Mickey webnaplója

a címe Henri Boulad sj könyvének.
Értelmezéséhez a 91. zsoltárt hívja segítségül. Íme:
Aki a Fölséges védelmében lakik, aki a Mindenható árnyékában él, az így beszél az Úrhoz: Te vagy a váram és a menedékem, Istenem, benned bízom! Ő szabadít ki az életedre törő vadász csapdájából. Szárnyaival oltalmaz, tollai alatt menedékre lelsz, hűsége a védőpajzsod. Nem kell félned az éji kísértettől, sem a nappal repülő nyilaktól; sem a sötétben terjedő ragálytól, sem a fényes nappal kitörő dögvésztől. S ha ezren esnek is el oldaladon, a jobbod felől tízezren, téged nem találnak el. Saját szemeddel láthatod majd, látni fogod a bosszút a bűnösökön. Te, aki így beszélsz: az Úr a menedékem, te, aki a Fölségest hívtad oltalmadra. Így nem ér semmi baj, csapás nem közelít sátradhoz. Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon. A kezükön hordoznak majd téged, nehogy kőbe botoljék a lábad. Oroszlánok és kígyók között lépdelsz, oroszlánkölyköt és sárkányt tiporsz el. „Hű volt hozzám, azért megmentem, védelmezem, mert ismeri nevemet. Ha hozzám fordul, meghallgatom, minden szükségben közel vagyok hozzá, megszabadítom és dicsőséget szerzek neki. Napok teljességével áldom meg és megmutatom neki üdvösségemet.”
Henri Boulad SJ tehát a fenti zsoltárt hívja segítségül, hogy megértesse minden olvasójával, hogy – mint írja: „az Isten »őrülten« szeret engem. Megértettem, hogy »nevemet tenyerére írta«, hogy arcomat éjjel-nappal felidézi lelkében, hogy számára minden vagyok…
Ha valaki féltékeny akar lenni, hát legyen. De az kizárólag tőle függ, hogy ugyanezt a felfedezést megtegye. Nem tudom helyette megtenni, mert ha e tapasztalatot többes számba teszem, elferdül és elveszíti valódi jelentését. Ez teljességgel »egyes számú« tapasztalat, amelyet csak személytől Személyig lehet megélni.”
A jezsuita nem mást mond, minthogy Isten mindenkit a „legjobban” szeret. Hogy ez hogyan lehetséges, ahhoz a szavak erőtlenek, az észérvek erőtlenek, a teológia kibicsaklik rajta, tudásunk megtorpan.
Ez a paradoxon csak a hit fényével fogadható be, de ettől még igaz.
Isten mindenkit egyedülállóan értékesnek lát.

Késő este jött az ötlet, hogy bár jelenleg hárman lakjuk a lakást, naponta csak két adag ételt kellene készíteni ebédre. Unokánk legalább fele részben a hideg kajákat részesíti előnyben, én meg egyre dagadtabb leszek az ilyenformán megmaradt meleg ételektől.
Az eszem tudja, hogy pusztulni kell hagyni a fölösleges kajákat, de a lelkiismeretem berzenkedik bármiféle étel szemétbe dobása ellen, ami még emberi fogyasztásra alkalmas.
Nyilvánvaló, hogy a két elvnek egyszerre nem lehet megfelelni, de talán járható út a kisebb mennyiség főzése. Én a hideg ételt és a meleget egyformán szeretem.
***
Hétfőn vérvétel.
Egy éve vénámat keresgélve négyszer szúrtak meg,.
Féléve ötször.
Most majd hatodjára találják meg a megfelelő pontot?
(Nem az írói vénámmal van baj, hanem a kemó által tönkre tettel.)
Netán változik a trend?  
***
Valami nem stimmel a PC-mel.
Mobilról csak akkor fogad el bemásolást, ha először végigfuttatom a javítóprogramot. Egyre „felhasználóbarátabb” a masina.
Már nagyon unom.
***
Lehet, hogy a közeljövőben felhagyok a reklámokba fulladó eszközök (pc, mobil) további használatával.
***
Ma még lefotóztam az esős reggelt.

Ülök az első padban. Nem egészen igaz. Olyan első pad, amelyik előtt térdeplő van. A térdeplő másik odalán olyan pad van – a legelső –, amely előtt nincs térdeplő. Pedig lehetne, és akkor oda tehetné a sapkáját, sálját, újságját, aki oda ül. Tehát kellene elé térdeplő. De milyen hülyeség volna a térdeplőt nem kiegészíteni egy paddal, hiszen a hátsó támlája már megvan. Oda ülhetne még egy sor ember.
S hogy komfortos legyen, elé kellene egy térdeplő lerakó polccal, hogy oda tehesse a …  stb, stb.
***
Tréfás labirintus
A labirintusból bizton kitalál a betévedő, ha a bejárattól kezdve folyamatosan súrolja egyik kezével a falat. Egyszer csak a kijáratnál találja magát. De ha a kijáratot észrevétlenül eltorlaszoljuk egy labirintus-elemmel, akkor a módszer meghiúsul. A megtévesztett ember körbe-körbe jár anélkül, hogy kiszabadulna. Esélye nincs rá, csak ha oldjuk a torlaszt.
***
Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
A tyúk volt előbb, mert a tojást valaminek ki kellett tojnia, hogy csirkévé fejlődhessen.
A tojás volt előbb, mert ugyan mi másból kelt volna ki a tyúk, ha nem a tojásból.  
A kerge okoskodás megfejthetetlen, és önmagában egyik változat se állja meg a helyét. Mert nemcsak tyúk kell ahhoz, hogy új élet keletkezzen, hanem kakas is. Nélküle a tyúk az idő végezetéig ülhetett volna a tojásokon, sose fejlődött volna ki belőle a csirke.
Persze az egész csak humbug.
Mivel ember soha nem tudott élettelenből élőt varázsolni, Isten kell ez élő teremtéséhez, és ettől kezdve teljesen mindegy, hogy milyen sorrendben követte egymást a tyúk, a kakas és a tojás.
Ráadásul más élők teremtésének meg kellett előznie ezt a hármast. Ha nem így lett volna, éhen döglött volna a baromfi, megzápult volna a tojás.
***
A racsnis forgóajtó ezt ismételgeti számtalanszor: sze-re-tet-sze-re-tet-sze-re-tet-sze-re-tet…  

Ma a következő párhuzamra akadtam.
Pilinszky hatalmas versének a vége: resurrexit in tertia die! (feltámadt a harmadik napon!) mármint Krisztus.
E latin ujjongásra felel a mai nap latinja.
Ma Krisztus Király ünnepe van, az egyházi év vége.
A mise végén nagy erővel szólalt meg az orgonán és a hívek ajkán:
Christus vincit, Christus regnat, Christus, Christus imperat!  
Azaz
Krisztus győz, Krisztus uralkodik, Krisztus parancsol!
Rendben van, győz, uralkodik… de hogy parancsol???
Pedig de.
Parancsol.
Egyetlen parancsa van, a szolgáló szeretet parancsa.
Uramfia!
Ha körülnézünk a világban, mit látunk: Szereti-e a társait az emberiség?
Érvényesül-e az Isten parancsolta szeretet, avagy egészen más tendenciák kezdenek körvonalazódni?
Akárhogy van is, a mi dolgunk – az én dolgom is – fittyet hányni a szeretetlenség sokféle megnyilvánulásra, s töretlen akarással dolgozni a figyelmes szolgálaton, a szolgáló szereteten, és akkor köztünk van az Isten országa. S meglássa akárki:
Krisztus győz és uralkodik.
Hát hogyne, hiszen ő a szegletkő.
Megkerülhetlenül az.

Tovább olvasom a novellás kötetet.
Török Sándor Cristos a inviat. Besszarábiában egy szekta és az ortodoxia magáénak akarja húsvétot. A katonaság dönti el a kérdést.
Palotai Boris: Öröklakás. A professzor titkon öröklakást vesz szeretőjének, a titkárnőjének, de felesége költözik bele mindhármuk meglepetésére.
Gelléri Andor Endre: A szállítóknál. Egy mackót visznek az emeletre, s majd beleszakadnak.
                                     A vén Panna tükre: Egy agg hímzőnő megfagy saját lakásában.
                                    Ház a telepen. Egy csőlakó kunyhót épít a más telkén, de elkergeti a rendőr.
                                    Ukránok kivégzése. Varsóban sokak tiltakozása ellenére apró dolgokért felakaszttat két ukránt a rögtön ítélő bíróság.
                                     Villám és esti tűz. A suszterlegények szorgoskodásáért járó vacsora meghiúsul, mert villám csap a házba, és tönkre megy minden.
***
Jár az idő. Komolyan mondom, nem viccelek. Szikrázó napsütésre félhomály következik. felhők okozzák. Még nem esik, de bármikor megteheti. Talán azért nem sieti el, mert tudván tudja, hogy pillanatok alatt elolvadna, az 5 fokos melegben.
Amikor elkezdtem porszívózni, minden porszem külön életet élt, fürdött a szikrázó napsütésben. Mire befejeztem, a csillár hervadt fényénél nemigen látszott, hol van a por, a piszok.   
***
Fontolgatom, hogy felhagyok a FB-on való jelenléttel. Nem fizetek azért, hogy mentesítsenek a reklámok szemérmetlen mennyiségben való előtolakodásáért. Továbbá felháborít az a mohóság, amely ki akarja venni zsebünkből a pénzt. Nem vagyok egyedül a gondolattal. Kiss Gyöngyi írásából idézek: A világháló erőszakossága … fokozódott az elmúlt hónapokban, úgy érzem: szintet léptünk. Vibráló reklám reklám hátán, nemes célja a zavarkeltés, a káosz, a kiegyensúlyozott emberi létezés aláaknázása. Olvassunk bármit, tudományos cikket, helyszíni tudósítást, vagy elmélyült fejtegetést az élet fontos kérdéseiről, megállás nélkül tolják a képünkbe a virtuális, fröccsöntött műanyag világot. Lelki értelemben is. De van rá arcpirító megoldás: előfizethetünk arra, hogy a Hírlevélben, újságcikkben ne legyen hirdetés.
Lefizetem, hogy nem fizetek elő rá, törlöm magamat, ha az őrület nem változik.  

Nehéz megmagyarázni, hogy miért szól bennem Kacsóh Pongrác nótája, az erősen mélabús dal a János vitézből: …nyugszik a csendes temetőben, szemét lezárta a halál”. Majd vigasztalásul a remény dala: „Kék tó, tiszta tó, melyből az élet vize támad, Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat”.  Annyi biztos, hogy elhaladtunk busszal Mártáék háza előtt, ahol Isi játszott a gyerekekkel. S most nevezettek immár nyugszanak a csendes temetőben. Ma lesz évfordulós gyászmise. Tudatalattimból egyszer csak felmerült a két rokon sorsa.
Alighanem.
***
Egyebek.
A buszon egy irgalmatlanul elhájasodott nő ült velem srégen szemben. Meglepő módon a visszaúton is, immár egy másik szörnyen súlyos nő állt. Persze nem szabad észrevenni, pláne szembesíteni őket vastagságukkal. Tehetnek róla? Talán nem. Olvastam, hogy az állapotszerűen hendikeppel élők lelkiállapotán ront, ha szembesítik őket betegségükkel.
Más. Megyünk kontrollra T.-vel. A kórház ajtaján felirat: Bejárat betegeknek. Lám, az élő példa: Aki itt bemegy az beteg. Én csak kísértem, én is beteg vagyok? Ha eddig nem éreztem volna magamat betegnek, a felirat negatívan hat rám.  Az írásos beutaló mindenkit betegnek tekint. Pedig akit vérvételre küldenek, még egyáltalán nem biztos, hogy beteg. A levelezés is így indul az orvos részéről: Kedves Betegünk!
Biztos, hogy mindenki beteg?     
Ha korábban nem volt is az, egy-egy ilyen megszólítás akár meg is betegítheti azt, aki egészségesnek gondolta magát.
Buszból kinézve a Lajos utcán látom a hirdetőtáblán: Dr. Szabó Géza fogorvos.
Gimnáziumi osztálytársam volt. Rézsút a hátam mögött ült. Vajon rendel-e még? – vagy csak elfelejtették lehámozni a házfalról a hirdetést.
***
A magyar novelláskötet további témái:
Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban. Az író osztja az észt egy grófnak, hogy miért üres és hazug a létük, szemben a dolgozó parasztokéval. (Kisregénnyi vita, ami azon a délelőttön ebédig nem mondható végig. Ez árt a hitelességének.)
Sándor Kálmán: Éjszaka Európában. Leírja, hogy a rabok hogy élik meg 1944. szilveszterét a dachaui koncentrációs táborban.
Kemény János: Ítéletidő. Erdőtűz a havasokban, ahonnan az ott élők hallatlan erőfeszítések árán élve jutnak le egy patakban gázolva maguk mögött hagyva a katasztrófa területét.
Rideg Sándor: A tükrös szívű huszár. Szabályos mese arról, hogy a pénz nem boldogít, az igazi szerető igen.
Nagy István: A csomag. Börtönélet Romániában. Elég letargikus.

Régen (10 éve) készítettem egy fotót Leviről, aki egy colstokot tart jobb kezében és egy játék csavarozógépet bal kezében.
Előfordul a fotótörténelemben, hogy egy adott pózt hosszú idő elteltével megismételnek egy újabb fotón.
Akkor azt a címet kapta a kép, hogy „kis segítség apának”. Most, hogy a serdülőkor határán áll L., valódi segítség lehet apjának colstokkal, fúróval. De vajon készül-e ilyen kép?
***
Régen ettünk kocsonyát.
Most is megtehetjük, mert egy nagy csomag körmöt, bőrt készített el feleség kocsonyának. Alig győzzük megenni.
A kocsonya négy napja készült el.
Első napon T. megjegyezte, hogy citromot kellene venni mellé.
A második nap vehettem volna, de elfelejtettem. Ma ketten vásároltunk, és … együtt is elfelejtettünk citromot venni.
Talán holnap.
***
Á. unoka épp csak megtanult beszélni, máris ízlelgette a szavakat. Többek között elmélázott a szomszéd település nevén: Jánossomorja. Ugye, milyen érdekes, János és somorja.
Én meg vén fejjel azon mélázok el, hogy miféle szó a kocsonya.
Ismeretlen eredetűnek véli az értelmező szótár.
Ám a Czuczor-Fogarasi nem hagyja annyiban: Úgy véli, hogy a kacs, a kocsány a szó gyöke. Ezek az összefogódzást, egymásba ragadást jelenítik meg.
Innen lehet eredeztetni a kocsonya szót.
Előfordulnak hasonló fura szavak nyelvünkben: pl. pocsolya, korcsolya, topolya, pipogya, kalangya (boglya), saroglya, kuruglya (szénvonó), turbolya, koponya, mácsonya, tarhonya, cikornya, dagonya, és még sorolhatnám. De nem teszem.
Viszont nem lehetetlen, hogy a kabarészerzőt is megihlette a kocsonya szó, aki Kaponya névre keresztelte egyik „hősét”.

Van, aki hisz az örök életben, és van, aki nem hisz benne.
Attól válik érdekessé a dolog, hogy egy valaminek a léte vagy nem élte nem attól függ, hogy hiszünk-e benne vagy éppen ellenkezőleg.
Ha létezik a dolog – hiába a kételkedés, attól még van.
Ha nincs – hiába a hit, mert a tárgya nem létezik.
Ilyen a világunk.
A zsoltáros szavai jutnak eszembe:
Hogyha az Úr nem építi a házat,
hasztalan fárad, ki építi azt.
Hogyha az Úr nem őrzi a várost,
az őr hiába őrködik fölötte.
Hasztalan nektek hajnalban kelni,
s fáradozni késő éjszakáig.
                      (in: 126. zs.)
Hogyha a könyvemet nem találom, hiába keresem a lakásban a legnagyobb alapossággal, ha az az autóban maradt.
De hiába teszem tűvé az utasteret, ha a lakásban tűnt el.
***
Eleddig kétféle okmányomat hagytam el.  
Először 2009-ben a TAJ-kártyámat. Akkor hipertóniával kerültem a Margit-kórházba, és a nővérpulton felejtettem a nevezett okmányt. Igazából azt felejtettem el, hogy hol is hagytam el.
Idő elteltével borítékolta a kórház, és elküldte a címemre.   
Más alkalommal a SZIG-em, a személyi igazolványom (kártyám) lett hűtlen hozzám.
Kerestem itt-ott, lakásban, kocsiban – minden eredmény nélkül.
Majd legyintettem: Ha nincs, hát nincs.
Egyszer csak levelet hozott a postás Piliscsaba önkormányzatától.
Mi mást is tartalmazott a boríték, mintsem a megkergült SZIG-emet (amely immár megkerült).
Nem tartom magamat flegma típusnak, de ezek az esetek arra utalnak, mintha volna bennem egy bizonyos (lesz, ami lesz) nemtörődömség.
Megeshet. 

Azzal akartam kezdeni a mai posztot, hogy „Virág elvtárs! Se ajtó, se ablak?” (Tanú c. film), azaz se írástémám, se fotóm mára; merthogy makacsul ellenállt a képek bemásolásának számítógépem.
Most valami csoda folytán mégis sikerült a fotókat becsempésznem.
Így hát okafogyottá vált a film megidézése (se téma, se fotó?).
Ám lett fotó, és akkor ez is a téma.
Van valamilyen fotópályázat, amely azt célozza: Mutassam meg, hogy mit látok az ablakomból.
Mindig ugyanazt, és mégis mindig mást.
Mert a képkivágás,
mert a fények,
mert a párásság,
mert az évszak,
mert az égbolt,
mert az árvíz,
mert a munkások,
mert a gépek,
mert a kutyasétáltatók,
mert a kocogók,
mert az esernyővel közlekedők,
mert a kerékpárosok,
mert a havazás,
mert a napszak
mindig hozzátesznek valamit a kilátás élményéhez.   
***
Arra gondoltam, hogy az általam olvasott elbeszéléskötet darabjainak témáit egy-egy mondatban összegezem. A két utolsónak olvasottal megteszem, de nem állítom, hogy folytatni fogom eme gyakorlatot.
Talán a következők világossá teszik, hogy miért nem.
Illés Endre Andris c. munkája arról szól, hogy az elkényeztetett kiskorú hogyan lopja meg az alattuk lakókat, majd hogy játszásiból hogyan akasztja fel magát, ami sajnos egész komolyan sikerül neki.
Illyés Gyula A vámos c. novellájában azt érzékelteti, hogy miként kutatja át holmiját, majd saját magát is a francia vámos, durván megsértve emberi méltóságában és a lehető legjobban megalázva, fittyet hányva személyes terének átlépésével.
Lám, a korábbi posztomban írtak igazolódtak. A rossz, a gyötrő, a pesszimista, a meghasonlás ábrázolásai lépten-nyomon előfordulnak a magyar prózaírók körében.
Hol a mikszáthi humor, hol a móriczi könnyek között való kacagás?   

Nekibuzdultan olvasom a háromkötetes novellagyűjteményt a 20. század magyar íróitól.
Akik összeválogatták, vajon ismerték-e darabra a válogatás anyagát, és azokat is, amelyeket végül nem válogattak be a több mint 3000 oldalt kitevő kötetekbe?
Kár, hogy nem kezdtem el elbeszélésenként egy-egy mondatba összefoglalni, rögzíteni, hogy miről is szólnak.
Igazán sajnálom.
Ami már látszik, hogy hangvételük jórészt borús, balladisztikus, pesszimista, reményt vesztett.
Hogy mi okozza ezt, a fene tudja.
Magam elég sok novellát olvastam O. Henrytől.
Ahhoz képest, hogy az amerikai író a sitten írta novelláit, általában témájuknál fogva optimisták a sztorik, de ha nem, legalább hangvételük az.
Ugyanígy Mark Twain is jókedvű stílusban ír.
Már a művészneve is szójáték.
(Igaz, ez utóbbira van magyar példa is. A Remark-regényeket egy Kramer nevű ember írta.)
Mindent összevetve meglep a válogatás komolykodó, szigorú, humortalan, olykor naturalizmusba csapó nyelvezet, amellyel eddig találkoztam.  
Tudjuk, az élet nem habos torta, de talán nem is ennyire sötét, komor és vigasztalan.
Ha megfontoljuk, hogy mi emeli az embert inkább a mosoly vagy a hervasztó valóság, nem kétséges, hogy mindenki az előzőre szavaz. Akkor miért nem töreketek erre novellistáink, vagy legalább a kötet szerkesztői.
Mit is mondott húgocskájának a nagyobb tesó, látván, hogy a fagyit gagyinak tartja:
- Ha nem tudsz ölülni a fagyinak, legalább löhögjél!