Mickey webnaplója

Meggyes tanár urat igen hosszú pályafutása során többféle ragadványnévvel illették. Mint a legtöbb tanár, ő is tudta, hogy mi a neve a háta mögött. Tanárkodása első idejében „Ketyegő”-nek titulálták. Rá nem jövök, hogy miért. Utóbb pedig – az én időmben – Gyökérnek. Valójában ennek az eredete is ködbe vész. Tudtuk, hogy tudta, hiszen a latinisták ugyanúgy rákérdeztek, mint az oroszosok. Ő pedig félszeg mosollyal nyugtázta a szokatlan kérdést, de ha kommentárral is, megmondta: Hű, de ökör, még ezt se tudja? Radix – mondta a latint tanulóknak, kóreny – mondta az oroszosoknak. Mondott még egyebeket is. Pl. ha valaki hetet-havat összehányt, arra megjegyezte: Aha, kuglóf és petrencerúd. Aki pedig még ennél is kevesebbet tudott, azt leállította: „Tűnj el, nyom nélkül!”
Most már csak az a kérdés maradt megválaszolatlanul, hogy képes-e valaki nyom nélkül eltűnni. Egyáltalán értelmezhető-e a nyomtalanság mint olyan. Közhely, még ha nem is igaz, hogy ha egy lepke Kínában összecsapja a szárnyát, és az valamilyen okoknál fogva tovább erősödik, előfordulhat, hogy Európában hatalmas orkánként jelentkezik. Inkább fordítottja szokott előfordulni. A tóba dobott kavics gerjesztette hullámok csakugyan semmibe vesznek rövid idő alatt. Az ember élete hanyatló szakaszában kezd elcsitulni, mint az említett hullámok. Arany Jánost is megkísértette a nyom nélkül való eltűnés. Ismerős a spleenes verse: / Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt. / Nem az vagyok, ki voltam egykor, / Belőlem a jobb rész kihalt. /
Nincs okom kételkedni a költő igazában, de vajon sejtette-e, hogy akárhova teszi a lantját, az utókor egyik legnagyobb magyar költőjeként fogja emlegetni. Letett lantjával együtt is. Hiába írja, hogy belőle a jobb rész kihalt. Ez csupán a megpróbáltatásai miatti panasza. Elhiszem, hogy őszinte. Leverik a szabadságharcot. Ha jól emlékszem, meghal Piroska lánya, magamagának pedig a hasfalán egy meglehetősen nagy seb kísérte végig életét, mely sok kényelmetlenséget okozott neki, s mely nem múlt el róla soha. Megértem hát, hogyne érteném. Csakhogy nem az értékesebb rész halt ki belőle, hanem a múló fájdalmak nem akartak szűnni. Hogy az értékesebb része halhatatlan, ezt mint reformátusnak tudnia kellett. Tudta is. A jobb része most is él az örök boldogságban. Szelleme közöttünk, emlékezete bennünk, verseskötetei polcainkon, a könyvtárakban, az interneten.
Tehát lehet, hogy nem készültünk oroszból, hanyagoltuk a latint, de nyom nélkül nem tudunk eltűnni akkor se, ha szeretnénk.
Nyomunk marad. Nyomunk marad a jövő generációiban, környezetünk kultúrájában, hosszabb-rövidebb ideig követendő vagy negatív modellként hatunk azokra, akikkel társasági viszonyban álltunk: nyomunk marad; és hogy milyen, az rajtunk is múlik.                             
Horatius pozitívabban látott, mint Arany.
Non omnis moriar… – írja. Nem halok meg egészen.
Neki volt igaza.

Többször előhozakodtam már saját bölcsességemmel, miszerint újévkor nem kezdek új életet, mert még a régit se fejeztem be. Ez, ha nem is január 1-től, de idén kissé változik. Sokszerű meggondolások után úgy döntöttem, hogy életmódbeli módosításokkal kísérletezem, hogy meglévő életem befejezését elodázzam, már amennyiben rajtam múlik. Néhány szót az összetevőkről.
Tapasztalom, hogy vizesedik a lábam, hogy szuszogok. Hogy egy tabletta nem oldja meg a problémát.
Tapasztalom, hogy már alig van jó méretű cuccom. Mindet lezserként vettem, csaknem mind szűk.
Besenyő Pista bácsi évekkel ezelőtt felvetette, hogy a picinyke élelmiszerhez adagolt térfogatnövelők ellenére nem túlságos a sütik mérete.
Tapasztalom, hogy a zsemlék fajsúlya habkönnyű, s egy tenyérmozdulattal papírvékonyságúra lapíthatók, mint egy-egy felfújt lufi. Én ezeken éltem, s úgy érzem, hogy ezek a szerek – akaratom ellenére – az én térfogatomat is növelik.
Próbálok váltani az egyszerűbb, a kevesebb manipulációnak kitett élelmiszerek irányába tett lépésekkel. Ettől remélem, hogy tovább fogom tudni használni ruháimat, melyek még nem mentek tönkre, s egyáltalán: megmaradok, hogy használjam őket. Ma már unokáimnak (is) tartozom saját életemmel, még vannak tennivalóim, átadni való példám, gondolataim, melyeknek szeretnék megfelelni. Ezekhez pedig időre van szükségem.
Hogy megérjem a lehető leghosszabb kort, próbálok korábbi súlyomhoz visszatérni, többet inni, mozogni. Erre látok környezetemben is törekvéseket, melyek ebbe az irányba terelték érdeklődésemet.
– Nemrég olvastam Szt. Escrivá élettörténetét, aki 73 évet élt. Sok olyan eligazító gondolatot hagyott maga után, amelyekre támaszkodva életeket lehetne alapozni. Egy ilyennek az eleje: „A test semmi”. A folytatására már nem emlékszem. Próbálom magam kiegészíteni Escrivá kijelentését. Tehát a test az semmi, de a lélek, a szellem hordozója, megjelenítési formája, érzékelhetővé téve a mindnyájunk által képviselt imago Deit, az Isten ikonját, képmását. Ezért fontos a semmi-test, amely önmagában csakugyan pur es chomuv.
Állításomat egy régi tévéinterjú erősíti meg.
– Melocco Miklós fejtette ki gondolatait a híres emberekről készült egészalakos szobrokról. Nagyjából azt mondta, hogy mindenkit a feje határoz meg. Az arca. Jószerével a cserélhetőségig jellegtelenek a testek. Adva egy cipő, egy nadrág, egy kabát, mely többé-kevésbé minden szobron hasonló. Legalábbis jellegtelen. Az élményt az arc adja, amely egyedi és megismételhetetlen.                  
– Assisi szentje „szamártestvér”-nek nevezte testét. Magam most azt próbálom, hogy ez a jellegtelen szamártestvér, hogyan fogható igába, hogy ráférjen jellegtelen cipője, nadrágja, kabátja, hogy jellegzetes arcomat minél hosszabban kiszolgálja.  
A többi nem rám tartozik.

Jót mulattam festőművész barátom blogjának egyik kitételén. Azt írja, hogy rokona igazán szerezhetne egy jó kis nyugdíjas állást a Festészeti Minisztériumban.
Elképzeltem én ezt a minisztériumot. Talán nem is volna feleslegesebb néhány más minisztériumnál. Világszerte olyan sokféle van belőlük. Parkinson írja, hogy a Haditengerészeti Min.-nak sokkal több alkalmazottja volt békében, mint az azt megelőző világháború idején.
Tehát ha megalakulna a Festészeti Minisztérium, azonnal három államtitkárságra osztanák. Úgymint festőművészeti ügyek, festészeti szolgáltatások, piktorok. A harmadikkal könnyű végezni. Szakemberképzés, anyagellátás, munkaalkalmak ügyosztálya kellene hozzá. Ezek közül itt megint csak az utóbbira térek ki. A munkalehetőségek osztálya a következő ötven évre elegendő műtárggyal rendelkezik. Úgymint rozsdás kerítések, villanyoszlopok, egyéb közművek, műtárgyak, (pl., hidak, korlátok, pavilonok stb.), intézmények rozsdás nyílászárói, rozsdás közlekedési eszközök: A szabadpályások osztálya foglalkozna az autóbuszok, hajópark tatarozásával, a kötöttpályás osztály pedig sokfélével: villamosok, trolibuszok, vasúti kocsik és mozdonyok, metrószerelvények állandó karbantartásával, állagmegóvásával.
A festészeti szolgáltatások két hatalmas területe a művészellátó boltok rendszere, ahol a jó minőségű alapozótól kezdve a papírokon, vásznakon át a rajzszénig minden rendelkezésre állna. A másik területe a kiállítás-szervezés: képcsarnokok, képügynökségek irányítása. A harmadik terület a festőművészek menedzselése, képzése, helyzetbe hozása, mecenatúrája, a dilettánsok maceratúrája.
Volna itt hely ezer nyugdíjas foglalkoztatására.             
Persze képzett államigazgatási szakemberek is bőséggel dolgoznának benne.
Elképzelem, hogyan.
Minden írást keretes papírra szerkesztenének. Először felskiccelnék ceruzával egy-egy interpelláció főbb vonalait, majd árnyalnák, satíroznák, felturbóznák a szükséges töménységűre, majd pedig jönne egy dizájner radírral a kezében, aki minden felesleges részletet kigumizna az anyagból. Így végül is esztétikus műalkotáshoz jutnának a szakemberek, amelyre tekintve a közeljövő terveit vizionálhatnák az értő parlamenti ellenzéknek. Az interpellációkat zsűri véleményezné, névszerinti szavazással.
Az elfogadott és előre bekeretezett műveket sokszorosítanák, és közszemlére bocsátanák az állampolgárok részére. Az eladott másolatok hasznából részesülnének a minisztérium dolgozói. Fizetésük alapját eme cizellált művek bevételei képeznék.
Trallala, trallala…
        

Ma befejeztem a kézirattal való ismerkedést, elkészítettem egy összefoglalót róla;
találkoztunk tesók, akik Bp-en élnek immár hárman, megbeszéltük, ki mit csinál, kivel mi történt;
postáztunk egy csomagot, visszaküldtük a csomagküldőnek, mert elálltunk a cucc megvételétől;
lekopasztotta asszony a karácsonyfát, madzagon leengedtem a földszintre, elvittem a gyűjtőhelyre;
feleség megszüntette a lakás karácsonyra utaló dekorjait, elpakolta a díszeket pihenni egy évre;
vásároltunk a péknél tejmenetes zsemléket, mert vártuk, hogy bölcsőde után Levi és Elvi átjönnek;
Elvi vásárolt a péknél tejmentes kifliket, mert átjöttek hozzánk, s nem tudták, van-e itt olyan;
szembesültem vele, hogy új téma kínálkozik közös blogunkban: változásaink. Még nem írtam róla;
meglepő módon ma este agyilag zokni vagyok (ahogy mifelénk mondják manapság), miről írjak;
néha a témabőség okoz problémát, néha pedig kiürül agyi tankom, ilyenkor túlélésre játszom;
olyan ez, mint háziasszonynak az obligát kérdés: mit főzzek ma? ami itthon van, ami a boltban van?
eseménytorlódás miatt a napi 10 A/4-es feldolgozásában fennakadás keletkezett. Holnap 20 o.?
még volna időm valamicskét szerkeszteni, de érdemben már aligha, inkább halasztom;
ma Szt. Escrivát kértem, hogy hasson oda, egy kicsit jobb állapotba kerüljön vizes lábam, különben felkeresem a házi orvost.
Várom a fejleményeket.     
Levente nagyon jókedvű volt az itt töltött három órás időtartam során. Jó étvággyal evett és mindenfélét. A perectől a kakaós csigáig, a kiflitől az almaléig, a csicsókától a paradicsomszeletkékig, a kolbásztól a májasig. Szívesen hallgatott mesét, még szívesebben nézett mesét a számítógépen, épített tornyot, lekaszálta fűnyíróval a szőnyeget, hallgatta meg Boribon történetét, s vidáman futkározott önfeledt boldogságban. Különösen akkor, amikor apjával kiegészült létszámunk.   

Bevillant
A
Á
K

Egyedül hallgatom két fülem zúgását, ha kevésbé köt le az éppen olvasott könyv. Persze, mert hidegfront jön, vagy megy, vagy nincs, vagy kettős front van, vagy mert elmúltam 67. Próbálom a nap óráit szakaszolni, ez jó a monotónia ellen, és a legalább részben eltérő foglalatosságok másképpen terhelik agyamat. Ma pl. délelőtt a pápa tavalyi beszédeinek, megnyilatkozásainak a megszerkesztésével kezdtem. A napi adag 10 db A/4-es, hogy előbb-utóbb csökkenthessem a tempót. Az általam becserkészett megnyilatkozásai több, mint a felével kész vagyok. Egyelőre tavalyi tevékenységét preparálom. Kicsit formát adok neki, egy elmélkedésnyit teszek egy cím alá, kicsit gondolkodom egy alkalmas címen. Valójában azt kellene megfogalmazni, hogy az anyag a pápa észjárásán keresztül láttatja vallásunk, hitünk mozaikkockáit. Aki egy évnyi beszédet, levelet elolvas, az meglehetősen pontos képet kaphat arról a letisztultságról, ami Ferenc pápára olyannyira jellemző. Engem levett a lábamról intellektusa, embereket megszólító karizmája, azonosulása a világ valamilyen vonatkozásban szegény, perifériára sodródott, háttérben meghúzódó, megvetett rétegeivel. Ezt szeretném megmutatni. Nem kell hozzá egyéb, mint egy olyan ütős cím, ami két három szóban ugyanezt mondja el. Ma ez jutott eszembe: Ferenc pápa, „aki kincseiből újat s régit hoz elő”. Azért ez, mert evangéliumi idézet, s amit mindig is vallott az egyház, azt ő teljes gazdagságában képes megmutatni a mának.
Egyszerű,
lényegre törő,
irgalmas,
empátiával élő,
magához ölelő,
mindenkit meghívó,
mindig Istenre mutató,
békeszerető,
az embereket közös cselekvésre szeretettel rábíró,
közöttünk élő valaki ez a pápa.
Prédikációiban, leveleiben, improvizálásaiban, tanításaiban az előzőek csillannak meg mai köntösben, az átlagműveltséggel bíró emberek számára közérthető megfogalmazásában.
Már keverem Pióval, aki az imádkozó női közösséget arra biztatta, hogy mosollyal az arcukon imádkozzanak. Ferenc pápáról alig láttam másféle képet, mint nevetőset, mosolygósat. Annak ellenére, hogy elég cifra világban kell rendet vágnia. Mintha ő fogadta volna meg Pietrelcinai Szt. Pio szavait.
Mint írtam, belevetettem magam egy kézirat elolvasásába, hogy véleményezhessem. Hát haladok, ahogy tőlem telik.
A fülem pedig zúg rendületlenül.           

Nemrég olvastam egy könyvet. Írója szabadkőműves volt. Részletezi, hogy mi folyik ott, szertartások, elköteleződések, érdekütközések és belső pozícióharcok, végső soron pedig valahol a csúcson érintkezési pontok a személyesült rosszal. Majd kezembe került egy írássorozat a karizmatikusokról, melyet dióhéjban elő is vezettem egy posztban. Elolvastam egy püspökkel készült interjút. Ma 13-a lévén fatimai emléknap van, tudtam meg a bodollói kegyhelyen tartott ájtatosság során, melyet a Mária Rádió közvetített. Ám napom nagyobbik felét egy terjedelmes könyvvel való ismerkedésem köti le, mely az Opus Dei alapítójának élettörténete, életregénye? Mindenesetre igen részletező beszámoló Szt. Escrivá prelatúra-alapítóról. Így jutottam el általa 1936-hoz, a spanyol polgárháborús időszakhoz, melynek idején bujkálni kényszerült a főhős, és amely egyike volt a múlt század borzalmainak. tömeges kivégzésekre került sor. A meghasonlott ország egyik fele balos, másik fele nemzeti érzelmű jobbos volt. A legtanulságosabb számomra, hogy Escrivá soha nem foglalkozik politikával. Kollégiumot alapít, s ott se beszél ilyesmiről, mert fontosabb dolga van az opus Dei. Az isten műve. Amikor fiatalok börtönébe látogat, a fogvatartottakat is ráveszi, hogy barátkozzanak ellenséges érzületű fiúkkal, mert így van esélyük megértetni magukat amazokkal: miben és miért hisznek. Még a focicsapatokat is vegyes társaságok alkotják a sitten belül.
Eszembe jutnak a regnumi atyák, akiknek az üldöztetések során az volt az álláspontjuk: Mi tesszük a dolgunkat, s a Belügy is az övét. A feltűnés minden formáját mellőzve foglalkoztak fiatalok csoportjával. S a Belügy is tette a dolgát. Három regnumi perben ítélték el őket koholt vádak alapján államellenes összeesküvés vádjával. Szó nem volt igaz belőle. Hitük és belőle következő életvitelük feszültségében teltek mindennapjaik.
Nincs új a nap alatt. A Josemaría Escrivá alapította politikamentes Opus Deinek ma 88 000 tagja van a világ legkülönbözőbb részein. Megpróbálta kikezdeni őket a Da Vinci-kód című krimi, de sikertelenül. Az alapítót II. János Pál szentté avatta.
Most sem tudok jobb módszert, mint amit ő, saját nemzetünk tudathasadásos állapotában kerülni a politikai csatározásokat, mert fontosabb dolgunk van. Együtt.        

– A mise utáni agapé egy kis együtt töltött idő, alkalmai találkozásokkal, alkalmai beszélgetésekkel, alkalmai eszegetéssel, a végén a desszerttel. A desszert jószerével mindig egy rövid, tanulságos történet, ha lehet csattanóval. Ma J. P. Hebel éppen ilyenféle hangvételű történetére került sor. Dióhéjban: A szolga elkészíti furtonfurt mérges urának az ebédet. Tálal, majd megérkezik a városból az úr. Dúl-fúl, soha semmit nem lehet kedvére tenni. Az idő derűs, az úr borús. Felkapja a levesestányért és a tálalóedénnyel a nyitott ablakon kidobja. Ezt látva a szolga felkapja a sült csirkés tálat, a köreteset, a süteményeset, s szintén kivágja az ablakon. Mikor kérdőre vonná az úr, ezt válaszolja. Próbáltam érteni uram logikáját. Szép idő van, s ezért tetszett kidobni az első fogást, merthogy a kertben kívánt ebédelni. Az úr elmosolyodott és megdicsérte szolgáját frappáns válaszáért. Az író neve kapcsán felmerült, hogy Schwetzingenben van eltemetve, és egészen különös módon, a városka egyik utcájában. Szokásosan akasztófahumoromnál maradva odasúgom Lacinak, aki mellettem állt: Te, ez a történetből következik. Úgy került sírja az utcára, hogy fogták az író koporsóját és kidobták a nyitott ablakon.     
– Hazaérkezve gyönyörű napsütésben talált minket a tálalás, az ebédelés. Persze fúj is a szél. Mondom az asszonynak: Akarsz kirándulni? Kiugorhatnánk az erkélyre napozni.  Ő jobbat tudott: Dobogókőn egyre-másra nyitnak alkalmi étkezési lehetőséget kínáló talponállók. Sőt még annak se nevezhető valamik. Bográcsban fő a halászlé, és készülnek másféle kitűnő meleg ételek is méltányos áron. A turisták komfort nélküli körülmények között, a szabad ég alatt álldogálva, de jó ízű ebéddel ünnepelhetik meg túrateljesítményüket. Nem rossz.
– Olvasom D.-nél, hogy Ferenc pápának írt tértivevényes levelet. Előre örül, hogy lesz egy autógrammja a pápától. Érdeklődéssel várom a fejleményeket. Meglepne, ha a pápa maga nyitogatná a világ minden részéről titkárságára érkező valamennyi levelét, még ha tértivevényesek is.
– Kedden találkozó.  Készüljek valami komollyal. Hm. Én és a komoly…

Tegnap ígértem, hogy tájékoztatást adok a karizmatikusokról. A karizma kegyelmi ajándék mások szolgálatára és Isten dicsőségének megmutatására. Mindkét kritérium fontos. Jezsuita honlapon találtam róluk egy terjedelmes tájékoztatást, amelyet megpróbálok erőteljesen rövidíteni. Sokan tartanak tőlük, a hit fenegyerekeinek tartva őket, s nem véletlenül. Nos, akkor hadd szóljon.    
„Az Imádság Háza alakulása kapcsán döntöttünk úgy, elmegyünk a Johannes Hartl féle MEHR-konferenciára Augsburgba. Ő az, aki 15-öd magával csinálja az Imádság házát Augsburgban. Adományokból élnek; működésük során a városban megszűnt a prostitúció, az abortusz és csökkent a bűnözés. Hartl 35 éves, 4 gyereke van és teológiai doktorátusa, fantasztikus figura, és hogy ilyen fiatal, a MEHR  [=több/et] és maga a Gebetshaus is főleg a fiatalokat szólítja meg.
Más. „A Kat. Karizm.  Megújulás mozgalom kezdeti tüze lassan kihunyni látszik… Vártuk a csodákat és jeleket, de ezek nem jöttek. Kérdeztük az Úrtól, Uram, mi történt? Nem a katolikus egyház a Te menyasszonyod?”
„Reinhard Bonnke a ma élő legnagyobb evangelizátor, akinek szolgálata által sokak gyógyulnak és térnek meg, sőt még egy halott is feltámadt egyszer. Tehát ő beszámol arról, hogy volt egy álma, melyben 2 hang beszélgetett egymással, és arról beszéltek, hogy Európa megújul, és Németországban fiatalok az Urat fogják az utcán hangosan dicsőíteni és hirdetni, és egész Európa megújul.” (várom)
Más. A karizmatikusok betlehemi tanácskozása egyik beszámolójából Mary Healytől. „Isten valami újat kezd. Megállapítják, hogy a karizmatikusok kezdtek magukkal eltelni, és ez így nem megy. Próféciát kértek és kaptak: »Nincs erőtök, gyertek Hozzám«. – így Krisztus. Majd: »Nincs helye a büszkeségnek, mert mindannyian Tőlem függtök. Nincs helye a félelemnek és bizonytalanságnak, mert mindaz, amit tesztek, Tőlem függ. Amikor mentek, Én veletek megyek erővel és hatalommal. Nem kell félnetek, mert ez az Én erőm lesz.«
Más: Kr.: „Új hitet adok nektek, mély hitet. Minden kötöttséget feloldok, elvágom minden láncotokat. Ma szabaddá teszlek titeket, új várost építek köztetek, melynek ajtói ma kinyíltak. a megújulás nem az lesz, ami volt…” Hát igen, elég sokáig jártuk a magunk útját – mondják a karizmatikusok. Jézus azt adja értésükre, új győzelemmel emelkedik fel. Eljött az ideje, hogy Európa megtérjen! Eljött az aratás ideje!”
Más. Hartl azt elemzi, hogy „miért azt mondja Isten, hogy menj a kamrádba és ott imádkozzál? Azért, hogy kivond magad mások tekintete alól, és csak Isten tekintete alatt légy. Hogy ne legyen módod egyéni teljesítményeket produkálni, csupán Isten szerető tekintete alatt időzni. Világszerte sok Imádás Háza van már, ahol éjjel-nappal dicsőítik Istent és ennek fantasztikus hatása van.
Más. Egy orvos tanúságot tett róla, hogy mióta folyamatosan dicsőíti Istent, amit úgy ért el, hogy vett egy ébresztőórát, ami 10 percenként rácsörgött, bárhol volt, boltban, rendelőben, -eleinte nem győzte elmagyarázni a pénztárosnak fizetés közben, a rendőrnek, az óvó néninek, hogy most miért csörgött rá a vekkere- hogy akkor most dicsőítse az Urat, hogy azóta csodák történnek körülötte. Azóta a betegei csodás módon gyógyulnak.
Más. Gabrielle Kuby említette Magyarországot is: „Bár a nyugati sajtóhírek alapján Magyarországban fasizmus van, de ennek épp az ellenkezője igaz. Említette alkotmányunkat (házasság csak férfi és nő közt lehetséges stb.). Nem csoda, hogy a Nyugat nekimegy az országunknak, álhíreket, hamisságot terjeszt rólunk. Felsorolt egyébként még rengeteg országot, ahol ilyen-olyan formában elindultak a tiltakozások, csak nem tudunk róla, mert erről bezzeg nem ad hírt a sajtó. Hogy például a téli olimpiára, Szocsiba azért nem megy el egy csomó EU-s nagyágyú, mert Oroszország sem engedi a homoszexuális házasságot, és ez diszkriminációnak számít. 
Más. „A legerőteljesebb ima Európáért volt, az ott jelenlevő országokért. Ez valami egészen döbbenetes ima volt, és azt hiszem, ilyen erős dicsőítést még soha sehol nem tapasztaltam. Szinte megremegett a föld, ahol álltunk.”
Ez poszt, itt elvágom a beszámolók hosszas megemlékezéseit tömeges gyógyításokról. De, hogy érthető maradjak, egyet még kiemelek közülük, megmutatva mechanizmusát.
„A gyógyító összejövetelen miközben mások dicsőítettek, én épp imádkoztam, mikor valamit éreztem a hátamban. Felismertem, hogy Isten arra hív, hogy imádkozzam valakiért, akinek hátproblémája van. Megfordultam és láttam, hogy egy nő ül ott tolószékben. Megrémültem, és az első gondolatom az volt: ez túlzás, tolószékben ülő gyógyulásáért nem imádkozom. Megkérdeztem a hölgytől, hogy mi a baja és ő elmondta. Évek óta nem járt már járókeret nélkül, és nem telt bele pár perc ima, mikor felállt a tolószékéből és ment, futott körbe a teremben a legcsekélyebb fájdalom nélkül. 5 év óta jól van és teljesen normális életet él.”  
A lényeg. A karizmatikusok a krisztusi tanítást adják elő, sokszor tanúságot téve arról, ami velük történt. Majd a Lélek erejével imádkoznak egyesek gyógyulásáért, akik azonnal egészségessé lesznek, így bizonyítva a krisztusi tanítás hitelességét. Mindehhez erős hit, tiszta, Istenre nyitott szív szükséges, kellő alázattal.
Hadd zárjam így is hosszúra nyúló fejtegetésemet mégis azzal, hogy Pál minden karizmák közül a szeretetet emeli ki, amely mindnél fontosabb.
S mint mondják: Szeretni mindig lehet.

Csaknem áprilisi szeszélyességű az időjárás. Egy napig a lakás minden sarkába benéz a nap, ahogyan januári ferde sugaraival körbenyalja a ház oldalát, s minden ablakon bekacsint. Majd egy-két napra ólmos felhők mögé bújik, s villanyt kapcsolok, nehogy valahogy depresszióssá tegyen a fény hiánya. Ma újabb trükkel tréfálkozik. Fúj a szél, legalábbis a magasban, mert a felhők között rendet vágva hol elkergeti őket, hol a nap elé tereli. Ennek megfelelően hol nagy fényesség uralkodik, hol dermesztő szürkeség. Ha Mark Twain történelmi gyermekregényének idejében járnánk (Koldus és királyfi), akkor azt hihetnénk, hogy egy boszorkány kihallgatása folyik a bírói tisztjét ellátó királyfi előtt. De nem azzal az eredménnyel. Ismeretes, hogy a szegény asszonyt azzal vádolták, hogy harisnyájának lehúzásával esőt idéz elő. A királyfi ráparancsolt, hogy húzza le a harisnyáját, mert kíváncsi, valóban képes-e esőt előidézni. A kísérlet sikertelen maradt a nő szerencséjére, mert ez egyben megmenekülését is jelentette. Ha ma játszatnák el vele, könnyen kaphatna néhány évet, mert esőt ugyan nem, de felhős eget vagy tizenötször egymásután tudna csinálni. Mert mire leírom, hogy szépen süt a nap, addigra beborul, és viszont.
Viszont nem élünk a királyok korában, hanem a XXI. században, ahol erre szakosodott repülőgépek húzzák keresztbe-hosszába az el nem pucolható kondenzcsíkokat, és HAARP-programmal őrjítik az időjárást. Azért keletkeztek tegnap a felhők, mert a kondenzcsíkok magukhoz kötötték a nedvességeket, s megakadályozták a napot, hogy áthatoljon a vastag, mesterséges felhőtakarón. Ma pedig alighanem a HAARP-pal szórakoznak részeg irányítóik. Hol bekapcsolják, és akkor fellegek takarják a napot, hol ki, és akkor természetes fényt kapunk teli D-vitaminnal. Hol pedig öngyilkos szándékkal fagyot gyártanak az USA csaknem egészére, született hazaárulóként. Így olvasom az interneten. Így látom a Niagarát csaknem teljesen eljegesedve.
Az egyik csatornán a tévében meg saját szememmel láttam azokat a fénycsík-angyalkákat, amelyek mint UFO-k jelentkeztek bizonyos emberek előtt. UFO-t pilóták is láttak már, mégpedig utasszállító repülők pilótái. A tévé-kommentátor hozzátette, hogy a pilóták tanúságtétele igaz, mert egy utasszállító gép pilótája nem hazudik. Szerintem se – már amikor igazat mond.
Olvasom továbbá, hogy a gyógyszerek mérgeznek, a védő oltások meg lassan ölnek. És szedem őket rendületlenül, mert azt meg bizton tudom, hogy nélkülük ma már nem tudnám leírni, mennyire károsak. Tudom, hogy régen kinyuvadtam volna hiányukban. Van persze más megoldás is, mint a gyógyszerek szedése, de ahhoz meg kevés a hitem.
Így hát marad önmagam mérgezése, ha addig élek is.
Holnap a karizmákról fogok írni, mert sokkal tisztábbak, pozitívabbak, érdekesebbek.