Mickey webnaplója

Ma folytattam a pápa beszédeinek kivonatolását. Tanításai felérnek több lelkigyakorlattal. Mindig mond valami egyedi megfogalmazásút, valami Európában nem használt szófordulatot, közmondást, alapigazságot. Lehet, hogy nem mond semmi újat az egyház korábbi tanításaihoz képest, de hogy újszerűen mondja, közérthetően mondja, fejbekólintóan mondja, az biztos. Szembesülsz vele, hogy eddig mint éltél, s hogy ezután hogyan kellene. Ha valakitől, tőle elfogadható, eztán másképp kell már élnem(d). Beszédeiben gyakran visszatér az előrehaladás, előremenetel, előbbre jutás kategória. Tanítása magával ragad, de nem köt magához, hanem Krisztushoz vezet. Ha ma címet kellene adnom egy kötetnyi beszédének, ilyesvalami volna: A pápával Krisztushoz.
Persze sokféleképpen meg lehet ragadni, hogy mikről is beszél. Szerkezet nélkül a hittételeinkről, közel hozva korunkhoz, sőt beletagosítva korunkba a krisztusi tanítást, mint olyat. Amely tanítások mentén élhetővé válhat újra a föld, helyükre kerülhetnek a hangsúlyok; amelyek mentén elválnak az értékek a hamis értékektől, amely tanítások rendszerében a célok nem szentesítenek semmiféle eszközt.
A pápa mozgékony és aktív.
Ez lehetővé teszi számára, hogy tanításait tetteivel hitelesítse. Az előző két terület összhangja tetten érhető az ő életében.
Látszólag én dolgozom, hogy elfogadható formát kapjon és magyarul szóljon az a nyersanyag, amely olykor érzékelhetően nélkülözi a szerkesztést. Valójában azonban én nyerek rajta, mert olvasás közben lecsapódik bennem mindaz a végtelen értékű kincs, amit Ferenc pápa elővezet.
Jól tudom, hogy perikópa-magyarázatai, bibliai szövegelemzései, a példabeszédek képeinek kibontásai az egyszeriség, a rögtönzések jegyeit viselik. De ez nem elég ok arra, hogy ne lehessenek az olvasók lelki épülésére, lelki felüdülésére. A források azért nem közlik szöveghűen a pápa beszédeit, mert improvizatív jellegével tisztában van Ferenc pápa is. Én pedig ezekből a szöveghűtlen anyagokból próbálok szép kis lelki cipócskákat formázni, megtartva a beszédek eredeti formáját amennyire az csak lehetséges.
Tudom, hogy Dziwisz kardinálist arra kérte Wojtyla pápa, hogy feljegyzéseit halála után égesse el. Legjobb tudásom szerint erre nem került sor, sőt. Az én makacsságom sem több: Próbálom sokak okulására egymásután rendezni a pápa 2013-ban elmondott beszédeit nagyjából az elhangzásuk sorrendjében.
Mivel Bergoglio pápának hivatásából következően igen sok megnyilvánulása van, nem zavar, ha figyelmetlenségből vagy egyéb meggondolásból el-elmarad egynéhány közülük. Azért nem zavar, mert zömüket mégiscsak megidézem, s tapasztalatom szerint itt-ott ismétlődések is vannak bennük. Ez megint csak nem zavaró. Részint ismétlés a tudás anyja, részint segíti a bevésést egy-egy kép ismételt felbukkanása, egy-egy fontos kitétel újólag való hangsúlyozása.
A munka nagy.
Tavaly kezdtem hozzá év vége előtt, s a beszédek harmadát emeltem egybe. Igyekszem tempósan feldolgozni a maradék gondolathegyet.              

Kora reggel olvastam egy kedves írást arról, hogy mi lenne, ha ma tűnne fel a betlehemi csillag az égen, amely mindenhonnan látható volna. Abban maradtam magammal, hogy nem tudom, mi lenne, meg abban, hogy „ez a hajó elment” egyszer s mindenkorra.
– De jön egy „újabb hajó”, melyről képeket vizionál János apostol az Apokalipszisben. A Jelenések könyvében sok mindenről ír az utolsó időkről, s képeit 2000 év távlatában alig értjük. Pl. Üröm a folyók forrásába csapódó csillag neve. Az üröm keserű mérgétől sok ember meghal. A Csernobil szó magyarul fekete üröm. A Fukushima név jelentését nem ismerem. Mindenesetre nem használ az óceánba kerülő radioaktív szmötyi világunk halállományának. Kérdezhetném azt is: szabad-e még tengeri halat fogyasztani? Az az igazság, hogy nem sok mindent tudok kezdeni ezekkel a balesetekkel, de azért rájuk nézek, mert feltűnnek.
– Jönnek látomások, amelyek egyike, hogy hatalmas vihar tépázza az óceán közepén hánykódó hajót, az egyház hajóját, amelynek az orrában egy fehérruhás alak áll, a pápa.
– Jönnek Mária-jelenések, melyek egy részét az egyház hosszas töprengések és bizonyságok után hiteleseknek minősített. Így pl. Lourdes-ban szakorvosokból álló bizottság elemzi, ép ésszel várható-e valakinek a hirtelen megmenekülése halálos betegségéből. Egy hitetlen francia orvos tbc-st kísér Lourdes-ba, ahol tanúja a beteg értethetetlen és gyors felépülésnek. Mindezt becsülettel adminisztrálja, majd könyvet ír róla, de csak saját halála után válik lehetségessé kinyomtatása.  
– Fatimában tízezrek látják a napcsodát.
– A Medjugorjéban történteket egyelőre igen óvatosan kezeli az egyház, (még várhaótan sokáig) nem nyilvánítja ki, hogy hiteles.
Olvasom, hogy az egyik látnok, Vicka házában egy Fatimából hozott szobor évtizedek elteltével egyszerre csak világítani kezdett. Tán kőszoborról van szó. 
– Olvasom, hogy az egy guadalupei (Mexikó) indián által felfedezett Mária-kép egy köpenyen látszik. A kép szemében azoknak az arcképe tükröződött, akik jelen voltak feltűnésekor. Azt is olvasom, hogy a NASA is vizsgálta a textilt, és megállapította, hogy a köpenyen nincsen festék. A kígyótipróként bemutatkozó Mária képe mégis ott van. Feltételezések szerint az anyag fölött „lebeg” az ismeretlen összetételű valami, amiből a kép összeáll.
A betlehemi csillagnak voltak szemtanúi, nem is kevesek: a helyben lakók, a napkeleti bölcsek-(mágusok-háromkirályok), a pásztorok, Nagy Heródes és udvartartása.
Mindenhonnan látszott a csillag, de a legtöbben nem fogták fel jelértékét.
A felnövekvő Krisztustól csodákat vár a nép bizonyságul. Ő megjegyzi egy alkalommal, hogy nem kap ez a bűnös nemzedék egyéb jelet, mint Jónás jelét. (Amint az 3 napot töltött a nagyhalban, Jézus is három nap elmúltával támad fel.)
Az egyház nem a csodákra épít. Tudomásul veszi őket, ha hiteleseknek bizonyulnak, de nem tartozik a kinyilatkoztatáshoz a bennük való hit.
Hogy a mai bűnös vagy kevésbé bűnös nemzedék kap-e, és miféle jelet, jeleket, annak Isten a tudója. János mindenesetre említi, hogy a végső időkben nagy jel fog feltűnni az égen.
Ez kétféle megjegyzést vonz. Az első, hogy az „utolsó idők” korszaka immár kétezer éve tart, s nem tudjuk, hogy még meddig fog tartani. A másik, hogy azt sem tudjuk, miféle jel lesz mindenütt látható. Nem is könnyű belátni, hogy egy gömb alakú bolygó egén miféle dolog látszik mindenünnen.
Persze azt se könnyebb belátni, ami az apostolok pünkösdi beszéde alkalmával történt. Az írástudatlan tanítványok elkezdenek beszélni, és mindenki a saját nyelvén hallja őket, ami „természetesen” nem lehetséges. De természetfeletti módon igen. Kik voltak jelen? Lukács beszámol róla: pártusok, médek, elamiták, mezopotámiaiak, júdeaiak, kappadóciaiak, pontusziak, ázsiaiak, frígiaiak, pamfíliaiak, egyiptomiak, líbiaiak, rómaiak, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok. Hát mi tagadás, elég tarka tömeg gyűlt ott össze. Érdekes Lukács megjegyzése: „csodálkoztak és ezt kérdezték egymástól: Mi lehet ez? Mások gúnyosan megjegyezték: Teleitták magukat édes borral.” (Apcsel 2, 9skk) Lám, a jeleket egy részük érdeklődéssel tapasztalja, „fogja”, akik meg nem akarták elhinni, olyasmivel vádolták meg őket, amely jelenség (részegség) hatása köszönőviszonyban sincs a történtekkel. Beszédük hatása mindenesetre akkora volt, hogy a tudósító szerint „aznap háromezren megtértek”.      
A nagy jel kétezer év óta várat magára. Vajon elhiszik-e egykor, akik feltűnésének az idején élnek majd, vagy úgy vélik, hogy az édes bor bódította el az igazak agyát – látomásaik vannak.

Hogy kik voltak, senki sem tudja. Az irodalom kedveli azokat a történéseket, amikor kevés információ alapján kell történetet írni. Elengedheti ki-ki a fantáziáját, és kiírhatja magából azt, ami éppen foglalkoztatja. József Attila nem sokat vacakolt. Emlékezetem szerint több változatban is megírta ritmusos versét a háromkirályok látogatásáról. Babits pedig azt a legendát dolgozta fel, amelyben néhányan elindulnak a Kisjézus meglátogatására, de tengernyi kaland után és évtizedek elteltével csak egyikük ér oda – Jeruzsálembe, aki még tanúja lehet annak, amikor az Igazat kiviszik a vesztőhelyre, a Golgotára. (Prózában is megírta egy orosz a legendát.) O’Henry pedig a világ egyik legszebb novelláját írta meg a Háromkirályok ajándéka címen. A rossz nyelvek szerint alighanem sitten, ahová valamiféle könyvelési stikli miatt került. A világirodalom – de talán ő is – jól járt, mert poénos novelláival vélhetően saját hazájában is nagy sikert aratott. (Nekem mindenesetre tetszenek.)
Nos, alig kezdődött el az év, hisz a legtöbb ember ma kezdte meg éves munkáját, s már is múlóban a Vízkereszt.
Jelentem: Észak-Amerika megfagy. A déli államokban is nulla fok körüli a hőmérséklet, a sarkvidéki frontbetörés hatalmas havazásokat hozott magával és minden képzeletet felülmúló hideget. Nálunk meg kipattannak a rügyek a fákon. Tegnap Kaposváron rekord meleget mértek, s átlagosan is 8–10 fok körül alakult az országban a nappali hőmérséklet. (Időjárás-jelentésemnek vége. Milyen jól fog ez jönni a világnak egyszer, amikor mindenkinek mindenféle erre utaló feljegyzése elvész, beleértve a meteorológiai intézetekét is. J)
Jelentem, hogy itthon ma még a piros-zöld dekor-színek uralkodnak. Áll szombatig a karácsonyfa, ma még világít a harang és az angyalka, ma még csillagok, girlandok, egybefogott karácsonyfadíszek, szalagon lógó tobozok, a betlehemi barlang szobrai, a Szent család és látogatói, a Luca-napon elvetett búza, tobozok és papírfenyő, ünnepi mécsesek és néhány mézeskalács sütemény hirdeti, hogy a közelmúltban ünnepeltük a karácsonyt.
Ma még a templomban elénekeltük Glóriaként a karácsonyi dalt: Dicsőség, mennyben az Istennek… békesség földön az embernek.
Aztán vége.
* * *
Ma egymagam voltam itthon, meglehetősen ingerszegény környezetben tettem-vettem szükséges dolgaimat. Így hát megpróbáltam az ingereket gyarapítani. Ilyeneket vettem számba:
Bizinger – a Goldbergerben dolgoztam ezzel a sváb emberrel.
Bőzinger – kelenföldi házunk egyik albérlőjének a neve,
Singer – lábítós varrógépünk merevítő lapjába öntött feltalálónév,
Haslinger – a Telepes utcai iskola növendéke,
Höfflinger – Pápán katonatársam,
Buckinger – ugyanott főtiszt,
Penninger – a kerületben lakó operaénekes,
Kissinger – politikus,
hányinger – Nem hiányzik.
De ha már. A történet így szól. – Rosszul nézel ki. Gyermekem, hányingered van?!
– Öt, vagy hat… Talán még több is.
Vajon akad-e, aki még emlékszik egy ilyen szóra: cupringer. (Zubringer) háztartási alkalmazottakat közvetítő személy. Jut eszembe: Ki ne hagyjam már a Zabhegyező szerzőjét, akinek a neve
Salinger.
Bizonyára még százféle –inger létezik, sajnálom, nekem most csak a milimári jut eszembe, az pedig nem -inger.

– Deskénél olvasom:
„K ...: olvasom blogját. Úgy terjeszti a rosszkedvet, mint a pestist. Méltatlan magához, kultúrájához, szakmájához. Bocs, ha Maga azokat nem szereti, az OK, de … vannak mosolygós gyerekek, sikerült hétköznapok, és az élet egészen biztosan folytatódik utánunk is. 1300-ban nem szerettem a kolerától félni. Ha Maga szerint baj van, nem inkább lelki segítséget, biztatást kéne adnia olvasóinak (is)?! d.” 
– Olvasom Petőfitől:
/ Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed. / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát (ti. lantot) félretedd. /
Elgondolkoztató. Petőfi túl szigorú. Még saját pozitív élményeim sem elég hangsúlyosak ahhoz, hogy nyilvánosságot kapjanak.
– Mit kezdett volna Babitscsal, aki így indít: / Csak én bírok versemnek hőse lenni, / első és utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam. /
– Mit azokkal, akik még csak nem is versben közölték magukat, hanem énregényekben.
– Jóval utóbb, napjainkban pedig a virtuális térben, mezőben, blogok kreálása formájában.
Muszáj megvédenem valamennyire kortársaimat, akik saját drámájuk nyilvánosságra hozatala által segíthetnek másoknak, hiszen minden emberi élet sorsdráma egyben.  Teli jóval, rosszal.
– VI. Pál mondta: „Napjainkban nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szüksége a világnak.” Egy becsülettel megírt blognak pedig lehet ilyen vetülete.
– Nem mondom, hogy nagy birkaságok mellett menjünk el szó nélkül. De ne ragadjunk bele. Nézzünk rá, és hagyjuk magunk mögött. Vagy ha már írunk a rosszról, írjunk értékekről is. Mivel sokszorosan többen adják át a rossz híreket, mint a jókat, ez utóbbi megvalósítására helyes törekednünk.
– A kiinduló gondolathoz volt még egy érdekes adalékom, de mivel nem jegyeztem fel reggel, estére elpárolgott lyukas agyamból.
Azt még nem tudom, hogy átmenetileg-e, vagy véglegesen.     

Az Úr megjelenésének az ünnepe. Így születésének (dec. 25.), a három királyok látogatásának és Krisztus nyilvánosság (keresztelő János megkereszteli) elé lépésének (jan. 6.) címbeli közös névvel nevezett ünnepe.
Az Epifánia nekünk hordoz még egy jelentést. Ilyen néven alakult egy katolikus francia közösség, amelynek különféle életállapotú, mindkét nembeli emberek alkották – alkotják – a tagságát. Ide robbant be biztatásra lányunk azzal a céllal, hogy francia tudását gyarapítsa, s ennek fejében szolgálja a közösség igényeit. Lépése meghatározóvá lett további életére, mert bemutatkozó levele mellé csatolt fotójába beleszeretett egy helyi fiú. Nagy romantikus szerelem szövődött kettejük között, aminek házasság lett a vége. Boldogan élnek odakint immár 17 éve, amennyire ezt innen meg lehet állapítani. Nem akartam róluk beszélni, hiszen életük csaknem kizárólag rájuk tartozik a földgolyónak ebben a hallatlanul individualista térségében.
De hát csak kikívánkozott belőlem, hiszen mostanra esik ez az epifánia, másképpen teofánia.
Azzal kezdtem a posztot, hogy az epifánia az Úr születésének az ünnepe is, azaz a karácsony.
Azzal zárom, hogy egy éven belül két korunkbeli rokonunk távozott az örök hazába, húgom és sógorom. Annak idején megemlékeztem róluk. A mostani karácsony hangulatához mindketten hozzájárultak mégpedig többé-kevésbé véletlenül.
A sógoromtól ránk maradt ünnepi harangok északra néző ablakunkat díszítik ünnepi fényükkel hirdetve, hogy „gyermek adatott nékünk”, a déli oldalon pedig húgom dédelgetett dísze, amit nagyon szeretett, mindig „angyalkámnak” nevezve. Nos, ez az angyalka fénylik a délre néző ablakunkban girlanddal övezve s tanúsítva, hogy a Világosság a világba jött.  

A zongora billentyűfedelén tartott elektromos orgona csatlakozója a hosszas nyíródás hatására kontakthibás lett. Egyre többet engedte el a kiválasztott hangszínt, s állt vissza zongorahangra, sőt el is némult. Így hát – noha a tápegység kifogástalan – utóbb ellehetetlenítette, hogy értelmesen használhassam.
Próbálunk másik dugót szerezni hozzá dróttal, de ez idő kérdése. Az idő pedig, mint tudjuk, pénz.
Nem az én fejemből pattant ki a szikra: Hat elemmel is működik, ott van az elemtartó a zeneszerszám hasi oldalán.
Ma tehát vettünk elemeket az üzletközpontban. Az orgona pedig azon nyomban életre kelt.
Közbevetem, hogy a már karácsony előtt elnémult hangszeren többször kívántam volna játszani, s valamennyire zavart, hogy egy önkifejezési lehetőségem, egyfajta szórakozásom odavan, én meg tétlenségre vagyok kárhoztatva. Az is igaz ugyan, hogy ha egy általam jól ismert zenére koncentrálok, belső hallásom tökéletesebben reprodukálja a kívánt zenét, mint azt fizikálisan interpretálni volnék képes.
Mégis.
Más hallani, s a kívánt módon elővezetni egy zenét, mint belülről „hallani”. A belső hallás sokszínűbben eleveníti meg a dallamot, teljes hangszerelésben szólaltatja meg „odabent” a darabot. A magam által jól-rosszul játszott zene viszont élő.
Mától újra adott a lehetőség: Zenélhetek kedvemre, amikor csak hangulatom úgy kívánja.
Levente unokának is újra rendelkezésére áll a hangszer. Már észrevételezte, hogy nem működik az orgona, és nem értette, hogy appapa miért nem csinálta meg, ha elromlott.
Holnap idevárjuk őket, s akkor együtt zenélünk.
Ő tartja a mutatóujját, én meg diktálom az örömódát, Levi kedvencét.
Még vezényel is hozzá szabadon maradt karjával.    

Napok óta próbálom elterelni arról a figyelmemet, hogy lefotózzam huszadszor is a ködöt. Mi a csodának fotózzam le. Idén ugyanúgy néz ki, mint tavaly, mint tavaly előtt, mint ezelőtt tíz évvel. Mégis-mégis odavonzza valami a kezembe a digitális kamerát, s kattogtatom. Arra gondolok: Az is bolond, aki olyan kalappal akar köszönni, amilyen nincs neki.
Nagyon szép lehet egy tigrist becserkészni kamerával és lencsevégre kapni, de itt nincsenek tigrisek.
Itt, kérem szépen, ködök vannak. Apró vízcseppekből és némi szennyből állnak, amit meg is kötnek szerencsére.
Joggal kérdezheti valaki: ezután húsz évvel kit érdekel, hogy 2014. január 3-án Aquincumban mekkora volt a köd? De ha volt, akkor mindent eltakart, „ködösített”.
Akkor pedig pláne érthetetlen, minek azt lefényképezni?
Minek lefényképezni a semmit, a nincset, a sejtelmes kontúrokat, a gomolygó szürkeséget, az ismétlődő homályt?
Talán azért, mert van.
Az ember nem racionális lény.
Ha az volna, sose kötne sílécet a lábára, hogy rejtett buckákra hágva kitörje a nyakát.
Ha racionális lenne, sose határozná el magát, hogy sziklára másszék, s olykor-olykor lezuhanjon a semmibe, a jégrianásba, neki a sziklafalnak, hogy halálra zúzza magát.
Sose ugorna ejtőernyővel, mert mi van, ha nem nyílik ki az ernyő.
Sorolhatnám még, miket nem csinálna. Pl. háborút az az ember, aki gyermekeket nevel. Az egyik ugye teljesen ellentmond a másiknak. Egyik esetben élet keletkezik az ölekben, hogy aztán megölessenek az élők a háborúkban.
A válasz minden esetben: csak.
Azért sízünk, mert van hó,
azért mászunk sziklára, mert van szikla,
azért ugrunk ejtőernyővel, mert van rá egy technikai eszközünk,
azért szülünk, mert életszeretetünk erre késztet,
azért ölünk, mert rosszra való hajlamunk, sokszor pedig a félelem, ezt diktálja, s mert ostobák vagyunk,
azért készítünk képet a ködös tájról, mert ködös a táj.
Mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki.

Kriszta bloggerina Pilinszkyt idézi. Pilinszky pedig azt az elcsendesülést idézi eszembe, ami minket ért a józsefvárosi Tömő utcában. Most lássuk, mit fogalmaz meg a költő ezúttal prózában, s majd utána folytatom saját gondolataimat.
"Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri "hangulat" nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri "tizenkettő". 
            Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképp csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni. Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálytömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az ó-esztendőből az új-esztendő mezőire."
Emlékezetem szerint 1983 szilveszterére a Tömő utcai lelkészség szentségimádást hirdetett a késő esti órákra, majd éjfélkor szépséges koncelebrált misét tartottak éneklésekkel, összeszedett lelkeknek.
Amire odajutottam, fülem már tele volt a trombiták sípjának unalmas recsegésével, a petárdák pukkanásaival, a fellőtt rakéták sistergésével. a templomocskába belépve nagyságrenddel halkabb világ fogadott. a csendet csak az istendicsőítő dalok törték meg, de nem fülsértően. Inkább csendes elmélyülés volt. S igen távolinak tűntek a kinti robbantgatások hangjai, a világ hangicsálásai.
Belül a csend, a csendben az Örökkévaló és lábainál mi. Megéltük azt, amit Pilinszky fogalmazott.
Idén itthon kornyadoztunk s hallgattuk a rétről indított rakéták erőszakos hangját. Állandóan annak a balesetnek az esélyére fülelve, hogy bármelyik rakéta gellert kapva becsapódhat az ablakba, az erkélyünkre. Ez a móka évente megismétlődik.
Hozzám sose állt közel a tűzijáték műbalhéja, talmi ragyogása majd semmibe hanyatlása. Posztomban meg is említettem, hogy túl a pocsékoláson, nem segíti az amúgy is elég mocskos levegőt tisztítani, sőt…
Vágyam, hogy minden évváltást a jövőben csendes elmélkedésben, az Isten tiszteletére összejött közösségben üljem meg. egészen biztos vagyok benne, hogy a fővárosban sok helyen van ilyen, csak többé-kevésbé zárt közösségek rendeznek maguknak ilyet. Ha olyasvalaki olvassa posztomat közülük, akinek nagyobb rálátása van nálam ezekre a rendezvényekre, tegye meg, hogy időben tájékoztatást tesz közzé az interneten, hogy az arra vágyók, mint mi is, egy számu(n)kra elérhető helyen tartott elcsendesülés részese(i) lehessen (lehessünk).
Az Új ember minden nyár elején közzéteszi, hogy a Balaton partján mikor és hol tartanak misét. Ilyesfajta nyilvános közlésre vágyom. Arra, hogy tegyék nyilvánossá a szilveszter esti programokat is.         
           

Olykor vissza-visszatérnek ifjúságom telei, a főiskolás sízések, a gyerekkori szánkózások. Nagy hidegek, jéggé fagyott „mackónadrágunk”, kivörösödött arcunk, kivörösödött lábunk, beázott cipőnk. S mi vidámak voltunk, természetesnek vettük ezeket a fagyos kísérőjelenségeket. Nadrágunkról otthon a hó leolvadt, kivörösödött bőrünket anyánk glicerinnel bedörzsölte, ami csípett, mintha paprikával kente volna be. Emlékszem, hogy a kezelés után ugráltunk vagy öt percig, amíg be nem szívódott ez a furcsa matéria bőrünkbe.
Voltak rendkívüli vállalkozásaink is. Nekem pl. a piktortégla barlangok felkeresése. Persze fogalmam se volt róla, hogy léteznek ilyenek, csak csatlakoztam azokhoz, akik a Regnum színeiben felkeresték ezeket az üregeket. Először buszra szálltunk. Az kitett a prérin. Hol voltak még akkor az üzletközpontok, s a panel-lakótelep Budaörsön. Nos, innen, a világ végéről indultunk hóban, kifelé a faluból, neki a hegynek. Talán a Frank-hegynek. Esett a hó. Mi vágtunk csapást a szűz hóban, bár előttünk korábban felmentek már mások előkészíteni az üregek valamelyikét, hogy ott emlékezzünk meg együtt a karácsonyról. Megérkezve egyesével bemásztunk a lyukakba. Egész vájatrendszerrel szembesültünk. Minden ruhánk tiszta fehér lett, merthogy a piktortégla a festők alapozó munkájához használt krétaszerű anyag, ún. budai föld volt. Utóbb felhagytak használatával, így bányászatával is. Nos, néhányan gitárt hoztak, s legalább két nótát elénekeltünk, melyekre máig emlékszem. Az egyik egy képes beszédű, szép zsoltárszakasz, mely így szól: „Lelkem eseng az Úr után, jobban, mint éji őr a virradat után.”
A másikat dec. 26-án megidéztem, itt most csak megismétlem, mert örömömre ezzel az énekkel zártuk tegnap a szilveszter-esti misét:
„Vigasságos, hangos, nagy örömünk támadt, 
megszületett Jézus a beteg világnak. 
Felragyog immáron fényességes napja 
Isten irgalmának!” 
Nagy ívű dallam tartozik hozzá, pattogós, élénk nóta ez, s kedvesen tálalja a karácsonyi történések közepét, lényegét.
De ha már templom, de ha már ének, ma hihetőleg el fogjuk énekelni az ilyenkor szokásos másik gyönyörűséget, anyám kedvencét, amelynek refrénje tetszik: „Új esztendőben, új szívekkel, imádjuk Jézust énekekkel.” Így legyen.
Vagy a másik számba jöhető dal: / Ó szép Jézus, ez újesztendőben légy híveidben. / Ó, Mária, esedezzél értünk, édes reményünk / (megint a záró sorokat szeretem jobban): Hogy ez újesztendőben minden ügyeinkben / lehessünk Jézus, drága kedvében. /
Tulajdonképpen elég programot ad a most induló egész évre.    

Már minden van itthon, ami kell erre az évre, de holnap Újév, s zárva lesznek a boltok.
Így hát lementem vásárolni, hátha a mindenen felül szükségünk támad valamire. Nincs itthon pl. ecetes uborka. Tej szűken, de van, tejpor is akad elég.
Azért vettem 2 liter tejet: 400 Ft.
Sokféle savanyúság van, de torma nincs: 500 Ft.  
Nem múlhat el az év agyam tornásztatása nélkül. Rejtvényújság: 300 Ft.
Fáj az asszony torka.  Kakukkfüves kanalas: 400 Ft.
Beugrottam a pékhez zsemlékért: 400 Ft.
A virágosnál gondolkodóba estem, de már tele volt mindkét kezem.
Summa summarum 2000 Ft. De csak azért, mert már minden van itthon.
Az ABC előtt stand, mindenféle maskarákkal.
A kereskedők egy része készül a szilveszterre. A közért pénztárosai kék és zöld parókát viselnek laminált színes fémszínű kócból. Így gerjesztik az ünnepi hangulatot.
Az újságárus ördögszarvacskákkal fogadott.
A pék és a gyógyszerész nem öltözött át a szilveszter kedvéért. Mindkét alkalmazott tudta: akiknek szükségük van teremékeikre, azok felkeresik őket. Azért mindkét helyen kölcsönösen boldog új évet kívántunk egymásnak.
Este felemás hálaadás. Az egyházi év vége Krisztus király ünnepe advent előtt. A polgári év végének nincs tehát liturgikus jelentése.
De mivel hálálkodni mindig lehetséges, nincs az egyház ellenére az év végi összegezés és hálaadás. Gesztusával – az előzőek miatt – mégis inkább a polgári szokásokat tiszteli (szenteli) meg.
Most aztán tényleg
Mindenkinek BÚÉK!