Mickey webnaplója

Ha egy amerikai gyereket lefényképeznek, okvetlenül elhangzik a „Cheese, hogy a készülő fotón a gyermek kvázi mosolygós képe jelenjen meg! A franciák más szóra buzdítják a csemetéket: egy kismajom nevét kimondva áll a szájuk mosolygásra: a majom neve wistiti.
Az 57-es út néhány éve készült. Az új, négysávos útszakasz átadásának a napján a helyi iskolában osztályfényképezés volt. Valahogy a gyerekeknek beragadt ez a szó, s ha kellett, ha nem, mondogatták. Az útátadás alkalmával mindjárt kis kirándulást szerveztek a nebulóknak, akik odaérve a két aluljáró egyikéhez egyre csak ismételgették a wistiti-t, és élvezték, hogy a betonfalak ide-oda verik a hangokat. Ez a hangicsálás igen megtetszett a serdületlen ifjúságnak.
A helyiek hamar kialakítottak egy kisebb, meg egy nagyobb túraútvonalat – amolyan kirándulós-sétálós köröket. Ezeket rendre elnevezték kis wistiti-nek s nagy wistiti-nek.
A kisebbiket ma másodszor jártam végig. Ez akkora séta, hogy ha elég lassan megyek, és meg-megállva elgyönyörködöm a fennsík lankáiban, akkor kitesz egy órát is a gyaloglás. Nekem meg ez kell – naponta.
Ma tehát szép tavaszi napsütésben ballagtam át a mezőn. Az egyik lekerekített telken feltűnt egy magvető. Nem volt ez olyan fáradt, mint Millet magvetője, sem olyan fenséges, mint van Goghé, inkább pragmatista. A magvető traktort vezetett, melyre hátul egy kúpos szerkezet volt szerelve, és amelynek a tárcsája olyan tempóban spriccelte szanaszét a szántásban a magokat, mint a sót az utakra a munkagép havazáskor.
Nem tudom, hogy a magvető fáradt volt-e vagy sem, de ha igen, akkor nem a derekára kötött zsák súlya és karjának rendíthetetlenül ismételt mozdulata fárasztotta, hanem a szakadatlan figyelés: a traktor irányítása, hogy a barázdák egyenletes mennyiségű magot kapjanak és egyenlő távolságban helyezkedjenek el egymástól.
Óhatatlanul eszembe ötlött a Mester tanítása a magvetőről, aki maga az Isten. A föld, mely az isteni igazságokról szóló tanítás magját befogadja, az ember. (Az útfélre esett mag nem ad helyet Isten szavának, a köves helyre esett mag nem tud gyökeret verni az ember szívében, a tövisek közé esőben a világ gondja, a gazdagság csalárdsága elfojtja az igét, és gyümölcsöt nem hoz. A jó földbe esett magot semmi sem akadályozza meg természetes fejlődésében. Vö. Mt. 13,20-22.)
Az egyik legszemléletesebb parabola értelme kezdett kibontakozni szemem előtt:
A magok túlnyomó többsége, legalább 95%-a jó földbe hullik!
Ide írom gyorsan gyermekem egyik megfigyelését. Az emberek töredéke jár templomba, más részük a maga módján vallásos, zömük pedig egyszerűen jó szándékú ember. Nem ritkán különbek, mint azok, akik magukat vallásosnak tartják. Ezekről mondta a Mester a farizeusoknak: …a vámosok megelőznek benneteket a mennyek országában!

Ha valahol elég sokáig tartózkodom, előbb-utóbb találok egy helyi pénzdarabot. Lyonban egy kétcentes érmét, itt meg egy rozsdás egy centest. Itt jobban vigyáznak a pénzükre az emberek? :)))
Nagy ritkán előfordul éppen az ellenkezője. Olyasmi történik velem, ami korábban még soha. És most nem arra gondolok, hogy ahol még nem jártam, az a vidék számomra mind új. (Ez különben az általam korábban bejárt területekkel is így van, hiszen – mint tudjuk - kétszer nem léphetek ugyanabba a folyóba).
Tegnap este került sor a fondü kulináris élvezetére. Nem hiszem, hogy olyan ritkaságszámba menne egy elektromos fondü-készítőt körülülni, hogy aztán a beléhalmozott és felolvasztott sajtfélékbe mártogassuk különlegesen vékony és hosszú villáinkkal a rászúrt kenyérdarabkákat. Mégis sajátos légköre, hangulata van a fondü-evésnek. Közben ráérünk viccelődni, ráérősen beszélgetni, egy-egy korty borocskával leöblíteni a falatokat. A gyerekek persze vizet ittak vagy gyümölcslevet – gusztusuk szerint.
Ami meglepett, ez a sajtféle nem forrósodik fel kellemetlenül, mégis folyós marad, ezért elolvad a szánkban.
Kellemes vacsoránk esett, a gyerekek is valahogyan ünnepnek tekintik a fondü köré ülést. Kedvelik az olvasztott sajt ízét, kedvelik a fondü-készítés szertartását.
Van benne valami nagyon karakteres.
Ilyesvalami lehet az oroszoknál a szamovár duruzsolása mellett társalogni, teát szürcsölni, vagy a japán teaszertartáson részt venni.

Budapesten az Andrássy útnak a Városligetbe való beszájadzásánál hatalmas oszlop áll. Magát a millenniumi emlékművet többen hozták össze. Mindenesetre az oszlop tetején egy öt méter magasságú bronz angyalalak található, mely Zala György alkotása (annak idején – 1900-ban - a párizsi világkiállításon Grand-Prix-díjat kapott érte). Nem egészen tudom, miért éppen Gábriel arkangyalt állították oda. Talán azért, hogy mint hírvivő angyal, vigye jó hírünket szét az egész világba. Nemrég az egyik blogger lecserélte a szobrot az oszlop tetején. Elvis Presleyt állította az angyal helyére.
Szeretem Elvis hangját hallgatni, de soha nem jutna eszembe lecserélni a hírvivő angyal szobrát Presley-re, aki – mint tudjuk, 1956-ban nagy nyilvánosság előtt tett hitet a magyar forradalom ügye mellett, az amikat adakozásra buzdítva. Nos, emiatt keresnek neki egy teret, amelyet róla neveznének el. Minden tér alkalmasabb erre, mint a Hősök tere.
Visszakanyarodva a Gábor-, Gabriella-, Gábriel-napra, mondanom se kell, hogy Isten éltessen minden Gábort, Gabriellát, Gábrielt. A bátyámat, aki ma ünnepli, a feleségemet, aki nem ma ünnepli a névnapját. Remélem, senkit se hagytam ki!
De igen.
Azokat, akiket erre a névre kereszteltek, de soha nem ünneplik névnapjukat, mert nem szokás náluk, miként itt Franciaországban sem.
Továbbá mindenkit, aki nem Gábor, Gabriella, Gábriel. Őket is Isten éltesse. Hánynak szinte soha, senki nem emlékezik meg keresztneve napjáról. Egy Ubult ki tart számon, vagy egy Xéniát ki?
Szükségük van minden Lee Csongnak, Igornak és Alinak is az Isten áldására, egyáltalán arra, hogy valaki szeresse őket, mert ennek hiánya okozza az otthoni háborúskodásokat és az országos és világméretű háborúkat.
Miközben tehát jókívánságaimat fejezem ki a ma ünnepelteknek, igyekszem kiterjeszteni ezt a föld minden lakójára. Jókra és gonoszokra egyaránt, mert írva van: a nap fényét Isten egyaránt kiárasztja jókra és gonoszokra.
A jókra, hogy még jobbak legyenek, a gonoszokra, hogy megváltozzanak, és felhagyjanak az ellenségeskedéssel.
Éljenek az emberek! Pusztuljanak kóros gondolataik, melyek ellenségeskedésre irányulnak, s mellyel a saját erejükből nem képesek felhagyni.
(Nélkülem semmit sem tehettek, mondta a Mester.)
***
Két helyi apróság. Meglepett, ha nem is igazán, hogy itt a síneken nem Diósgyőr felirat áll. Egy valamirevaló sínnek Diósgyőrben kell(ene) készülnie. Mindhiába. Ezeken Creusot felirat áll. Ez is egy város, és vasgyára van (vagy volt).
A másik műszaki jellegű furcsaság: A falu főtere környéke csillog a flaszterba kevert apróra zúzott üvegdarabkáktól. Nem képzelem el, hogy nagyobb szemek volnának benne, a kerékpároknak se árthatnak. Azért nem szeretnék mezítláb végigmenni azon az úttesten.

Ha felmék a falu menti nagy hegyre.
Letekintek, letekintek a völgybe,
ott látom az, ott látom az
ici-pici házakat,
feljebb meg a Jura hegység - távolban.
Na, itt abba is hagyhatnám a mai posztot, merthogy ez történt ma délelőtt. Becserkésztem a falu eddig nem látott fertályát.
Van egy magaslat a település határában, ahonnan legalább 30-50 km-re el lehet látni. Meg nem mondom, hogy a Jura-hegység milyen részeiről készítettem fotókat, de erős a levegőperspektíva, ami arra utal, hogy kicsit odébb vannak ezek a régi kövületek, ezer méteres vonulatok.
Lent a völgyben pedig zöld minden. Ma igazi tavaszi idő van, vidámak a gyerekek, annál is inkább, mivel szerdán az alsósoknak nincsen tanítás a szerdai napokon. Igaz, hogy négyszer viszont délelőtt, délután egyaránt az iskolában gubbasztanak.
Visszatérve a mai sétámhoz, jelenthetem, hogy a falut keresztbe-kasul végigjártam, minden részletét
feltérképeztem a szememmel,
fényképeztem a kezemmel,
benyomásaimat elraktároztam magamban.
Ma elég szép házakat láttam, köztük persze szívem a száz évvel ezelőtt építettek stílusa felé húz. Úgy rakták össze ezeket az épületeket, hogy ma is lakhatók, mi több, patinás létük garancia arra, hogy a következő száz éveket is bírják.
Feltűnő, hogy egy ilyen kicsi falu mennyire aktív életet él, mennyire mozgásban van. Építkeznek, fát vágnak, telepítenek, virágos kertjüket ápolják. Fejlesztik, építik, szépítik: erőfeszítéseket tesznek arra, hogy értékesebbé legyen lakókörnyezetük. Ha idejössz, nem fogsz találni eldobált szemetet. Közterületen sem. Ez belső igényesség kérdése, vagy ha úgy jobban tetszik, az életigénylésének a kérdése.
Az a hír járja, hogy ma éri el Franciaországot a japán erőműből elszabadult sugárzás. Habár alig mérhető mennyiségben.
Semmi sem tökéletes.

Ma hétágra süt a nap. Igazi tavaszi szellő simogat, mely vizet áraszt.
A nap meg nagy fényességet.
Reggel végigporszívóztam a házat, mégis kedvem kerekedett utána egyet sétálni. Kiváltképp azért, mert ma volt az első alkalom arra, hogy Éva Flórácskának megmutatta a falut. Más kérdés, hogy Flóra legfeljebb a kék eget láthatta babakocsijából, melyet Éva tologatott a környező utcákon.
Egy helyen megállítottak, mert egy hatalmas fát vágtak éppen az út mentén. Verték bele az éket, berregett a motoros fűrész, mígnem mennydörgésszerű robajjal el nem terült a ház udvarán a kivágott fa. Rövid sétánk idején sokan gratuláltak Évának a picihez. Gyerekek és felnőttek egyaránt.
Itt a faluban gyakori a négy gyerek. Az iskola tele van kicsikkel és nagyobbacskákkal.
Szokás 3-4 gyereket felnevelni a környéken, mely egyebekben a Jurának fennsík jellegű részén van. Stílusosan Plateau a neve.
Szintén Évával elmentünk Timothée-ért Valdahonba (ötezres városka innen kb. 10 km-re. Amolyan központi hely, ahol bolt van, ahol szakorvosi rendelő és még több intézmény működik, pl. felső tagozat és középiskola, ami a kisebb településeken nem. Ide jár iskolába, és ma nekünk kellett hazahozni. Egyébként iskolabusz viszi-hozza a környék összes gyerekét.
Ingyen.
Ez szociálisabb gyakorlat, mint a hazai, ahol mindenki maga közlekedik tanulóbérlettel.    
Vejem hozott két flaska óbort, melynek a nyakára hágtunk. A több évtizedes borok megőrizték zamatukat és alkoholtartalmukat is. Elképzelem, hogy egy elegáns étteremben mit fizetnénk ilyen nemes nedűért. A bukéját nem tudom idevarázsolni, de lefotóztam az üvegeket. Majd azt megmutatom később. Egyébként: egészségetekre. Az egyik üveg szüretelésének az idején 15, a másikén 18 éves voltam.
Még egy apróság.
Valdahonban működik a Pax mozi a gépészek önkéntes munkájának köszönhetően. Talán pályázat alapján nyerték az épületet, talán az önkormányzattól kapták. Egy-egy filmet csak néhányszor játszanak le. A műsort együtt rakják össze, s szórólapok hirdetik, mikor, mit lehet megnézni. Éva úgy tudja, hogy ez a kis társaság baráti körré alakult, sokat vannak együtt, hol grillpartit rendeznek, hol elbeszélgetnek egy pohár bor mellett.
Érdemes volna meghonosítani az ilyenfajta önkéntes tevékenységeket szűkebb pátriánkban is.
***
Pál Ferinek egy okos okfejtése, melyet P. Erzsi küldött emailben:
„Az ítélkezés általában segít egy pillanatnyi egyensúlyi állapot elérésében, indulataink kifejezésében, segít önmagunk előtt jobb színben feltűnni. Megerősít bizonyos erkölcsi szemlélet elfogadásában: igen, amit gondolunk, az helyes. Az ítélkezésnek tulajdonképpen rengeteg rövid távú előnye van. Ha valakivel szembeállítjuk magunkat, az alkalmassá tesz arra, hogy világosabban megfogalmazzuk, kik vagyunk, mik az értékeink másokhoz képest. Az ítélkezés megszilárdít bennünket önazonosságunkban, azonban sok a káros hatása, hiszen ez a megszilárdulás mások rovására történik. Ennek bennünk is meglesznek a következményei, hiszen ellenségességet, negatív érzéseket táplál másokkal szemben. Aki fölött ítélkezünk, arról azt is állítjuk, hogy mi egyáltalán nem hasonítunk egymáshoz, mert én jó vagyok, ő pedig rossz. Ez pedig abszurdum, mert ő is ember. Minél súlyosabb ítéletet mondok valaki fölött, és jelentem ki, hogy egyáltalán nem vagyok olyan, mint ő, ez egyre inkább irreális világ- és emberlátáshoz vezet.”

Elindult a hét. Flórán kívül csak mi, nyuggerek és a gyesen lévő Éva vagyunk „itthon”. Nem sokáig. Én ugyanis útnak eredek. Órás körutam során most megint újabb szeletével ismerkedem a kistelepülésnek. Ezúttal a vasúton túlra merészkedem. Még továbbmenve felirat mutatja¸ hogy amarra van kiépítve egy tanösvény, egy park, mely a történelemelőtti időket hozza vissza óriásfenyőkkel, dinókkal, félórás térhatású filmmel. Visszakanyarodva a Főútra nem megyek a barlanghoz, mely egyébként is zárva van még. Itt több száz lépcsőn lemenve egy hatalmas teremben találjuk magunkat, melyben elférne a párizsi Notre Dame. A Jura hegység egyébként meglehetősen lyukas, zömmel feltárásra várnak ezek a természetes alakulatok – meséli Éva.
A templomtér sarkán áll egy ház, még 1790-ből. Nem semmi. Egy évvel a francia forradalom után később építették. Rusztikás kövekből gondosan összerakott nagy ház ez, melynek már nem létező vakolatán a Franche-Comté régió helyi nyelvén fogalmazott felirat volt olvasható. Most már nincs vakolat, nincs felirat se. Mai mason feliratot faragtak a kapujára. Ez utal a fentiekre.
Egyebekben ez a Franche-Comté „(magyarul Burgund Szabadgrófság: Franche Comté de Bourgogne, németül: Freigrafschaft Burgund) egy középkori grófság volt 867-től 1678-ig a bomló Középső Frank Birodalom, majd a Német-Római Birodalom területén, a történelmi Burgundia egyik utódállama. Ma Franciaország része mint Franche-Comté régió. Francia neve is őrzi grófjának szokatlan címét: szabad gróf, vagyis franc comte a középkori francia nyelven. A Burgund Szabadgrófság önálló államalakulat volt, és nem volt része a Burgund Hercegségnek, amely 843-tól fennállásáig a francia királyok hűbérbirtokának számított.” – tudom meg a wikipédiából.
Ebéd után Estelle magyarázza, mikor viszem vissza az iskolabuszhoz, hogy melyik állatka a mouton, és melyik az agneau. Birka és bárány.
Már vár rájuk a busz.
A sofőr, egy joviális öregúr, mindenkihez barátságos, mindenkit Bonjourral fogad. Meglep, milyen csendesen-derűsen uralja a helyzetet.
Vagy a gyerekek emésztenek még ebéd után, merthogy ők is csendesek, fegyelmezettek, legalábbis amíg látom őket.

A szomszéd falu (Bonnevaux-le-Prieuré) közepén áll egy templom. (Ott voltunk).
A templom mellett áll egy körtefa.
A körtefa mellett áll egy rózsafa.
A rózsafa ágaival körbenőtte a körtefát.
Alakra ugyanolyan, mint a körtefa, hiszen ágai teljesen betakarják amazét.
És nyáron!!!
Nyáron ez a körtefa telis-tele van – szép, nyíló rózsákkal.
„Én azon a körtefán rózsát lelek délután.” (Akár délelőtt is.)
– plagizálhatnám Weörest.
De nem teszem.
Inkább kitalálok egy kerge közmondást:
Nincsen körte tövis nélkül!

Tegnap mi, a három nagyfiú, Francois, Mátyás és én felmentünk a készülő tetőtérbe, és festettünk. Fr. pirosat (Mátyás kedvenc színe), mi ketten fehéret. Titi szobája kék lesz, meg fehér. No, ennek festettem fehérre a falát. Mátyás saját szobájának egyik falát szintén fehérre, s együtt egy közös térség hosszú falát mázoltuk be.
A nap eseményeihez tartozik még, hogy kialakult némi munkabeosztás. Flóra elcsendesedett. Alig sírdogál, és egyre teltebb az arca. Jó étvággyal szívja magába a gyarapodáshoz szükséges kvantumokat. Egy öblös babakocsiban tölti a nappalokat, kezét szétdobva alussza az igazak álmát. Titi füle fájt, tegnap orvoshoz vitte az apja. Három féle gyógyszert kap. Elég csúnya gyulladást talált nála a doki. Antibiotikumot is kap. Titi fakír módon tűri a fájdalmakat, ezért nehéz felfedezni, hogy valami baja van, mert csakugyan némán szenved. Úgy kell kitalálni, hogy baja van. A munkamegosztás jelenleg:
Éva vezényli a gyerekeket állandó párbeszédben férjével.
Tücsi főz, én takarítok, Fr. rak tüzet a kandallóba, és táplálja. Azonkívül gyakran tartózkodik a tetőtérben, mert haladni akar, holnap meg már munkába indul.
Viszonylag én teszek a legkevesebbet. Viszont megírom a napi beszámolókat. Önös szórakozásomat mindmáig folytatom. Járom a környéket, s próbálok új területeket becserkészni. Az iskolabuszhoz viszem Estelle-t, s délben hazahozom, hogy aztán visszavigyem, s fél ötkor megint érte menjek. Minap Mátyás birkózott egy trigonometrikus szöveges példával. Szerencsére el tudta mondani, hogy melyik számhoz milyen szöveg tartozik, így megoldottuk a cosinusra járó kérdést. Hogy tudjátok, a falnak támasztott létra 75 fokos szöget zár be a talajjal.
Készülnek a fotók is.
Próbálok majd jobban odafigyelni a család minden tagjára, hogy értelmes portrék szülessenek: Hogy hogyan is néznek ki a fiúk, lányok.
Tegnap a hold közel került a földhöz. Elé viszont felhők úsztak, melyen inkább átsejlett a felfokozott világítás, mintsem látszott volna a hold. Mire megjelent az égen, már magasan járt, és mint tudjuk, nem elsősorban akkor mutatja magát nagynak, hanem, amikor felbukkan a horizonton, vagy éppen lenyugszik.
Két eseményről várjuk a fejleményeket, a líbiai diktátor uralmának a végnapjai és a japán atomerőművek állapotának az alakulása. Reménykedünk.
Közben-közben noszogatjuk Micáékat is, hogy adjanak hírt magukról.
Ma egyik hosszúnevű faluba autóztunk, mert ott lesz mise.
Tücsi magyar kaját főz, pörköltöt galuskával. Tegnap vacsorára lecsót rittyentett.
Most reggel hétágra süt a nap. Kell is ez, mert a kertben mászkálva ropogott a fűre fagyott harmat a talpam alatt. Mondanom se kell, élénk északi szél fúj.
No, most már képben vagytok.

Esik.
Mármint az eső.
Így mi is elesünk a rettentő nagy átmérőjű Telihold megtekintésétől. Pedig el a babonásság határáig mindenféle szörnyűségekről fecsegnek a bulvárlapok. Most aztán földrengéseket szít a földközelbe került égitest, a várandósok seregestül megszülnek, s ki tudja még, hogy az érzelmi labilitáson túl miféle bonyodalmakat okoz a telihold. Mindenesetre óvják a sebészeket attól, hogy műtétekbe kezdjenek. Mindent összevetve, egy ilyen holdközelség hatásait tekintve messze veszedelmesebb a vérszívó vámpíroknál, talán még magánál  Drakulánál is, csak legyen a huhogásoknak felvevő közönsége.
Itt a nap nyitánya a szokásos, a macskákat kiengedem, a spalettatáblákat kinyitom, hatféle gyógyszeremet bekapom egy bögre tejeskávéval, hogy a beszedett nyugtatót egy kis idegesítő szerrel kompenzáljam.
Már háromnegyed nyolc, de a fiatalok még ágyukat nyomják teljesen érthető okokból. Tegnap este a pici Flóra kb. három óra hosszat sírt – megvigasztalhatatlanul. (Apám szavai ugranak be: Hadd sírjon. Erősödik a tüdeje. Mivel heten voltunk testvérek, elég gyakran erősödött valakinek a tüdeje. Csakugyan utóbb megszoktuk.)
Visszatérve Flórácska hangicsálására, nem tudni, a megnövekedett telihold¸ a biztonságos helyre való visszavágyás nosztalgiája? Ki tudja, mi készteti a sírásra? Mindenesetre átaludta az éjszakát teljes csendben. Ez a csend most is tart, ezt használják ki a többiek egy kis pihenésre. Tehetik: a hét vége elkezdődött, senkinek nem kell iskolába, munkahelyre sietni.
Még idén nem említettem, de mostani tapasztalatom is az, mint az évekkel korábbi: Amerre járok, más arányokat találok a kutyák és gyermekek számát illetően. A mi környékünkön rengeteg kutyát „sétáltatnak” a gazdik, és számarányukhoz képest sokkal kevesebb kisgyereket. Ahol most vagyunk, először is egy kis falu, ahol érthető volna a házőrzők számának a növelése. Nem ezt tapasztalom. Hanem azt, hogy alig találkozni kutyával. Összesen tízet nem számoltam össze, gyerekeket annál többet.
Mielőtt azt gondolná valaki, hogy a kutyák ellen morognék, az téved. Megértem a magyarok kutyatartási szokásának az okait, de sajnálom, hogy olyan tömegben kötődnek a négylábúakhoz, ahelyett hogy gyermekeket nevelnének. Igyekszem gyorsan megjegyezni, hogy azt is érteni vélem, mi az oka annak, hogy fogynak a kisgyermekek.
Mindenesetre végtelenül sajnálom, hogy így van.

Tegnap elkezdtem rendszeres sétáimat a kistelepülésen. Készült néhány ködös kép a zegernyés tájról. Majd egyszerre megmutatom őket. Számításom szerint mintegy 500 fotóval fogok jelentkezni. Ezért próbálom visszafogni magamat.
Olvastam az otthoni blogokban, hogy milyen jól sikerült nekifeszülni a hivatalos sajtónak az ellenzéki tüntetésen.
Az igazság itt már senkit sem érdekel, csak az önérdek-érvényesítés.
Egy szerzetes blogjában meg a március 15-i OV-beszédet kritizálja. Ha látta, hogy az EU-ban hogyan támadja a min.e.-t nyitóbeszéde után Kohn-Bendit, nem ír le ilyen szamárságot, mint amit olvastam. Ha meg nem látta, akkor mit vagdalkozik. OV tíz évvel ezelőtt mondta, hogy van élet az EU-n kívül is. Tévedett volna?
Az az igazság, hogy ő kezdeményezte a bankadót, az igen tehetősek megadóztatását, akik miatt keletkezett méltatlan eladósodásunk. Bejelentését akkor az EU felzúdulással fogadta. Néhány hetes hír, hogy Merkel és osztrák partnere előállt a nagy ötlettel: az EU adóztassa meg a bankokat. Nyilatkozatuk nem tér ki arra, hogy ez nem az ő ötletük, hanem magyar találmány. Vagy ha kitértek rá, a hazai tévé elhallgatta. Legalábbis nem hallottam OV nevének említését. Anglia pedig túlmegy a többiek döntésén: nemcsak néhány évig kívánja a különadót - a válság idejére, hanem folyamatosan.
Nem szeplőtelen a kormánypártok tevékenysége. De a trend zömmel pozitív és erőteljes. Kár ez az állandósult marcangolás.
Még meddig idézzem Kodály után szabadon:
„Magyar magyart rontja: Kár.
Bár több esze volna már.”