Mickey webnaplója

Márhogy mit is írok?
Állandó posztjaim mellett egy blogger-csoporttal az egyes évek számomra adott élményeiről, és megadott témákról is készítek anyagokat. Eddig tizenegynéhány évre került sor. Be kell vallanom, hogy elkezdtem virtuális íróasztalfiókomba berakosgatni sorban az egyes évekről alkotott benyomásaimat. Hatvanöt évvel a tarsolyomban van miről írni.
Nem is gondoltam, hogy nehéz folyamatos képet alkotni életemről, környezetemről. De hát ki emlékszik arra pl., hogy mit csinált féléves korában, hacsak nem mesélik el neki részletesen. Bizony csak automatizmusokra „emlékezhet”, de ez mellékvágány: minden csecsemő életében ismétlődő dolgokról lévén szó.
Mindegy, elkezdtem, majd csak lesz vele valami.
Tegnap este meggondoltam magamat, és egy másik kiadót kerestem meg Impromtu c. kéziratommal. Ez a második, és terveim szerint egyben utolsó kísérletem is arra, hogy megjelenjen ezen a címen összehordott anyagom. Ez az impromtu egy habkönnyű ujjgyakorlat. A rövid írásoknak közhely címük van (pl. Az egypúpú tevét az különbözteti meg a kétpúpútól…, aki akarja). Az adott címről eszembe jutó rövid szabad asszociációimat írtam le. Eddig száz-kétszáz címről írtam egy-egy rövidet. A folytatást attól teszem függővé, hogy van-e irántuk érdeklődés.
Mivel szerkesztőségi tevékenységem és cikkírói feladataim a nullához közelítenek, kötöttségek nélkül fejezhetem ki és adhatom magamat, a bennem összegyűlt tapasztalatokat, megfigyeléseket, az elém kerülő élményeket.
Reményem szerint választott „jutalomjátékom” gyümölcsöző munkává lesz, és sikerül a valóság egy-egy darabkáját – miként a fotózás során is – a maga szépségében megmutatnom.

„Nagy port vert fel” tegnapi lefekvésünk.
Szokás szerint felkattintottam az olvasólámpát, hogy az utolsó percig élvezzem az ébrenlét olvasás adta nagyszerűségét, és amint a lámpa által kibocsátott fénypászmára tekintek, megállt bennem az ütő. Sűrű világos por kavargott, örvénylett fénylett fel, lejtett táncot, keringélt és volt jelen a levegőben. Ha tovafújtam a port, gyengítetlenül jött az utánpótlás. Nem hiszem el, hogy mi ezt a poros levegőt lélegezzük be folyamatosan, és még élünk.
Hiába is akartam volna kiiktatni a port a levegőből, teljesen lehetetlennek látszott. Nem mondom, máskor is felfénylik egy-egy pihe, fonalfoszlány, de most pontszerű csillagocskák tündököltek kitartóan. A megoldás egyebekben kézenfekvő: Amit láttam, az pollenfelhő. A környék fái virágzanak, a szél szárnyán mindenüvé eljut a virágpor, mégpedig hatalmas tömegben. Nem véletlenül látszik koszosnak utcán álló autónk szélvédője reggelenként, és nem véletlenül fújjuk orrunkat ébredéskor. A virágpor utolér minket is. A tüdőnket is. Csak remélhetem, hogy anyagai nem károsítják, hanem jóságos módon építik szervezetünket. Jaj volna nekünk, ha nem így volna.
Ahogyan a virágpor rajzik körülöttünk, úgy rajzanak a „szentjánosbogarak” is a métajáték kapcsán az Óbudai szigeten. Mica elvállalta az egyik bíró tisztségét. Mi meg kimentünk megnézni őket akcióban.
Valaha mi is métáztunk a regnumban. Talán a nosztalgia vonzott hozzájuk, talán a jó idő, és/vagy a sziget közelsége. Nem tudom.
Jó volt látni a tiszta fiatal arcokat. Készítettem néhány fotót természetesen a métázókról, és egy szerintem egészen jól sikerült portrét is.
Most itt abbahagyom, mert hivatalosak vagyunk még egy hatvan évgyűrűvel rendelkező barátunk jubileumára. A további jó portrék elkészítésének a reményével zárom posztomat, mert lassan készülődnünk kell.    

Megvolt az ünneplés is méltó módon. Az ottani fotózást a hölgykoszorúval kezdtem, majd itthon töröltem valamennyi róluk készült képet. Pocsékok lettek az én hibámból. Más beállítást használtam, mint amit kellett volna. Később következtek a fiúk, immár rendes beállítás mellett. Minden nőtől elnézést kérek. Nem kanbuli volt ez a találka, a képek tanúságával ellentétben. Ígérem, legközelebb összeszedettebb leszek. :)))

Csaknem naponta ülik meg nálunk az asztallapot az írott sajtótermékek, új könyvkiadványok. Tájékozódni szükséges, de a túlságosan sok információ ugyanúgy elcsapja agyunkat, mint a túlságosan sok étel a gyomrunkat.
A teljesség igénye nélkül próbálom érzékeltetni, mik érkeznek:
– Heti Válasz
– Képmás
– Óbuda
– Helyi téma
– A Szív
– Mértékadó 
– Reader’s Digest
– Új Ember
– Új Ember Magazin
– Família
– A Lélek szava
– Marana Tha
– TV Paprika Magazin
– Római Levél
– Harangszó
Vegyünk egy szelíd átlagot: 30 lap/újság. Ez együtt szűk 500 lap. 
És érkeznek az új könyvek is csőstül. Itt és most csak egyetlen könyvcímet emelek ki a ránk zúduló özönből.
A kötetet Paul. M. Zulehner írta, eredeti címe: Ein Kind in ihrer Mitte. Magyar címe: A gyermek a család szíve.
Mit is mondjak?
Ha egy könyv címe „Az anya a család szíve” volna, könnyebben azonosulnék vele. A gyerekek jönnek, mennek, kirepülnek anélkül, hogy a család fogalmilag összeomlana. Hány családban szokás, hogy a felnőtt gyerekek haza-hazalátogatnak, hogy lássák saját anyjukat, aki megmarad a családot összetartó matrónának férjestül, vagy éppen özvegyen – egyedül. Félreértés ne essék, nem a könyv tartalmáról beszélek, csak a címéről.
Arról is csak azért, mert a szerzőknek újdonságokkal illik előrukkolni. Így hát elmondanak ezt, majd azt, a műfordítók emezt és amazt, az újságírók pedig még sűrűbben publikálják azt, ami eszükbe jut, és amiről úgy gondolják, hogy széles körű érdeklődésre tarthat igényt.
És ennek a folyamatnak nincs se vége se hossza. Mint ahogy annak se, hogy amit az egyik szerző megerősít, a másik kizárja.
Megint csak egyetlen példa: Az egyik lap több cikke a közeli világvégét jósolja a nyilvánvaló jelek alapján. Ehhez képest a ferences Böjte Csaba könyvében oda nyilatkozik, hogy a még nagyon a teremtés elején vagyunk. Mivel egyáltalán nincs kész a világ, iszonyú sok a tennivalónk, amely természetesen hatalmas időintervallumban tud csak megvalósulni, teljesülni.
Ki győz itt eligazodni, ki tud ellenállni azoknak az egymás igazát kioltó gondolatoknak, melyekkel naponta bombáznak bennünket az írások gyártói.
Nagyon ébernek kell lennünk, hogy képesek legyünk ellenállni az olykor igen hihetőnek látszó fejtegetéseknek. Csak így kerülhetjük el, hogy az írások ide-oda rángatva naponta módosítsák a világról, a valóságról alkotott elképzeléseinket.

Mottó
Oldani vágyom és oldódni vágyom.
Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.
Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.
Dalolni vágyom és dalláválni vágyom.
Mind táncoljatok!
Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem.
Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.
Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.
(Weöres Sándor: Egy apokrif János-evangéliumból)

Már hetek óta zakatol bennem ez a téma. Persze nem az itt látható eredeti, hanem a Cipó becenévre hallgató (már elhunyt – [R.I.P.]) pap átdolgozásában, aki dallamot szerkesztett hozzá, és a szövegbe is belenyúlt. Így tette énekelhető imává. Oldani, Uram, s oldódni vágyom … stb.
Eddig a téma.
Leágazások:
1. Minap a kezembe került egy Kamarás István-tanulmány, ebben Sillye Jenőnek adja az egyik interjúalany ezt a Cipó-számot. Pontosítani kellene, mert enélkül is marad Jenőnek egészen sok elismert száma, az említettet viszont nem ő írta.
2. Tegnapelőtt este itthon szóba került Dienes Valéria egy általa írt könyv okán. Felütöttem benne a Dialógus c. fejezetet, mely már korábban is megihletett, már korábban is levett a lábamról. Ízelítőül az elejét idemásolom:
– Ön vallásos?
– Azt nem úgy hívják.
– Hát hogyan?
– Istenben élek – így hívják.
– Honnan tudja, hogy Ő van?
– Találkoztam vele.
– És mit mondott?
– Azt, hogy Ő VAN.
– Egyebet semmit?
– Ezenkívül mindent.
– Lehet az?
– Igen, mert rajta kívül nincsen semmi.
– Az képtelenség.
– Nem, mert minden Benne van. [és mi benne élünk, mozgunk, vagyunk. Szt. Pál. Teszem hozzá. Mick]
– Hát akkor valami világisten?
– Nem, mert több mint a világ.
– A világnak valamilyen doboza, borítéka?
– Nem, mert cselekszik. [azaz szeret, teszem hozzá. Mick]
– Akkor a világ eltartója?
– Nem, mert benne is van.
– A világ lelke tán?
– Nem, mert kívüle is van.
– Akkor ő a „Minden”?
– Nem, mert a Mindent folyton újrateremti.
– Hát akkor ő az evolúció?
– Nem, mert nem az időben jár.
– Hát  hogyan lép ki az időből?
– Úgy, hogy sohasem lépett bele.
Etc., etc. Még 14 lapon át.
3. Párhuzamosan egy másik könyvet is olvasok. Címe: Ablak a végtelenre. Ez egy interjúkötet Böjte Csaba ferencessel. A könyv minden lapja közvetve vagy közvetlenül arra utal, hogy az élő Isten nem szűnt meg szeretni az embereket. És a benne hívők sem szűntek meg őt viszontszeretni és egymást is, ahogy a csövön kifér.
4. Ezekkel az élményekkel való találkozások, meg a természetben való csatangolásaim összecsengenek bennem, egy közös harmóniába.
Rácsodálkozom az árnyékok rajzolatára, melyek a fényről is muzsikálnak.
Rácsodálkozom a fák megkapó sokféleségére, szépségére, ahogy dacolnak a széllel, viharral.
Rácsodálkozom a sínpályák íveire, a korlátok ritmusaira, az ég felhőire, a víz hullámaira, a madarak szépségére.
És vágyom a végtelenségre, a halhatatlanságra, az örök harmóniára, a lélek belső derűjére, meghitt csendjére.
A találkozásra.

Megy a sétahajó, fodros a víz utána.
De jó dolga van az öreg nyugger fotósnak.
A hajó oldalát, a víz mosogatja,
Nem kell mást csak lefotózni
Minél sokszerűbben
s az albumba betenni.

Nehogy má ne vedd észre, hogy ez eredetileg katonanóta volt.
A kedvedért ideírom a szövegét:

Megy a hadihajó, fodros a víz utána.
De jó dolga van a magyar matróz bakának.
A hajó oldalát a víz mosogatja,
nem kell súrolni-pucolni
minden kikötőben
a babáját öleli.

Kisgyerek voltam, amikor szükségem támadt egy igazolványképre. Egész biztos FVV (Főv. Villamosvasút) -bérlethez kellett a kép. Ez a B.Sz.K.Rt., a BESZKÁRT utódja volt, mely viszont a BKV egyik elődje.
Tehát kellett egy bérlet-kép.
Akkoriban Zuglóban laktunk.
Kézenfekvő ötletnek ígérkezett a Varsó utca egyik csücskén lévő fotóshoz elmenni. Ez a csücsök a Thököly út közelében volt található. Számos igazolványkép és egyéb portré ékesítette a „Tarján fotó” kirakatát.
Itt készült el néhány pld-ban az az igazolványkép, melynek egyikét máig megőriztem.
A fotós munkájával olyannyira meg voltam elégedve, hogy később értetlenül álltam a kirakata előtt: miért nem az én képemet rakja ki.       
Az az érdekessége a dolognak, hogy ennyi év távlatában elbizonytalanodtam: Tarján, vagy Tarjáni volt-e a fotós neve?
A legnagyobb meglepetésemre a guglin szerepel a cég, melyet 1938-ban alapítottak.
Ma is dolgozik, persze leginkább digitális technikával, és a honlapjuk bizonysága szerint ragyogó képeket készítenek.
Mint a címből is kiderül, Tarján fotónak hívják a céget.
Már nem gondolom, hogy ki kellene tenni az egykor rólam készült fényképet, melyet legegyszerűbb, ha ennyi fecsegés  után megmutatok.

Bármilyen furcsa, nem emlékszem rá, hogy korábban jártam volna a Harang-völgyben. Ma délelőtt elhatároztam, hogy felkeresem. Felvitettem tehát magamat a 21-es busszal a Normafához. Onnan lecsurogtam a sípályán, jobbra tartva.
Találkoztam egy padon enyelgő szerelmes párral,
három napozó fickóval,
számtalan leánykökörcsinnel,
két suszterbogárral,
fűvel, fával (legeltettem rajtuk a szememet), találkoztam
egy felfelé futóval, miközben remegő inakkal ereszkedtem lefelé. Találkoztam még
egy kerítés mögött bátran csaholó ebbel. Lejjebb
a Tündér-sziklával,
a Hunyad-orommal,
Zugligettel, és mivel sokáig kellett volna buszra várni,
leereszkedtem a magam labanc módján a Kuruclesi útig, ott buszra szálltam, s hazaszállíttattam magamat. Mire ebéd után itthon végeztem a 37 kép albumba helyezésével, javítgatásával, megérkezett az ígért hidegfront. A napsütés szélhozta esőre váltott, 20 helyett alig 15 fok van.
Át kellett öltöznöm eggyel melegebb fokozatra.
Ja, mondani akartam, hogy reggeli posztomhoz híven megpróbáltam egész nap a jelenben maradni. Többé-kevésbé sikerült, s ez boldoggá tett.
Ha emlékezni akartok a délelőtti napsütéses időre, kiránduljatok a fotók 2011.2 album új képeihez.
Jó nézelődést!

Hogy miért?

Ami elmúlt, az már nincs.
Széchenyi írja a Hitelben: „A Múlt elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk.”
Széchenyinek igaza van. A Múlt csakugyan elesett hatalmunkból.
Széchenyinek még sincs igaza, mert a Jövendő még nem érkezett el, ezért még azt se tudjuk, hogy megérjük-e a jövendőt, nemhogy uralnánk azt.

A múlt táplál bennünket a megélt tapasztalatok által, vagy a megtanult történetek igazságtartalmával. De ezek reminiszcenciák. Igazak és hamisak. Gondoljunk csak arra, hogy bár megölték Kennedy elnököt, de hogy ki volt, máig se tudjuk. A példákat hosszan sorolhatnám.
A jövővel az a baj, hogy ritka kivételtől eltérően nem látjuk át a jövőbeli történéseket. (Vannak üdítő kivételek, a próféták, akik előre is láttak, és megjósolták a jövő egy-egy lényeges szeletét.)Mi –  a többség pedig mintegy – „háttal állunk” az időnek, folyását tekintve.

Azt hiszem, ez elég szemléletes kép. „Látjuk” a múltat, de semmit se látunk a jövőből.
Visszatérve az alapgondolathoz: Ha tehát nincs múlt, mert az csak volt, és nincs jövő sem, mert az csak lesz (vagy nem lesz), akkor csak jelen van.
Ám jelen sincs, illetve nincs kiterjedése. Életünk szakaszának egy-egy állandó mozgásban lévő pontja.
Ismeretes, a pont a mértanban csak „ideális hely”-ként létezik, mert lényegéből következően nincsen kiterjedése: se mélysége, se magassága, se szélessége, se hosszúsága nincs. Következésképpen nem létezik.
Továbbmegyek.
Mivel a jelen a múlt és a jövő között feszülve „halad”, így hát szubjektív létünkben „mozgó” pont ez a jelen. Meghatározása még nehezebb, mert folyamatosan elmozdul. Mint W. Heisenberg elektronja, melynek pontos helyzete meghatározhatatlan (határozatlansági reláció).
Mégis: Csak a jelen van.

Bármelyik pillanatát is élem meg létemnek, azt a jelenben teszem.
Ez a jelen folyamatos és örökkévaló.
Létbe kerülésünk pillanatától kezdve jelen vagyunk. A mindenkori jelenben vagyunk, és benne is maradunk. Ugyanúgy jelen voltunk embriókorunkban, ha a mostanitól eltérő létállapotban is, miként e sorok írása közben, és jelen leszünk a halálunk utáni újabb és teljesebb létállapotunkban is.
Ezt jelenti, hogy Isten tenyerén élünk, Aki mindörökké van. Aki az örök jelenben él, mert Ő az, aki Van. (Én vagyok, aki Van – érteti meg ilyen egyszerű módon Jahve Mózessel, hogy ő azután ezt a mondatnyi kinyilatkoztatást tolmácsolja róla az embereknek.)      
Ezt támasztja alá annak a páli mondásnak az igaza is, hogy „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,28)

Minél inkább megéljük a jelenben maradást, annál inkább átéljük az Isten tenyerén valósi lét misztikus igazságát. Létünk mindinkább intenzitás kezd lenni, semmint idő.

Ma reggel kóvályogok. Tudom, keveset aludtam, mert éjfélig hallgattam a T. Worowskával készült rádióinterjút, melyet ifj. Tóth György készített II. János Pál pápáról. Jelentem, mindkét szereplőt személyesen ismerem. Tehát szédelegtem, ezért megnéztem a köpönyeg.hu meteorológiai honlapot, amely igazolta jellegzetes meteoropata viselkedésemet.
Ma melegfront van. Ami ugye azzal jár, hogy az ember fia szédeleg (a lánya is).
Holnapra viszont erős hidegfront-betörést jelez, mely fejfájást okoz.
Veszem a lapot.
Ma kikészít a szédülés okozta bizonytalanság, holnap pedig az érszűkítő fejfájás.
Erről az az anekdota jut eszembe, melyet ebben a blogban 2008. szeptember 1-jén tettem a netre.
Ne reménykedjetek az ismétlés elmaradásában, ide másolom:
A budapesti–bécsi gyors fülkéjében
Két nő ült egymással szemben a vonatfülkében csukott ablaknál. Az egyik unottan lapozgatta újságját, a másik terítőt horgolt. Az előbbi hirtelen felpattant és lehúzta az ablakot. A szemközt ülő azonnal ráförmedt: – Húzza fel gyorsan azt az ablakot, mert menten megbolondulok! Ki nem állom a huzatot.
Nagyon sajnálom – felelte a másik –, én viszont nem viselem el ezt a fertelmes hőséget: mindjárt megüt a guta.
Meghallotta a kalauz veszekedésüket, s közbeszólt:
– De kérem, hölgyeim, hagyják abba a perpatvart! Én azonnal megoldom a problémájukat, csak nyugodjanak meg. Először lehúzom az ablakot, ettől ön megőrül, majd felhúzom, amitől magácskát meg megüti a guta, mi többiek pedig végre békében utazhatunk tovább.
Ma volt a magyar írásbeli. A témákat elolvastam a neten. Azt hiszem, nem buknék meg, ha ma kellene bármelyik témát kidolgoznom, egy esetet kivéve. Ha kézzel kellene megírnom a tanulmányt, alighanem nem tudnák elolvasni a bírálók.
Öt perc elteltével én magam se.

Ma Jakab és Fülöp napja van.
Ma van május elseje, a munka ünnepe.
Mára esik munkás Szent József ünnepe.
Ma húsvét második vasárnapja, fehér vasárnap van.
Ma van Anyák napja.
Ma van Rómában II. János Pál pápa boldoggá avatása.
Ma van az irgalmasság vasárnapja.
ad 1) Jakab és Fülöp Jézus két apostola volt.
ad 2) A munka joga és kötelessége minden munkaképes felnőttnek. Hozzátartozik emberi méltóságához, ezért joggal ünnepeljük.
ad 3) Mivel Szent József ács volt, maga is kétkezi munkás, erre emlékezik az egyház.
ad 4) Húsvétvasárnap nyolcadának zárónapja. Attól fehér, hogy valaha a nagyszombaton kereszteltek fehér ruháját e napig viselték, és ezen a napon vették le.
ad 5) Anyák napja. Ha jól emlékszem, az ókori görögökig megy vissza eredete. Talán nem kell részleteznem, kit és mit is ünnepelünk anyák napján.
ad 6) Több csatorna közvetíti azt az eseményt, mely hat évvel a szent életű pápa halála után következett be. II. János Pál pápát mától a boldogok sorában köszönthetjük. A boldoggá kreálása megtörtént, jelenleg az Evangéliumot olvassák a Szent Péter téri bazilikában. Ilyen gyors kanonizálás az egyház történetében több mint ezer éve nem volt. 
ad 7) Irgalmasság vasárnapja. A lengyel Faustyna nővér magán-kinyilatkoztatások sorozatában részesült. Ezekben Krisztus értésére adta, hogy jó okunk van kérni Isten irgalmát, mert elkanyarodtunk attól a tervtől, amelyet Isten nekünk szánt. Több empátiát és rokonszenvet érdemel az egykor köztünk élő Krisztus, értünk vállalt életéért, életáldozatáért. Alapállásunk újragondolását célozza ez a vasárnap.