Mickey webnaplója

No, de ennyire?
Ha akarom igen, ha akarom nem.
A FB-ra feltett csinálós (kreatív) videókhoz külön idegrendszer szükségeltetik, mert ezerrel öltögetnek, vibráló mozdulatokkal csiszolnak, elképesztő sebességgel hányják a maltert a falra, követhetetlen tempóban készítik fejjel lefelé a portrékat.
Végeredményben mindegy, hogy min, de eszetlen tempóban dolgoznak. Mintha idegesek volnának.
Avagy miattunk teszik, úgy vélvén hogy ennyire nincs időnk egy-egy klipet, videót megnézni?
Ennyire…
Mit hoz a jövő?
Lemezjátszónkon 33 helyett 78-as sebességben fogjuk meghallgatni kedvenc zenéinket?
A filmeket kétszeres tempóban nézzük majd?
A száz méteres síkfutást is két másodperc alatt fogjuk megnézni, mert több időnk nincs rá?
Nem is tévedek nagyot. Láttam már néhány újravetített labdarúgómérkőzést kétszeres tempóban. Feltűnően gyorsak voltak a gyerekek.
Ösztönösen védekezem ez ellen a nyomorult kapkodás ellen, mert ellentétes emberi méltóságommal. Hagyjanak engem saját tempómban élni, ha meglátom ezt a kényszeres kapkodást, rendre kilépek a klipből, vagy a végére ugrok, hogy megnézzem: mire megy ki az idegbajos kapkodás.
***
Valamiért vannak tendenciák, amelyeket az emberek ösztönösen követnek.
Alighanem igen sok ilyen van, nekem csak néhány tűnt fel.
Pl. hogy a vándorlás szokásosan kelet felől nyugat felé tart. Gondolom a nap járását követve.
Pl. hogy a fejlődés a konkrét valóságtól az absztrakció felé tart: az egyszerűtől a bonyolult felé.  
Ilyenre példa a zenében bőven van: a népdaltól az áriáig, a cakewalktól a freejazzig, az egyszólamúságtól a sokszólamúságig, a könnyű zenétől a modern komolyzenéig.
De a népmesétől a dagályos regényig, a népköltéstől az absztrakt versig is igaz a tendencia.
Sőt talán még a házasodási szokásokat is ide lehetne sorolni. Mindenki igyekszik értelmesen házasodni. Aztán a kiválasztódások során eljut egy olyan beszűküléshez, hogy az elit olykor már arra kényszerül, hogy vérfrissítés céljából rangon alul házasodjon, ha nem akar degenerálódni.  
   

Egyelőre hűséges hozzám a covid.  Éjjel nem kaptam levegőt – csak a szájamon át. A fekvés se ízlett, ezért elég sok időt töltöttem a kanapén üldögélve. Most azt álmodtam, hogy minden levegővételnek értelmes szavakba, mondatokba kell összeállniuk. Persze ez is teljesíthetetlennek bizonyult. Tripla munkával olykor sikerült átpréselnem egy-egy lélegzetvételnyit orromon – főleg kilélegezve. A reggel folyamán valamennyire enyhült az orrdugulás. Azért nem hagyott el teljesen. Valamivel kisebb mértékben kísért a hidegrázás is.  Nem foglalkoztam vele érdemben. Azért a Nurofent bekaptam, mielőtt még elkapott volna a láz újabb hulláma. Így viszonylag normális  közérzettel töltöttem a délelőttöt. Ám az említett kapszula csak hat órán át hat. Ennek lejártával ma is visszatért a lázam. Most csak 38.4-et mértem. Van némi remény, hogy előbb-utóbb csak befejezi átkozott munkáját a vírus. Most még fáj minden mozgás, fáj a bőröm is.
***
Van más hír is. M.-nak beállt a dereka a hólapátolás alkalmával. (Nekem annak idején szívritmuszavart okozott ez a megerőltető munka.)
Azt gondolom, hogy a történtek miatt bízza fiaira M. a továbbiakat. Nem elég, hogy városukat áramhiány késztette ki, most meg ez is.
Elképzeltem, hogy reggel nem nyílik a kapu, mert nincs áram. Reggel nincs kávéivás, mert nincs áram. A fagyasztó tartalmát pedig legjobb a hóba kitenni.
Hála Istennek, már múltidő az előfordulás. Visszaért az áramszolgáltatás. Fejemben pedig visszatért egy  jó régi óriásreklám szövege: HA ÁRAM VAN, MINDEN VAN.
Visszatért az erre adott válaszom is:
NA, NE MONDJÁK! HA ÁRAM VAN, ÁRAMSZÜNET PL. EGYÁLTALÁN NINCS.
***
Ma szentelik a második engesztelő kápolnát Normafánál. ez léptékkel nagyobb, mint a korábbi trafik méretű házikó. Megtudtam, hogy Natália asszony (látnok) bazilika méretű templom megépítését szorgalmazta az alig lakott térségben.  
Hogy kinek volt igaza: Natáliának-e, hogy ha megépül ,ezrek fognak odatódulni?
Az egyházi elöljáróknak, hogy fokozatosságot illik a dolgokba vinni. Lourdes sziklabarlangjánál se épült azonnal hatalmas bazilika.
A Normafa ráadásul közismert sí- és szánkóterep. Oda bazilikát építeni elég nagy kihívás. K. I. egyszer azzal érvelt, hogy a Szűzanya nemcsak az engesztelőket szereti, hanem a sízőket is.
Hogy így körüljártam a témát, nem fűzök hozzá kommentárt, de azért megjegyzem: Istennek semmi sem lehetetlen, másrészt: „ha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt.” (126. zs.)  

Az én covidom hihetőleg ugyanolyan mint a többi covid. (De nekem erről tesztem is van.) Elmesélem, hogy milyen nyomorúság tört rám.
Miközben írom posztomat, kb. 90 a pulzusom, minden lüktetést külön közvetíti a fülem. 
De ugorjunk az elejére.
Még nem tudtam, hogy covidos vagyok, csak rázott a hideg.
Egy vödör teát felszíva átmenetileg alábbhagyott a hidegrázás, hogy aztán újult erővel csapjon le. Közben egy oktávot mélyült a hangom (tényleg, nem kell valakinek infrahangot kiadó szinkronhang, mondjuk tigrisbőgés utánzására?)
Hogy ne unatkozzak, lázas lettem: 38.7. A Nurofen forte levitte, hogy aztán hajnalra egy tizeddel még magasabb értéken kulmináljon.
Éjjel hol arra vártam, hogy reggel legyen, hol hülyeségeket álmodtam. Pl. egy Mengyelejev-táblához hasonló valami jelent meg szemem előtt, és a négyzetekbe került – számomra megfejthetetlen – jelek lassacskán elfogyadoztak, mint a mahjong kövei.
Ez annyira zavart, hogy felkeltem hajnali 4 órakor. A kanapén üldögélve békésebb időket éltem meg, igaz, hogy 38.8-ra felszökő lázzal. Újra Nurofen, újra elmúlt a láz. Ekkor az orvos javaslatára reggel covid-tesztet vettünk.
Naná, hogy pozitív értéket mutatott.
Közben-közben próbálok megszabadulni torkom váladékától, és fújom az orromat a papírzsebkendőkbe (pézsé) – számolatlanul.
Remélem, e vírus unja meg előbb, s nem én.
Apropó, megint kezd a hideg rázni, megint beveszek egy Nurofent, és magamra veszem a radiátorokat is.
***
Maradék energiámmal próbáltam néhány fotót készíteni a meglepetésszerű havasesőzésről.
Azokból megjelenítek néhányat a FB-on. Persze hogy, hisz olyan kevés havas táj-fotó készül napjainkban. : )

Levél (1946. december 1.): anyai nagyanyám keze írása.
„Kedves gyermekeim!   
Első névnapjára a kis Mikinek sok szerencsét és boldog gyermekkort; a jó Isten áldása vezérelje egy hosszú életen át a ti örömötökre. Nagyon szeretném látni, hogy tud-e már mosolyogni…”
***
(1994)
Tízéves Miklósom így készült a Mikulásra: Elővette zsebpénzét és egy műanyag szatyrot. Elindult bevásárolni a családnak. Vett 3 flakon habtejszínt, nápolyiból annyit, ahányan vagyunk. Golyós rágóból egy harmincdarabosat kapott. Azt azután igazságosan felszeletelte ollóval. Mindenkinek öt-öt darabot vágott ki.
A habtejszínt kivitte az erkélyre, hogy hűvös maradjon.
Este elém állt:
– Apa, keltsél föl éjfélkor, mert akkor jön a Mikulás.
Az órát csörgőre állította, s még elmondta, hogy jó lenne, ha a biológiai órám is működne, amely úgy ébreszt, hogy azonos alvás-szakaszokban azonos erősségű fáradtsági érzésem támad.
– Na, jó, itt hagyd abba! – mondtam, majd fölkelünk.
Még elkészítette az ajándékozás folyamatábráját, hogy egyeztethesse anyjával a meglepetések sorrendjét.
Odament tehát hozzá az én tízévesem tárgyalni: „Anya! Tudom, hogy te hozod az ajándékokat a csizmákba. Légy te az első tíz órakor, majd én éjfélkor, mert te korán kelsz.”
Végül abban maradtak, hogy Miklóska kel éjfélkor, anya csak reggel jön.
Az idő eljárt. Csörgött az óra. Miklósom meg se mozdul, meg se rezdül. Odanyomom a vekkert a fülére, mire odébb húzódik. Keltegetem.
– Mi van? – kérdi félálomban.
– Az van, hogy itt az idő. Éjfél van, s te vagy a Mikulás – mondom.
– Igen – nyugtázza – és alszik tovább.
– Na neee! Te vagy a Mikulás! Hééé!
Mire ő:
– És mit csináljak?
– Hát fogd meg a szatyrodat, és rakd mindenkinek a csizmájába, amit szántál neki.
Erre felébredt.
Hamar szétosztotta a szajrét, majd megkóstolta a kakaót, amit legyártottam a habtejszínhez. Ízlett neki. Még adott egy puszit, és boldogan álmodott tovább, immár a jól végzett munka örömével szívében.
***
(2008)
Elmúlt a Mikulás, befutottak a megemlékezések, s a késő ősz télbe hajlott.
Hó, mínusz 5 fok, Glatteis a német utakon, nálunk tükörjég. Tegnap megtanult kocsink jégen közlekedni. Jól vizsgáztak a téli gumik. Igaz, hogy a szokásos bő tíz perc helyett egy óra alatt értünk át V. Miklóshoz Angyalföldre, hogy az egybegyűlt Miklósok és nem Miklósok Miklós napot üljenek (-álljanak. Állófogadás volt). Ez a jégen toporgás adta az ötletet, iparnak-kereskedelemnek-fogyasztónak kedveset, hogy gyártsunk cipőket téligumitalppal. Lefogadom, hogy a nagyérdemű megvenné őket a combnyaktörés kivédésére. Ez az ötletem nekem is sokba volt, ezért a szokásos 1%-ra igényt tartok a haszonból.
Bezzeg gyerekkoromból nem emlékszem tükörjégre. Több oka lehetett. A háború után olyan pocsék minőségű makadámok, kátyús földutak, töredezett flaszter-utak voltak, hogy legfeljebb görbetükör-jég keletkezhetett volna rajtuk. Oly korban voltam gyermek, amikor még téligumi se létezett, radiál-gumi se létezett, autó is alig létezett mifelénk. Csak autógumi létezett, amit később diagonál-guminak kereszteltek el, hogy megkülönböztessék a radiáltól. Ugyanígy, gyerekkoromban csak korcsolya létezett, a görkorcsolya olyan ritka volt, mint a fehér holló, ezért nem kellett a korihoz hozzátenni, amit ma muszáj, hogy az egyéb guruló cipőktől megkülönböztettessenek. Felnőtt fejjel nekem nagyon idegennek tűnt az új szóhasználat: JÉGKORCSOLYA. Azért az, mert amelyik korcsolya nem kapott jelzőt, korábban az mind jégkorcsolya volt. Csak a „hó”korcsolya és a „hokikori” élvezte a nemesi előnevet. A cipőre csavart talpletépő alkalmatosság neve csak korcsolya volt és kész. Később, gyermekeim ifjúkorában lepte el az országot az NDK-beli GERMINA görkorcsolya, és ettől kezdve lett jégkorcsolya, ami nem gör-.
A héten feltehetően korcsolyázni fogunk, akár akarunk, akár nem.  Hét végén pedig sízni, mert 15-20 centis havat trombitál a köpönyeg névre hallgató időjárás-előrejelző honlap. Itt futólécet érdemes felkötni, mert síkvidék a miénk. A hegyvidékiek pedig lesikló léccel brillírozhatnak, ha be akarnak jönni a városba. A buszok is közlekednek, csak az utakra szórt sós homoktól olyan koszos az ablakuk, hogy a szegény utasoknak fogalmuk sincs, merre jár velük a negyed évszázados Ikarus.
***
(2012)
Mit is kívánjak erre a szép szeretetről tanúskodó ünnepre?
Azt kívánom, hogy mindazok akik a Miklós püspök süvegét utánozó mindenféle piros plüss-sipkákat a fejükre biggyesztik, legyenek olyan nagylelkűek, mint a Mira püspöke volt egykor. És akik veszik az ajándékokat, fogadják szívesen és alázatos szívvel, és éljenek a többiek hasznára.
Most abbahagyom a postot, mert bármikor jöhet a Mikulás, és beteheti ajándékát a két ablak közé. Mivel pedig a thermopan üvegek között vajmi kevés hely van, elég, ha húszezresekkel tömi tele azt a kis helyet. :)
***
(2013)
Mikulásra várva
Sok mindenre várok én,
sokan meg a Mikulásra várnak.
Napok óta várom, hogy elkészüljön vagy szemétre kerüljön lapmonitorom. Tegnapra ígérték, majd mára, hogy ha a lapmonitorológustól visszaérkezik megjavított, vagy kidobásra ítélt példányom, akkor értesítést kapok.
Már délfelé járunk, de senki sem hívott, pedig jó volna megtudni, hogy csak számítógépet kell-e cserélnünk, vagy monitort is. Számítógépet is csak azért, mert „erkölcsi kopásban szenved”. Manapság az ember fiának nemcsak a cipőjét lehetetlen megjavíttatni, a számítógépét is. Úgy van ez kitalálva, hogy ne bírja a RAM az iramot. Ne bírja a fejlesztést, mely egyre nagyobb kapacitású gépet kíván. Hogy én mit kívánok, azt jobb nem szellőztetni.
Ámbátor: Azt kívánom, hogy a vízhajtó kihajtsa lábamból a felesleges leveket, felszabadítsa a terheléstől öregedő szívemet, s lihegés nélkül ugrándozzak, mint egy gazella, vagy mint az őt üldöző gepárd, oroszlán. Ennek ellene mond: az én koromban már nem elvárás az ugrabugrálás. Örülök, hogy élek. Hát örülök, örülök, hogyne örülnék, de ha …
A Mikulásra pedig várjanak a gyerekek. Nekik szól a nóta:
Pattanj, pajtás, pattanj, Palkó,
látod, nyílik már az ajtó.
Nagy pelyhekben hull a hó,
itt van, itt van Télapó. 
Hát pattanjanak ők!
A tanárok pedig olvassák figyelmesen a fekete táblára (van még ilyen, vagy csak elektronikus?) írt figyelmeztetést:
JÓ MIKULÁS AZT ÜZENI,
NE TESSÉK MA FELELTENI,
AKI EZTET MEGSZEGI,
AZT A KRAMPUSZ ELVISZI. 
Csak aztán úgy ne járjanak, mint mi annak idején a gimiben, ahol is matektanárunk futó pillantást vetett a táblára, és a konfliktust seperc alatt rendezte:
„Háhááá! Nem félünk a krampusztól!
Táblát letörölni!
Kijön a táblához máris kezében a házi feladat példáival, de futólépésben…,
Laricsevet húz…,
felmondja a leckét…”
És csak nem vitte el őt a krampusz.

   
 

Az utolsó elbeszélések egy-egy mondatban.
Örkény István: Jeruzsálem hercegnője. A színházigazgató téblábolása felesége és egy elkényeztetett színésznő között.
Rónay György: Az Ilményi-trió. Ilményi megérkezik a mauthauseni koncentrációs táborból, s keresné két testvérét, akiket a háború utolsó napján kivégeznek – tudja meg a férfitől, aki elfoglalta lakásukat.   
Sőtér István: Hídszakadás. (kisregény méretű) Zoltán, pipogya alak, aki tán férfiasságát akarja bizonyítani, megfojt egy házmesternét, de életét ez által tönkre is teszi; öngyilkos lesz… mintha…
Nem akarom másnak láttatni az előzőekben olvasott novellákat, mint amik.
Az volt az állításom, hogy a magyar szerzők sötét témákat dolgoznak fel, vagy ha nem is sötétek a témák, a feldolgozásmódjukból hiányzik a könnyedség, a humor.
Sajnos, igazam lett.
Azért a hátralévő két hasonló terjedelmű kötetnek is nekilátok.
Hátha…
***
Ennek sosincs vége.  
Tegnap megcsapolták ereimet, ma megjött a lelet, holnap … vagy később elvihetem a háziorvoshoz.
…és aztán?
További vizsgálatok?
Még gyógyszerek?  
Semmi lényeges elváltozás?
Ki tudja?
Unom.

Mára kaptam időpontot vérvételre. Előző alkalommal – kb. egy éve – az ötödik kísérletre sikerült csak megcsapolni ereimet. Ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy kellő tisztelettel nézzek az újabb esemény elé.
Egy szerény középkorú nő próbált fogást találni valamelyik könyökhajlatomban. A balt célozta meg azzal, hogy itt érez valamit. Jogosan érzett, mert évekig szurkálták havi gyakorisággal a bal könyököm vénáját a kórházban, amikor a syncumart szedtem. A sűrűn ismételt szúrások helyét találhatta meg a nővérke.
Azonnal megindult a folyamat. Se fájás, se véraláfutás. Ilyen, ha valaki gondosan végzi munkáját.
***
December 8-án a Normafánál szentelik az engesztelés kápolnáját.
Dec. 19-én gumicsere télire.
Holnapután pedig Mikulás. Egy Mikulás-nóta:
Nagy süvege, nagy szakálla, /puttonyt is vesz a hátára, /virgácsot fog a kezébe /pajkos gyerek félelmére, /de a jókat szereti, /ajándékot hoz nekik, /találd, ki, találd ki, /hogy ki az a valaki? /Nem lehet az más: /csak a Mikulás.
Szocialista változatban: Pattanj pajtás, pattanj Palkó, /látod, nyílik már az ajtó. /Kint pelyhekben hull a hó, /itt van, itt van télapó.
***
Más nincs, ami borzolhatná idegeimet. Kint nagy hideg van, mínuszokkal, bent meleg. Kint háborúznak az ilyenek az olyanokkal, mert az amolyanoknak (a profitéhség megszállottjainak) ez van kedvükre.  
Látok egy német karácsonyi vásárt, ahol a téren lévő pódiumról a müezzin kántálja az Allah akbárt.
Micsoda idők, micsoda erkölcsök.
***
Azon vitatkoztunk, hogy igaz-e, hogy minden úgy van jól, ahogy van, mert ha nem úgy volna jól, akkor másképpen volna.
Azt hiszem, nem kell tétlenül várni a dolgok ellehetetlenülését, bár az is igaz, hogy előbb le kell menni a mélypontra ahhoz, hogy a deus ex machina működjék.  

Ma kezdődik az adventi időszak.
Ma kezdődik az egyházi újév. 
A ma kezdődött advent negyedik vasárnapja szenteste, ezért a mostani advent rövid lesz, csak három hétig fog tartani.
Ez azt jelenti, hogy nincs négy héten át roráte (igazán csak hajnali mise, de nem votív mise, mint volt korábban).
Advent a várakozás ideje.
Várakozás a Béke Fejedelmének születésnapjára.
Sokféle novella, regény, vers keletkezett már ezzel az időszakkal kapcsolatosan.
Most mégse az írott szó emellett teszem le voksomat. Annál is inkább, mert szinte mindent kimondtunk, ami egyáltalán artikulálható. Elég ilyenekre gondolni: Nem a mi születésnapunk van, hanem a kisded Jézusé. Nem volt koraszülött Jézus, hogy már novemberben lármázzanak a kereskedők a vásárlók kegyeiért.
Hanem egyetlen rövid preklasszikus zenét ajánlok mindenki figyelmébe.
Ez pedig Händel Messiásának egyik zenekari betétszáma, a PIFA. Szavak nélkül mondja el, a pásztorok csendes, békés közeledését a betlehemi istállóhoz. A zene végtelenül egyszerű, végtelenül békés, végtelenül mély, és végtelenül bensőséges – intim – megközelítése a helynek, az eseménynek, méltóságteljes köszöntése annak, aki eljövendő. Hallgassuk meg egyszer, kétszer, és csendesedjünk el.
***
Tovább olvasom a magyar elbeszélőket.
Thurzó Gábor: Az oroszlán torka. A papot egykori tanítványához kérik, aki kivégzésére vár. A siralomházban a pap fejéhez vágja, hogy minden bűne alól feloldozta, pedig sose bánt meg semmit; Thurzónak tudnia kellett, hogy a pap erős fogadás nélkül fel se oldozhatta az előkelő rabot. Nem tudjuk, hogy a pap vétett-e kötelességmulasztással, vagy a rab élt vissza jóhiszeműségével.
Ottlik Géza:  A rakparton: Az ostrom alatt megsérült színész ápolójával összeszűri a levet, majd visszatáncol feleségéhez, akit szintén otthagy, elválnak.
Örley István: Szegények. Merő unalom. A fiú sörözőzen bort iszik, a lány fotókat mutogat; közös témájuk nincs. A fiú felcsalná lakásába a lányt, de ő ellenáll, így szétválnak.
Jékely Zoltán: Farkaskaland. A farkasvadászatra érkező vendég éjszakáját tönkretenni akaró egereket lelövi sörétes puskával, álmatlan éjszakája után lemond a vadászatról, de megkapja a lelőtt pocok skalpját.
Örkény István: Mikor van a háborúnak vége? Az írót egy telefonáló nő macerálja, hogy hadifogsága alatt nem tudott-e valamit hozzátartozójáról. Az író faggatására adott válasza: Nem.  

// Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, / hanem zászló. //
                                                                         (Kosztolányi)
Ha a bot és a vászon így képes felülmúlnia magát, még inkább igaz ez a nyelvre.
Ennek analógiájára: „Csak f és a, de nem f és a, hanem fa”.
Vagyis az ember – de csakis az ember – képes hangképző szervei segítségül hívásával a lekülönfélébb elvont dolgokat megnevezni. Zöngés és zöngétlen magánhangzókkal, mássalhangzókkal, hosszan ejtve, röviden ejtve, hangsúlyozva, hanglejtéssel megtámogatva képes a fogalomalkotásra.
Ezt lehet olybá venni, és lehet csodálatra méltónak tartani, mert az artikuláció természetes emberi tulajdonság.
A nyelv apáról fiúra, anyáról leányra terjed. Alakul, változik. Mindenesetre a közmegegyezés vonatkozik rá, ez teszi közérthetővé a korrekt beszédhasználatot.        
Ha azt mondom: szilva, bennem és benned ugyanaz a kék, hamvas, csontos magvú gyümölcs képe jelenik meg.
Ez az alapja a kommunikációnak.
Ám ezt a kommunikációt torzítja és el is akarja lehetetleníteni az „újbeszél”, na jó, a PC-beszéd.
Azt mondom: Az emberek vagy férfiak, vagy nők. Igen, de … és elkezd halandzsázni az okoskodó nyelvi anarchista, és a fehéret halvány feketének titulálja, és ragaszkodik hozzá, hogy két férfi is házaspárt alkot. Ha elfogadom a csúsztatásokat, a nyelvekkel való visszaéléseket, a nihilben találom magamat, amikor semminek nincs értelme többé. A tájékozatlanság, a tudatos elbizonytalanítás pedig sodródásba visz, amit nem szabad megengedni, mert a végső pusztulást készíti elő.
Marhaság tehát, hogy a fekete élet számít.
Számít a barna élet, a sárga élet, a vörös élet és a fehér élet is.
Minden élet számít.  
Megálljt kell parancsolni az anarchiának, mert életellenes, s ennél fogva emberellenes!

A 20. sz.-i magyar elbeszélők kötete olvasását folytatom. Dióhéjban reflektálok íróink témaválasztására egy-egy mondatban rögzítve, miről is szólnak az elolvasott novellák.
Kolozsvári Grandpierre Emil: Győzelem és kudarc. A jogászprofesszor megszívatja a „fontos ember” fiát, és szinte rosszul lesz, amikor rájön melléfogására.
Ugyanő: Éjjeli beszélgetés. Az elvált nő beszélgetésre hívja exét, majd lerészegedik. Muszáj ideírni a novella utolsó mondatát: „Rút állati igyekvéssel, patkány szaladt a csatorna felé.”
Palotai Erzsi: „Érzelmes utazás” Buli. István és Tibor másképpen szeretik Ildikót, akivel éreztetik, hogy zsidó.
Szentkuthy Miklós: Gigi megdicsőülése. Sándor festőnek az agresszív Gigi évek óta szeretője, a nő a gyűlölködésig féltékeny Bébire, Sándor feleségére.
Sellyei József: Jegenyesor a határon. Rudko „botolni” megy társaival, s a legmagasabb jegenyét veszi célba, ahonnan leesik halálra zúzva magát.
Radnóti Miklós: Ikrek hava. Álom és valóság naplószerű feldolgozásban.
Asztalos István. A tejesember. A mélyszegénységben élő családot a csángó tejes szállította tej tartja életben; fizetni nem tudnak: a csángó mégis segíti sorstársait.
Herceg Ferenc: Némajáték. Valahol Erdélyben a vonatról egy szimpatikus fiatalembert (lengyel menekült zsidó) leszállít a csendőr, mert nincs igazolványa.
Tatay Sándor: Ház a sziklák alatt. (Láttam már tévéjátékot róla) A púpos lány, a háborúból megtért és egy új feleség szerelmi háromszöge oda tendál, hogy a púpost megölik, a veteránt letartóztatják, az új feleség összeszűri a levet az erdőőrrel.
Kovács György: Záporeső. Valahol Erdélyben a csöves férfi és egykori menyasszonya az eső elől fedél alá menekülve szóba elegyedik egymással, melynek során a jól férjhez menő menyecske letolja volt szertőjét, amiért az olyan nyomorúságosan néz ki.
Darvas József. Gyermekéveimből. A szerző gyermekkori élményeiből szemezgetve többek között elmondja, hogy béresnek szerződött bátyát a gazda egy ügyetlenség miatt ostorral veri, aki aztán otthagyja a gazdát megfenyegetve tettéért.
(NB. Darvas nem ismeri a keresztény vallást. Az írja: nagypénteken látogatja meg bátyját a fiú, majd egy másik mondatban: „A falu felől templomi harangok zúgása jött utánam. ” Biztos hogy nem. A harangok nagycsütörtök este Romába mennek, és nagyszombat estig vissza se jönnek.)
Mindent összevéve: A tétel igaznak bizonyul: A magyar novellisták témái csaknem mind kizárólag hervasztók, önmarcangolók, pesszimisták.

Az az igazság, hogy elszoktunk a komoly téltől, el a havazástól.
Úgy látszik, én még a meteorológiai előrejelzés figyelésétől is elszoktam, mert újabban mindenben rémeket lát ez a szolgálat. Nem akar felelőtlennek mutatkozni: úgy véli, jobb félni, mint megijedni. Én meg általában kételkedem a goromba időjárás bekövetkeztében. Évek óta alig esett a télen hó.
Most meg…
Már misére menet gyanús volt az út.
Kevés darával volt meghintve az úttest. Nem is ízlett nyárigumis autónknak. Baj azért nem történt. Sőt 19 nap múlva létre is jön a gumicsere. (Ez volt az első szabad időpont a házunk előtti gumisnál.) Ekkora várólista az egészségügyben megszokott.
Csak remélhetjük, hogy közben megenyhül az idő.
Központi zárral felszerelt autónknak is kedvezne.
Alaposan meglepett a reggeli sűrű hóesés.
Oly váratlanul ért, mint egy nem várt orrba vágás.
Alighanem közhely a havazást fényképezni. Én mégis megtettem.
Ennek van itt a szezonja, mint tavasszal a piros reteknek.
A képkivágásai lehetőségek száma végtelen, az alig valaminek látszó témáké ugyancsak az.
Alig tudom visszafogni magamat, hogy minden tücsköt-bogarat meg ne örökítsek.
Azért tíz-húsz kép után abbahagyom, akármilyen megkapó is a fehérbe öltözött környezetünk.
A fehér az fehér.
A szűz hó fehér.
Hófehér.
Na és?