akkor is, ha belátjuk, valóban lehetne tisztább. Mert mi az, hogy egyik legkoszosabb, és mi az, hogy  tiszta egy város?
Van-e olyan, ahol a szél nem kerget soha műanyagtasakot,
ahol partvissal óránként összesöpörik a lehullott faleveleket,
ahol soha nem dob el senki semmit felelőtlenül?
Ahol nincs húgyszag a mellékutcákban a nagy turistaforgalom ellenére sem,
ahol nem kószálnak hajléktalanok városszerte,
ahol egyetlen ágrólszakadt se rontja az utcaképet,
ahol mindenki vigyáz környezetére.
Ahol a kutya is vécére lohol.
Ahol…
Nem folytatom.
Minden város kicsit más, mind mástól tetszetős, ha egyáltalán az, és más a takargatnivalója.
Azt szoktam mondani, hogy még soha nem adtak ki teljesen hibátlan könyvet, csak az olvasók elvárásai egymástól eltérőek. Most azt mondom, hogy nincs tökéletes város, csak az ott élők és a várost felkeresők szokásrendje, szeméttűrő képessége különbözik egymástól.
Az vesse Budapestre az első követ, aki látott már tökéletes várost.
Vagy ötven éve szolgáltam a seregben, amely nem volt tisztaságmániásnak mondható. Mégse illett azt válaszolni az ügyeletes tiszt kérdésére (tiszta-e már a körlet, katona?), hogy tiszta, mert akkor…
Inkább szerényre fogva így válaszoltunk: Tisztított.    

Kicsit Karinthy Mauthner Ödön-jére hajaz:
Tegnapelőtt keresztelő, huszonegy résztvevővel.
Tegnap Zs és M családja jelen rajtunk kívül.
Ma Zs.-ék délután haza.
Holnap kettecskén, bús öregem.
Übermorgen…
De holnap kinyitnak a boltok.
Holnap megtankolok a kb. 400/l árú benzinből.
Holnap megérdeklődöm a dokitól, hogy hogy vagyok.
Az idő egyebekben remek,
a füge a ház előtt még éretlen,
a fű lekaszálva.
(A fűkaszálókat a mindig elégedetlen helyi lakosság-népség előbb azért marasztalta el, mert későn fogtak a felmagzó perje lekaszálásához,
majd azért, mert ebédidőben abbahagyták a fűnyírást,
utóbb azért, mert, ha máshová rendelték őket, kimaradtak bizonyos fűsávok,
mások meg az egyenetlen magasságú nyírás miatt.
Erre kontráztak rá azok, akik szerint alig maradt fű a gyökéren, így ki fog sülni a napon.
Az igazság pedig az, hogy mindig zöldell valami a réten.
Ha fű, akkor fű,
ha hosszú, akkor hosszú,
ha rövid, akkor az,
ha még rövidebb, akkor bábakalács,
ha sivatagi szárazságú, akkor valamiféle bőrlevelű, vaskos, már-már kaktuszszerű növényfaj érvényesül.
A nótaszöveg szerint
télen nagyon hideg van,
nyáron nagyon meleg van,
ősszel esik az eső,
soha sincsen jó idő.
Ugyanez a nyafogást érzem a gyeppel örökké elégedetlenkedő honfitársaink megnyilvánulásaiban.)