Mickey webnaplója

Kissé szétszórt voltam ma. Az indulás simán megtörtént. A rail-jeten egy orosz pár osztotta meg velünk a négyes ülést. Az asszonyka odabújt a nagy orosz medve mellére, mi ketten is összeértünk. Kicsik ezek a mai vonatülések. Utóbb meg akartuk köszönni kedvességüket egy szpaszíbával, de úgyse hallottak volna belőle semmit, mert mindkettőjük füle bedugaszolva, más-más muzsikán andalodtak. Így hát mosolyogva intettünk nekik, és ők viszont. 
Örültem a móváriaknak, de elfelejtettem megdicsérni Zsuzsát, aki szép ruhát öltött, fülbevalóval, nyaklánccal fogadott minket, és ő maga is csinos-mosolygós volt. Igazán megadták a módját Ágoston 8. szülinapjának.  Gosti elfogódottan vette szemügyre a sokféle meglepetést. Volt, aminek azonnal örült, volt, aminek az elfogadásához idő kellett. Elég sokat kattogtattam a fotómasinát, a java felkerült a 2012.1 albumba.
Odafelé és visszafelé is rendeztem néhány keresztrejtvényt. Nem sokat, mert gyorsan letudja a vonat a 170 km-t. Tán két-két feladványt küzdöttem le. Ezért most én fizettem a lap árát. Csalódtam a fülesbagoly rejtvénylapban. Slampos munka. Többedszer tapasztalom, hogy ha a meghatározásokat rendre beírom, nem érek célt. Azért az mégis túlzás, hogy nekem kell megkeresnem, milyen típusú hiba miatt kell máshogyan kitöltenem a kockákat, s nem úgy, ahogy a rejtvényben áll. Többek között lehoz egy viccet, melynek elfelejti a poénját közölni. Jó vicc! Szabad országban a szabad ember úgy fejezi be a viccet, ahogyan szabad asszociációi engedik, ahogy humorérzéke diktálja. A korrektúrák kedvesebbek nekem, itt nem én fizetek: ráadásul egy-egy szeletét láttatják a valóságnak, olykor olyasféléket is, melyekről kevés információm volt. 
Nem állítom, hogy még ma nekiállok az utóbbi típusú feladványnak, a kéziratjavításnak, mindenesetre még néhány napra való szórakozás vár rám.

Már a szorgosabb vendégfogadók előtt csiszolnak, spriccelnek, hegesztenek, mázolnak, kirakodnak, virágot ültetnek, nyitnak, nyitogatnak. A Nyárfás kávéház már fogadja az érdeklődőket, a szomszédja még tápászkodik. 
Már mindenre eltökéltek a barkafüzérek, pattanásig feszülnek a rügyek. 
Enyhül az idő, sétálók is mutatkoznak a rendszeresen kocogók mellett. 
Két kajakos hölgy vállán az üvegszálas hajó, rutinos mozdulatokkal szabadulnak meg a kezükben tartott evezőtől, hogy pillanatok alatt bekössék magukat a közben vízre tett hajóba, és irány észak. Menyem jutott eszembe, aki hasonló korú, és otthon Leventével foglalkozik. Nem is keveset. Mennyire különbözőek a vállalások. Persze a testedzés is fontos. 
Szemből jönnek bringások. Egyik csaknem fekszik új típusú gépén, a többiek MB-kal közlekednek. 
Az útjelző táblán a Critical Mass hirdetése, lefotóztam. A plakátfigura a feje fölött tartja cangáját, alighanem fejjel lefelé.  Erről a régi leírás jut eszembe, mely az afrikai vasútépítés egyik epizódjaként elmeséli, hogy az angolok talicskákat szállítanak a tett színhelyeire, látván, hogy a négerek tálakon cipelik a terheket a fejükön. A kezükbe nyomják a talicskákat, tessék ebbe pakolni a földet. Amazok megteszik, majd a fejükre emelik a talicskákat, és úgy viszik a terhet, immár sokkal nehezebben, megjegyezve, hogy milyen ostobák az angolok, hogy a tálaikat kerékdísszel nehezítik. Az angolok se tudnak magukhoz térni a nevetéstől: Milyen érthetetlenek ezek a négerek, ahelyett, hogy tolnák a talicskákat, a fejük fölé emelik.
Továbbmenve üres stéggel találkozom. Igen. Várják az evezősöket. 
Még tovább sétálva üres székek sokaságát kaptam lencsevégre, ezek vendégekre várnak. 
Mielőtt felfelé indultam, megnéztem a még mindig készülő geotermikus házat. Mókás lenne, ha füstölgő kéményt találnék rajta fűtésrásegítés okán.
A sarkon fogászat cégreklámja fogad autóra applikálva: Ha lefotózod a kocsit, 5000 ft-ot kapsz meglepetésként. Gondolom, azt kapja vissza, amit rá se kellene pakolni a fizetnivalóira.  Egyidős a dolog a reklámszakma létezésével. Mókás volna a húsvétra készülődés kapcsán való alkalmazása:  Ha lefotózod a kocsimat, ingyen könnyíthetsz a lelkeden, csak térj be hozzám! (És ha nem, akkor is.)

Igen, ma szürke felhő csalta el a napot, a hőmérséklet is alulmúlta a tegnapit nem engedelmeskedve a meteorológiai előjelzésnek, mely lassú melegedést sejtetett.
Ma Ágoston (1221) szülinapja van. Isten éltesse! Hétvégén tervezzük felkeresni saját otthonukban őt, őket.
Ma reggel a szokásos vérvétel. A vérhígítóból eddig két és fél mg-t kellett naponta adagolnom, utóbb már úgy, hogy az egymás utáni napokon 2, ill. 3 mg-t. Mától még cifrább lesz a szedési mód: 2, 2, 3 mg követik egymást. Nem bánom: a déli pixisbe 7 guriga kerül. Ha 7 van benne, akkor 2-t szedek, ha öt, akkor is, és ha csak 3, akkor mind bekapom – és kezdődik a cirkusz elölről.
Ha ez nem volna elég, akkor még elmesélem, hogy gyógyszerszedési tudnivalóimat bővítette legutóbb a patikus, miszerint lehet, hogy reggel 5 este 7 tablettát szedek be, de a Concort fél órával korábban kell bekapnom, mint a többit. Így hát reggel 1+4, este 1+6, délben 2, 2, 3. Tudjátok követni? Én alig.
Sokkal egyszerűbb a Zwack-unicum beszedési módja. Zwack Péter személyesen tanúsította vagy egy bő évtizede a tévé nyilvánossága előtt, hogy az általa forgalmazott italt bááááámikoooo lehet inni, ebéd előtt, ebéd után, és egyáltalán … akáááámikoooo. Én azért szűkítem a kört, általában autóvezetés után szoktam bevenni.
Délután magamhoz öleltem Leventét, és a csendes pihenőt a vállamra borulva töltötte, miután megunta, hogy az „Egy üveg almát” dúdolom neki, mert csecsemő, majd a Nagyszakállú Mikulást, hogy beleégjen, szentek társasága veszi körül az égben és a földön. Utóbb pedig Beethoven örömódáját, hogy tudatosuljon benne: az EU-ban él. Alig értem az Elíziumig,  Levente csendesen elszunnyadt, és EU ide, vagy oda, két órát lehúzott a vállamon. Előbb gyalogoltam vele, mert sétálni mindennap kell(ene), majd együtt sziesztáztunk a pamlagon. Úgy kellett felébreszteni, hogy szortyogó orrát megszívassuk, s hogy megkapja időben uzsonnáját.
Jól esett nekem rám hagyatkozó ő maga.
Remélem fordítva is igaz.

A nap száma a 3,3 kg, Levente tegnap este mért súlya. Összeszedte magát a drága. Az összeszedés hátterében persze rengeteg szülői odafigyelés áll. Náthás még, de a tegnapi kontroll azt mutatta, hogy nem tért vissza a tüdőgyulladása. Hála Istennek!
Ma megmutattuk neki a Lőpormalom utcát. Szombathelyen meg majd a Hadnagy utcával fog ismerkedni. (Mindkét településen megfordultak a rómaiak, tette hozzá Elvira, és igaza van.)
A nap hírei még: Meglátogatott bennünket a nászuram, Feri. Elhozta a szombathelyiek üdvözletét, és finom biotermékeket, ruhaféléket is – ami a kocsiba befért.
Gábor hazavitte a kórházból QQ-t, kiváltották a gyógyszereket, vettek ennivalókat, stb.
Mica ma hosszúnapozik, hétvégén hosszúhétvégézik. Zsuzsa náthás lett, Blanka úgyszintén, mi meg meglátogatjuk őket. Meglátogatjuk őket?    
Hála Istennek befejeztem egy újabb korrektúrát is. Nemrégiben írtam róla, hogy a nyugati nyelvek sokkal inkább élnek segédigékkel, mint a mi nyelvünk. A magyar közvetlenül cselekedteti az írások hőseit.
A fordító szövege: A válaszom ez volt (Ezt válaszoltam.)
A fordító szövege: hogy szeretve legyünk (szeressenek bennünket),
A fordító szövege: ki tudd nyitni a szívedet, (nyisd meg a szívedet)
A fordító által megadott angol „nagyon sokat segít” kifejezés jelentése a szövegösszefüggésekből adódóan többnyire így hangzik magyarul: Nagyon hasznos.
Úgy látszik, az angol sűrűn operál ilyesfajta mellékmondatokkal. „Légy férfi, aki bölcs!”
A fordító ezeket rendre átveszi. Ám magyarosan így szólna: Légy bölcs férfi!
Sajnálom a dolgot, mert épp elég baj, hogy ma sokkal kevesebben olvasnak, mint ezelőtt.  Jó ízű fordításokra volna szükség.
Ám az se járható út, hogy egy korrektor átírja a könyvet.
Viszont maga a mű néhány eredeti megfogalmazást tartalmaz. Kár, hogy ezeket nem jelöltem meg, mert utóbb elég keserves kikeresni egy jól eltalált mondatot, kijelentést.
Tanulság: Kis öntapadós cetliket kell odabiggyeszteni, ahol az efféle idéznivalók kínálkoznak.
Maga a könyv jól fogja a lényeget, át is adja, kár, hogy didaktikus. Majd megmondja nekünk a frankót. Azt hiszem, a magyar olvasó nem ezt szereti igazán. A vallomásszerű megnyilatkozásokat inkább: Ez történt velem, ilyen tanulságokat vontam le, okuljatok belőlük.

Tegnap itt járt a doktornő, és Levit vizsgálva ráncolta a homlokát. Sebtében kétfélét felírt, amit sebtében kiváltottunk a patikában. Sokat sírt éjjel a kis édes. Ma kontrollra kellett jelentkezni vele a gyermekkórházban. Mivel hőemelkedése volt, és mivel tegnap az orvos ráncolta a homlokát, ma felkészültünk a kórházba költözés eshetőségére. Cuccok két emberre, kaja, szükséges eszközök, gyógyszerek, kocsiba vitele, búcsúzás.
A vizit másképpen végződött, mint amitől tartottam. Még néhány fajta újabb szer alkalmazása szükséges, de „tüdőgyuszi” nincs, amitől – joggal – tartottunk.
A kis manócska újra itthon hangicsál, elmondja, mikor mit érez. Rajtunk a sor, hogy ezeket a jelzéseket lefordítsuk magyarra. Olykor megizzaszt a feladat.
Távollétükben alaposan kiszellőztettünk, kitakarítottuk a helyiségeket. Némi berendezés átmozgatást is végrehajtottunk, hogy a két szoba bútorozottsági terhelése kiegyensúlyozottabb legyen.
Mostanában megsokasodtak köreinkben az eü-problémák. Már korábban írtam róla.
Tegnap QQ-t néztük meg a Kútvölgyiben, akinek javult az állapota. Az orvosok ellátták a szükséges anyagokkal, kezelésekkel, vizsgálatokkal. Várhatóan szélnek is eresztik a hét második felében.
Mi változott az általam megért évtizedek során?
Mi lettünk nyavalyásabbak, vagy az orvosi ellátás lett sokoldalúbb?
Nem könnyű a kérdés.
Mindenesetre már-már megmosolyognivaló, hogy ahányan együtt lakunk, mindnyájan szedegetjük a számunkra személyesen előírt menü alapján a legkülönfélébb tablettákat. Nem fogom őket felsorolni.
Viszont előfordulhat, hogy nem fejtettem ki elég hangsúlyosan, miért a fenti cím, a Liftezés.
Azért, mert sok ismeretlenes egy-egy napunk eseménysorozatának a kimenetele. Hol úgy ítéljük, hogy muszáj orvosi segítséget kérni, hol igen bizakodók vagyunk. És ezek az érzések változnak olyan sűrűséggel, mint amilyen sűrűséggel a meteorológiai frontok váltják egymást erre, mifelénk.
Sőt sokkal sűrűbben. Gondolom, csak addig, ameddig be nem fejezi súlygyarapodási felzárkózását. Ebben pedig teljesítménye – hála Istennek – egészen kiváló.
***
Még két észrevétel: Vettem egy üveg szamóca ízt 35%-os gyümölcstartalommal. Valaki ellopta a szamócák kősejtjeit, mert egy szál maggal sem találkoztam, noha a fél üveg már elfogyott. Lehet, hogy kiválogatták a magokat belőle?
Tegnap fejtem a Fülesbagoly olaszmódra rejtényeit: Az egyik kérdés: Ábrahám fia. Persze Izsák. Írnám be, de csak akkor fejthetem eredménnyel tovább a hálót, ha Jákobot írok megfejtésnek. Tehát egyedül a rossz megoldás jó. A jó megoldás rossz. Kiben van hát a hiba?       
Na jó. Álljon itt a harmadik észrevételem is: Nézem a statisztikát, hányan olvassák naponta a blogomat? A két mérőszám 500-on felüli értéket szokott mutatni. Napok óta viszont a statisztika szerint senki se olvassa, rá se nyit. Ez elég érdekes, különösen akkor, ha ketten is kommentelik azt, amit el sem olvastak.

Gimnazista koromban egyik tanárunk mesélt örök pesszimista osztálytársáról. Egy alkalommal valaki megkérdezte tőle, hogy hogyan sikerült az érettségije. Mire ő meglehetősen savanyú ábrázattal közölte:
– Hát átcsúsztam.
– Mégis hányas lettél?
– Hát kitűnő.
És nem tudott örülni eredményének, vagy nem akart, tipikus képviselőjeként annak a mentalitásnak, akik szerint a pohár félig üres. Pedig jól láthatják, hogy nem igaz, mert félig telt!
„Annyi balsors között s oly sok viszály után” talán érthető (gondoskodtak/nak is róla folyamatosan, hogy ne érezzük jól magunkat a bőrünkben, vö. például. a tévé híreinek az összetétele) valamennyire ez a magatartás, mégis ki kell kecmeregni már egyszer végre-valahára a sopánkodásból.
Szeressük az örömöt, vegyük észre a jót. (Magamnak is mondom.)
Gondolkoztam rajta, hogy mi a különbség az öröm szeretete és a szeretet öröme között? Azt hiszem, kölcsönösen egymásból következnek.
Aki szeret, mások felé nyit, mindenkinek a szerető szolgája, sok-sok örömöt és vigaszt fog találni tevékenységében. Ez szeretetének a megerősítésére ösztönzi. Újabb és újabb módokon próbálkozik jót tenni, tapintatos figyelmességgel környezete igényeire, és éli meg az aranyszabályt. [Azt teszi másoknak, amit szeretne, hogy neki tegyenek.] Az öröm volna tehát a szeretet jutalma.
Az öröm szeretete pedig ebből a mentalitásból fakad. Azért alakul ki a szerető szívű emberben, mert másokat szolgáló életstílusában egyre inkább érzi, jó dolog örülni. Aki szeretetből cselekszik, szeret örömöt szerezni, szeret örülni és másokkal együtt örülni. Feltehetőleg öngerjesztő a folyamat, melyben a szerető alany kiüresíti önmagát, befogad másokat, és együtt örül amazok örömének, mert nem irigy, hanem éppen ellenkezőleg érez. Gyönyörködik mások sikerében, örül mások teljesítményének.
Azt hiszem, nem tudom közelebb hozni a címben foglaltakat.
Mai fotóim egyike: Torkig van... 

Írtam, hogy játékaink közé tartozott ritka, a használatból kiment szavak jelentésének a megfejtése. Bizonyára tízezer ilyen akad, mégis kiemelek egyet közülük, mert minap az Antikvárium.hu weboldalon erre a rejtélyes könyvcímre akadtam rá: A katholikus egély könyve. (1874-es kiadás).
Elég nyilvánvaló, hogy nyelvújítási szó ez az egély. Nem is olyan egyszerű a megoldása: religio értelmű, azaz vallás. Az egély – ezek után nem kétséges – olyan disciplína, mely az egekben lakóval, a mennyei ügyekkel foglalkozik, tehát egy tételesen fogalmazott vallás, nevezetesen a katholikus religio könyveként íródott.
Híreim.  Tegnap este közösségünk elmondta, ki hogy van. Nem vitás, hogy különféle súlyos és kevéssé súlyos betegségekkel nézünk farkasszemet. Mindenki mondta a magáét, ki könnyed hangvételt ütött meg, ki pedig őszintén fogalmazott. Nekem Örkény egypercese ugrott be, melynek a csattanója kb.: És te hogy vagy?   
Kösz, én jól.
És mi az a madzag, amit magad után húzol?
Ja, azok a beleim.
Utóbb, meghallgatva kinek-kinek a beszámolóját, újfent csak arra a sokat ismételt véleményemre jutottam, miszerint „sokan küszködnek halálos betegségekkel. A többiek egészségesen halnak meg.”
Magamról elmeséltem, hogy a doktornő 135-ös vérnyomást mért, boldoggá tette az eredmény, és így szólt: Gyorgyovich úr, maga egészséges.
Én is így tudom – válaszoltam –, csak azt nem értem, hogy akkor minek szedem be naponta a tízféle gyógyszert. És a többiek épülésére elsoroltam, hogy indulásunk előtt egy nagy és egy kis kerek, egy piros, egy nagy hosszúkás és egy kis hosszúkás, egy ovális, és egy fél-szív alakú pirulát kaptam be. Ne kérdezzétek a nevüket. Magam se győzöm őket megjegyezni, de feltűnően sok X- és ph- hangzót találtam a fantázianevükben, mert ezek a lélekbúvárok szerint jobban hatnak, mintha mondjuk az volta a dobozon: Csalán.
QQ-nál is jártunk. Próbáltuk suttogásából megérteni, hogy mi történt, hogy van, mire van szüksége. Ma népes delegáció járt nála, a bőrét simogatták végig jótékony olajjal, krémmel.
Állapota nem sokat változott az elmúlt 24 órában. Talán stabilizálódott a rengeteg-féle infúzió hatására.
Reménykedünk.  
Oremus – adoremus.

Ma annyit olvastam, hogy nem értem rá írni. Mit is írhatnék? Hamarosan kórházba indulunk látogatni QQ-t, aki – mint tegnap említettem – súlyos beteg.
Egyebekben az olvasást tegnap délután kezdtem, és csaknem éjfélig műveltem. Ma meg folytattam: a nap nagyobbik felét töltöttem annak a valakinek a visszaemlékezését korrigálva, akit érintőlegesen ismertem, hát még azokat, akikről megemlékezik.
Ez azért érdekes, mert amazokról alkotott véleményét összehasonlíthatom a saját benyomásaimmal, és ennek alapján hozzávetőleges biztonsággal megállapíthatom, hogy az írás őszinte és hiteles-e.
El kell fogadnotok tőlem ma ezt a lakonikus bejegyzést.
Szeretettel.

Fényes nap, Úr adta ékes nap…
az Úr adta nékünk, ezért örvendezzünk – szól a nóta folytatása.
Ma csakugyan „szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen, és mindenki remekül tölti az időt”, a babakocsikat toló felnőttek szája is nótára áll, hogy Weöres halhatatlan sorait saját tapasztalatomhoz igazítsam.
Itt a panel falán árnyékban 18 fokot mutat a hőmérő. Talán csalánon innen, réten túl, a patak menti gáton, a kutyafuttatón csakugyan sétáltatja éppen valaki a kutyáját.
Magam a HÉV felé jártam. A lépcsőház bejáratánál a postásnő felhőtlen arccal tette feladatát. Köszöntem néki (ő is nekem). Nekünk is bedobott egy Maranatha újságot.
Az utcákat szárazra söpörte a tavaszi szél, melynek vizet árasztó szerepével még nem futottam össze. Azt az Aranyhegyi-patak medrében ellenőrizhetném. Útban a sarki Match-ben a söpörgető-fütyülgető kortársam, egy nyugdíjas férfi ezúttal zsebre vágott kézzel fütyülgetett az általa berendezett és szerszámkamrának használt kukatároló előtt. Itt fogadja mindazokat, akik szóba elegyednek vele. Ma egy hasonlókorú palit állított meg: „Na, eddig tartott a műszak?” A költői kérdésére adott választ nem vártam meg. Csak mentem tovább, mentem serényen. (Úgy látszik, ma nincs kedvem gondolkodni. Ezt a sort József Attilától ferdítettem.) Az árkádok alatt egy vállalkozó görög gyrost árusít elvitelre, és helyben fogyasztásra. Remélem, nem volt igazam, amikor a biztos bukást jósoltam neki magamban mondván: Ki fog egy lakótelepen gyrost fogyasztani?
Úgy látszik, sokan.
Ínycsiklandó illatok járják át a környéket. Vajon fizet-e a helyben lakóknak bánatpénzt, amiért kiszellőztethetetlenül jelen van a fűszerezett hús illata az egész környéken, ha tetszik, ha nem.
Továbbmenve nézegettem az újságos kioszk kínálatát. Kedvelem az olaszmódra rejtvényt, de sokféle létezik belőlük, a bárgyútól az alig megfejthetőig. Én a fülesbagoly névre hallgatót ismerem el saját színvonalamnak megfelelőként. Ma is kerestem. A kisasszony kipenderült a bódéból, és a kezembe nyomta a lapot.
De nem ezért indultam, hanem halért a Match-be. S ha már ott jártam, vettem citromot is. Visszafelé még beugrottam a patikába teáért. Aztán irány haza.
Ma a jó idő ellenére előfordulhat, hogy kihagyom a sétát.
Végigporszívóztam a lakást. Úgy érzem, már teljesítettem a kilométereimet.
Majd még meglátom.
***
Hirdetem néktek, hogy további betegért kérek imát. Húgunkat, Ancsát bátyám ma a Kútvölgyi kórházba vitette súlyos májelégtelenséggel. Állapota az orvos szerint válságos, életveszélyes. Az intenzív osztályon próbálják a pontos diagnózist megállapítani.
Oremus!

Mi felnőttek alig játszunk. Legalábbis társasjátékot alig. Csak a szoliter megy. Mahjongg, pasziánsz, tetrisz, rejtvényfejtés.
Valamikor ez nem így volt.
A Regnum-klubban a sakk dívott és a rikiki kártyajáték. A magasiskolát persze a tarokk és a bridzs képezték.  
Csoportunkban, bár igen ritkán, de rikikiztünk, talán kanasztáztunk is.
Egy időben kerestünk és találtunk olyan szavakat, melyek jelentését alig tudta valaki. Ilyen szó volt emlékezetem szerint pl. a sinkó, melyről kiderült, hogy alkalmasint századokkal korábban a debreceni diákok egyfajta jellegzetes süvege volt. (Gyanítom, hogy olyan tájszó ez, amely tájegységenként nem biztos, hogy ugyanazt jelentette, ám bizonyítani nem tudom.)   
Ha időben visszamegyek ifjúházas korunkig, számos vetélkedőt rendeztünk, melyek főleg okosságok kitalálását célozta: kvízjátékok voltak zömmel, de ügyességi próbák is vegyültek közéjük (pl. Szkanderezés), hogy a vegyes összetételű társaságban esélye legyen mindenkinek a sikerhez. A bulikon a táncon kívül a krémes evős játékot űztük. Mindenki egy dobókockával igyekezett hatost dobni. Akinek sikerült, kendőt kellett kötnie a nyakába, majd székre ülve nekiláthatott késsel-villával a krémes evésnek. Ha ugyan közben újabb valaki nem dobott hatost. Ekkor az előzőnek fel kellett állnia az asztaltól, és azonnal átadnia helyét az újabb szerencsésnek. Voltak nagy nevetések. (Ma egy részünk le se ülne: Bocs, nem ehetek édeset!)
Páros játékokat is játszottunk. Félgömb alakú műanyag vacak közepébe vájt üregbe kellett egy fekete golyócskát beleszuszakolni. És akinek sikerült, felordított: Megvan!!!
Cs. egy időben bevezette az aukciót, az árverést. Nagy sikere volt évekig.
De puszta kézzel is játszottunk: kétféle játékot. Kő, papír, olló. Nem írok róla, mindenki ismeri. Másrészt játszottunk 21-et is kézzel. Meghatároztuk a sorrendet. Kinek mutatunk először, kinek másodszor.  Három lóbálás után a két játékos tetszőleges ujját felmutatta zárt ökléből. Érthető okokból 17-nél újabb kör nem következett, mert a 17, az a kritikus szám, melyre az újabb mutatásban az ellenfél öt ujjat fog mutatni. És az már 22.
Sokáig játszottunk maja 6x6-ot. Alig tudom az okát, miért hagytuk abba.
T. szólt, ki ne hagyjam a memoryt. Csakugyan, elég gyakran elmúlattuk ezzel a játékkal is az időt.   
Valamikor forszíroztam, hogy élesszük fel játszós hagyományunkat.
A játékok ugyanis
kiejtenek az időből, úgy belefeledkezhetünk, olyan önfeledtté lehetünk általuk;
ingyen segítenek a kapcsolattartásban;
ingyen szórakoztatnak; és
ingyen válnak az öröm forrásává ebben a csaknem meghasonlott világban.
Talán még ma sincs késő.