Mickey webnaplója

1. epizód: Hazaérkezésünk öröme bennem úgy csapódott le, hogy megszólalt Beethoven VI. szimfóniája „belső fülemben”. Annyira nem hagyott nyugtot a dallam, hogy kikerestem a CD-t és megszólaltattam a zenét. Azon magam is elcsodálkoztam, hogy a korábban belülről hallott zene ugyanabban a hangmagasságban szólt a korongról is, mint belülről (ezt nevezik abszolút hallásnak). A történtekkel kapcsolatban két dolgot hadd említsek. Akiben öröm lakik, felerősítheti a Pastorale szimfónia első tételével (persze a többivel is, de ez az első tartalmazza a legtöbb optimizmust a zene nyelvén kifejezve.) A másik, hogy még odakint hallgattam Matyi unokám dudorászását. Ő az ötödik szimfóniát dúdolgatta folyamatosan és részleteiben. Megjegyeztem neki: Meglep, milyen pontosan szól belőle a zene. Én úgy vagyok vele, hogy magamban hosszasan motoszkál egy dallam, olyannyira, hogy nemegyszer, amikor lefekszem aludni és egy motívum „szól” lelki füleimben, ugyanazzal a zenével ébredek reggel. Módszerem ilyenkor az, hogy egy másik dallammal „kiütöm” a korábbit, és próbálok abban megmaradni. Ez háromféle kimenetelű. Vagy sikeres az akció, és az újabb szól egy darabig, vagy kölcsönösen kioltják egymást, és egy darabig „csend van” bennem, vagy – és ez is elég gyakran előfordul – visszatér az első makacsul.
2. epizód: Tanulok Fr.-tól. Reggel hárman indulunk az iskolához. Estelle, ő, meg én. Így búcsúzik lányától: Salut, ma belle. Hm. ez nekem is tetszik. Szia, szépségem. Magam is alkalmazni kezdem Estelle-re vonatkozóan.
3. epizód: Estelle megérkezik délután az iskolabusszal. Meglát engem, s ebbeli örömében ugrándozik, mint egy őzike. Én felkapom, megölelem, majd kézen fogva hazaindulunk. Estelle hosszas mesélésbe kezd. Egy büdös szót se értek az egészből, hiszen francia tudásom a nullához közelít. Mikor abbahagyja, komoly képpel megkérdezem: Vraiment? (Valóban?) Mire ő: Oui, oui! (Igen, igen.) Mindketten boldogok vagyunk.
Ő azért, mert képes volt értésemre adni a vele történt eseményeket, én meg azért, mert örülök az ő örömének.
Így megyünk haza.
4. epizód: Éva barátnője, Magali, anyja társaságában eljön megnézni a kicsi Flórát. Hosszasan örülnek a nők egymásnak, Magali egyszer csak odajön hozzám, aki éppen egy szövegemen dolgozom a laptopon. Érdekli, milyen a magyar nyelv írásképe. Annyit ért a szövegemből, mint én az ő társalkodásukból. Búcsúznak. Magali elkéri Flórácskát, és megpuszilja a feje búbját. Mire megszólalok: Ez az 5324.-ik puszi, amit Flóra kapott születése óta, számoltam. Éva lefordítja nekik. Jót mulatnak rajta.

Aki szokott repülni, igazat fog adni nekem, hogy a repülés olyan, mint a meghalás. (Ha mégsem ad nekem igazat, az attól van, hogy még nem halt meg, és ezért nem igazolhatja, amit írtam, ha meg meghalt, akkor nem tudja igazolni, hogy csakugyan így van.)
Mindenesetre a Jura (ejtsd? Zsüra) hegység falujában ébredsz, elintézed a reggeli szokott rutinokat, megsimogatod kisebb és nagyobb unokáid buksiját, kiengeded a macskákat (minou = cica), elbeszélgetsz Éva lányoddal, kikotrod a hamut a kandallóból, bekészíted a papírt és a gyújtóst, hogy gyufával újra tüzet éleszthessenek a helyben maradók, kézen fogod Estelle-t, és elviszed az iskolabuszhoz, fogod a cuccaidat, érzékeny búcsút veszel lányodtól, kinyitod a garázsajtót, és távozol orrodban a falu jellegzetes szagával, melyben keveredik a tehénistállók trágyaszaga és az általános fafűtés kellemesen fűszeres füstje.
Eltelik egy óra, és jobbra egy várkastélyt fotózol. Az eső szemeregni kezd. Újabb rövid idő múlva elhagyod a Franche-Comte régiót. Rövidesen pedig kilépsz Franciaországból is, belépsz Svájcba.
Jobbra a Jura vonulatai, helyenként szürke – ki tudja hány évszados – francia-gót templomokat látsz jellegzetes vízszintes osztásokkal, mintha a párizsi Notre Dame sokszorozódna egyes elemeiben.
Balra az Alpok havas csúcsai, egyelőre alulról.
Szorgalmasan kattogtatod a fényképezőgépet.
Hamar Genfben találod magadat.
Rövid búcsúzkodás.
A becsekkolás és átvilágítás után ráállsz a mozgójárdára, és elviteted magad az indulási kapuhoz. Útközben és a váróteremben folyton csattogtatod a kamerádat (gépek, hegyek, reklámok, érdekes építészeti megoldások).
Helyfoglalás, indulás, gyorsulás, hátradőlsz a székeden, bele is nyomódsz valamennyire, mint a szájsebésznél, és pillanatokon belül a felhők között, majd felett találod magadat.
Megint havas csúcsok, de immár már mélyen alattad. („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj.”)
Szűk két órát ülsz a levegőt megnyergelve, és a turbinák keltette szél tolóereje seperc alatt hazarepít. Kezdünk lejjebb ereszkedni. Tücsi szorgalmasan fotózza a Balatont, mindent, amit lát. Ő ül az ablaknál.
Leszállunk.
22 fok.
Budapest.
Kocsiba be, és haza.
És most, hogy „otthon” voltunk „itthon”-ra váltott, egész más világ, közeg, rutinok, feladatok, kihívások vesznek körül.
Rövid beszélgetés az itthon maradottakkal: Elvirával, Micával, kellemes ebéd Elvira jóvoltából, és én a posztot írom, a többiek elmentek feltankolni az Auchanba és a töltőállomásra.
Nem fogok unatkozni.
Vár az Echó korrektúrázása, vár kb. 500 fotó albumba-szerkesztése a kellő megdolgozás után. És várna az obligát sétálás, visszafogott fotózási ingerenciával, mert belefulladok saját nyersfotóimba.
A Tücsi által küldött fotók mind családunk nyugati ágáról készültek. Ám legalább annyit kattintgattam  Éváék lakókörnyezetéről. Azt hiszem külön albumba gyűjtöm őket. De csak tán holnap.
Ki győzi ezt a tempót?
A legfontosabbat a végére hagytam.
Nekem a repülés az egyik valóságból a másikba olyan volt, mint a megszületés, vagy az új életre születés (azaz meghalás). Az indulás előtti hely tekinthető „méhen belüli”-nek, maga a repülés „születés egy új világra”, mely el is érkezik a gép landolásával.
Vagy: élek, s eljön értem egyszer a kaszás (most a repülés folyamata ennek felel meg), és átvisz a másvilágra, melyet éppúgy örömtelinek élek meg, sőt.
De erről sohasem fogok tudni valóságosan beszámolni. (Lásd posztom bevezető sorait.)

Évával beszélgetünk a tévéhírek előtt üldögélve. Napirenden az arab népek forradalmai, lázadásai a folyamatosan rajtuk ülő despoták lerázása céljából. Majd képek a japán atomerőművek egyre kilátástalanabb helyzetéről. Legalábbis erre következtetünk a japán kormány eléggé deprimált helyzetértékeléséből.
Mert ugyan tiszteletre méltó, hogy a japánok a maguk erejéből kívánnak talpra ugrani, de lehetséges, hogy erre esélyük sincs. Akkor pedig az egész világra (is) bajt zúdíthatnak. A két hírcsomag láttán számtalan gondolat ébred az emberben. Vegyük őket sorra.
- A Teremtő mellőzésével kívánjuk használni a teremtést. = Öngól.
- Az arab világ nemzetei élén egy-egy despota áll. Az olajfelhasználó birodalmak érdekei egyértelműen az, hogy legyen egy-egy akármilyen őrült pofa, akivel egy személyben lehet tárgyalni, akit kilóra megvettek, s akit dróton rángathatnak kényükre-kedvükre, mert sose tapasztalt anyagi gazdagságban lubickol az a néhány előre tolt politikus, akinek minden belpolitikai disznóságát könnyebb tűrni, mint egy demokratikus rendben választott kormány éppen soros felelősével egyezkedni. Ha ezek a despoták megvadulnak, ugyanúgy járhatnak, mint Szaddam Huszein, mint az elkergetett Mubarak. A fellázadt népek meg nem tudják, hogy a korábbi despoták helyére újak kerülnek, mert továbbra is könnyebb egy despotával egyezkedni…
- Ami a földrengéssorozatot, a cunamit, de - hatása miatt - leginkább a japán atomreaktorok meghibásodását illeti, hasonlóképpen aggodalomra ad okot, mint annak idején Csernobil.
Még a reaktorok belseje-magja nem robbant, de máris értesültünk róla, hogy a radioaktív anyagok felhője elérte Franciaországot (is). Mi lesz, ha berobbannak a reaktorok?
- Ami miatt az egészet taglalom, az az a már-már komikus tálalás, mellyel a tévéműsorok foglalkoznak az előzőekben részletezett híranyagokkal. Csakugyan morbid az, ahogy a despoták ellen és a reaktorokkal vívott harcok után szemrebbenés nélkül és csaknem pókerarccal rátérnek a sporthírekre. Mintegy azonos súlyt kap az a hír, hogy az Auxerre kit igazol át, és 0-0-ra végződött a francia-horvát meccs.
- Ez épp olyan morbid, mint az alábbi vicc:
Pistike, Pistike, gyere le focizni – kiabálják a gyerekek az utcáról.
Az ordibálásra kinyílik egy ablak az emeleten, megjelenik egy szomorú arcú nő, kihajol, és ezt mondja:
- Gyerekek, nem tudjátok, hogy Pistike a múlt héten meghalt?
A gyerekek reakciója erre:
Igeeeeeen? … Azért le tetszik dobni a labdát?
Azt írtam, hogy Évával beszélgettünk a napi hírek kapcsán. Nos, ő mesélte, hogy a közelmúltban egy értelmiségi nővel készítettek interjút az egyik tévéműsorban. A nő arra emlékeztetett, hogy amikor a Titanic jéghegynek ütközött, senki nem akart róla tudomást venni. Már süllyedni kezdett a hajó, már a lenti szintek harmadosztályú utasait közvetlen életveszély fenyegette, már kötésig a fagyos tengervízben futkostak, hogy mentsék az életüket, amikor a felső szinteken még folyt a tánc, a pezsgőzés, a szalonzenekar még húzta a talp alá valót, és senki nem vett róla tudomást arról, amire rá kellett később nekik is döbbenniük: Nincs tovább!!!
Korunkra a Föld a világűr hajója. Sok sebből vérzik az emberi visszaélés-sorozatok következtében. A szegények még szegényebbek lettek, tömegesen halnak éhen, vagy afelé közelednek. Az arisztokrácia nem veszi tudomásul a tényeket. Úgy értékeli, hogy megérdemlik sorsukat, akik nem tudtak maguknak nagyobb szeletet kihasítani a föld javaiból. Nem veszik tudomásul, hogy ők is a vesztükbe rohannak.
Isten legyen irgalmas mindnyájunkhoz.

L’Hôpital du Grosbois fő utcája, a Grande rue, melyben Éváék is laknak, korábban a Besançont Svájccal összekötő útvonal volt. Vasúton és közúton egyaránt a falun keresztül vezetett az út.
Akkoriban nagyobb élet volt itt, három kocsmával egy vendégfogadóval, és tekintélyes állomással.
Volt itt egy mozdonyfordító alkalmatosság is, melynek nyomaival sétáim során találkoztam. Azt hittem, hogy egy kisebb amfiteátrum – mélyedés -, melyet körbe lehet ülni. Itt haladt át tehát a vasút is Svájcba, és egy helyi 10-20 km-es járat is üzemelt. Most erdei sétányt alakítottak ki a sínpálya helyén. Ez teszti érthetővé, hogy néhol tízméteres sziklafalak között vezet az út. Nem a kirándulókat akarták az emelkedő megmászásától megkímélni, hanem a vasút nem bírt volna vele.
Még megemlítem, hogy van itt róka, és elvétve vaddisznó. Egyikkel se találkoztam. Találkoztam viszont egy csaknem fekete mókussal, egy sárga csigával és egy sárgászöld lepkefélével. Fajtájuk nevét meghatározni persze nem tudom.

Azért jöttünk el Éváékhoz, mert negyedik gyermekük megszületett a napokban.
Azért, hogy együtt örüljünk velük Flóra érkezésének,
azért is, hogy megnézzük házukat,
azért is, hogy segítsünk nekik az első időkben.
Én pl. reggelente összesöpröm a ház helyiségeit,
kitakarítom a kandallót, mint a szorgalmas lány Holle anyó meséjében.
Elviszem Estelle-két az iskolába, haza is hozom, napjában kétszer,
bekészítem a kandallóba a gyújtóst, a tűzifát,
reggel kinyitom a spalettákat, este bezárom őket,
és rengeteg képet gyártok a családról és lakókörnyezetükről.
Szükség szerint felveszem a síró csecsemőt, vagy leteszem, hogy megpihenjen fekhelyén.
A matekfeladatok megoldásában is többször hasznomat látták.
A reggeli takarítás közben jöttem rá, hogy kétféle szemét található a helyiségekben. Az egyik feljön, a másik meg nem. Amelyik csak lehullott, az felsöpörhető, amelyik letapadt, az nem. Nem mondom, hogy semmilyen módszerrel nem távolítható el, csak söpréssel nem.
Ismételten tapasztalom ezt. Ma az az idézet jutott róla eszembe, mely a végső időkről szól:
„Így lesz azon a napon is, amelyen az Emberfia megjelenik. Aki azon a napon a háztetőn lesz és a holmija a házban, ne jöjjön le érte, hogy elvigye; és aki a mezőn lesz, ne térjen vissza. … Azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Két asszony őröl együtt: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.”
Reményem szerint csak átmenetileg hagyják ott. Amint a letapadt szennyeződés is feltakarítható, felvakarható, oldószerrel eltávolítható, ugyanúgy a makacsul bűneihez tapadt ember is felemelhető mások imái és az isteni irgalom jóvoltából.
Nem véletlenül hangzik el Fatima óta az olvasó tizedeinek a végén a „letapadt” lelkekért a Mesterhez szóló közbenjáró kérés:
„Vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik rászorulnak irgalmadra.”

Furcsa ország a mienk.
Mi, akik írással foglalkozunk, kínosan vigyázunk arra, hogy az idegen szavakat, kifejezéseket, mondásokat betűhíven vezessük elő, jelenítsük meg, miközben számos helyesírási hibát vétünk saját nyelvünkön való megnyilvánulásainkban, különös tekintettel a szórend kószaságaira és a középpontozási zűrökre.
Keresem az okát, és lehet, hogy nem jó helyen kapirgálok, amikor azt vélem, hogy némi sznobság, esetleg tökéletességünk látszatának a fenntartása áll ennek a különös jelenségnek a háttérben. Egyszer valaki megszólt, amiért nésnelnek ejtettem a National Geographic c. amerikai lap első szavát a helyes nesnel helyett (jóllehet, sose jártam az USA-ban, és a nyakamat teszem rá, ott se ejtik egyformán az egyes szavakat a népek). Aki Tézének ejti Tezét (Taizé), azt is megmorogják, megbélyegzik, tán jobban, mint azt, aki helytelenül használja az ikes igéket vagy éppen suk-süköl.
Nem így a franciák. Nyugodt szívvel ejtik kadijjaknak a kedilleket (Cadillac), nem így az olaszok, akik állítólag lazán kezelik a helyesírást.
Nincs más bajunk?
Mindenesetre az egész azért foglalkoztat, mert korrektori minőségemben gyakran megküzdök idegen nyelvű szavakat is tartalmazó könyvekkel. A szövegek ápolása közben találkozom rendre azzal a különös tapasztalattal, hogy kitűnően és hibátlanul írt idegen szavakat elírt magyar szavak követik.
Érti ezt valaki?

Útkereszteződés
Az egyik legtalálóbb áruházlánc elnevezés Carrefour, azaz útkereszteződés. A név attól ilyen frappáns, mert a kereskedelemnek az egyik jellegzetességét ragadja meg: piacok többnyire utak kereszteződésénél jöttek létre, gázlóknál, folyók mentén.  Ezekből aztán kereskedelmi központok, városok lettek (a nevük is mutatja: Oxford, Frankfurt, Erfurt, stb.) Ha slamposan fordítom meg a szó összeevőit: Keresztutat kaphatok. A kereszteződés út értelmetlen volna.
Tegnap, ebéd után megittunk még egy jó kávét, és legidősebb unokámmal nyeregbe pattantunk, hogy megmutasson egy útkereszteződést, egy erdei sétára alkalmas helyet, melyet jó óra alatt körbe lehet gyalogolni.
Már az indulás érdekes volt. Meg kellett ismerkednem az ő cangájával, amelynek igen alacsony a nyerge. Út közben háromszor állítottam magasabbra, hogy normálisan hajtható legyen. Ő türelmesen megvárt minden alkalommal.
Bementünk az erdőbe. Ahogy egyre beljebb haladtunk, s kerülgettük a köveket, egyszer csak sebességváltás közben megálltam. Tréningnadrágom elakadt a nyeregben, miközben oldalra dőltem. Ez még egyszer megismétlődött később. Ráadásul egyre inkább fogyott a levegőm (vö. kiköpöm a pick up-öm). Nem tudom a szívem vagy a tüdőm terhelése haladta-e meg a kívánt szintet, vagy éppen a teli hassal indulás okozott plusz terhet, esetleg az évek kihagyása, merthogy sík terepen is régen cangáztam utoljára.
Summa summarum több szakaszon rövid időre tolni kezdtem a bringát¸ hogy levegőhöz jussak, nem azért, mert túlságosan meredek etap következett.
Lám, eddig sose került sor terheléspróbára a kórházban, sem pedig a szakrendelőben. Most immár igen, egy francia erdőben.
Azért hazaértünk békében.
Mátyásnak megjegyeztem: Jól magam alatt teljesítettem. Ő udvariasan tagadta.
Ma meg visszatérek a terepre, immár gyalog (lassan járj, tovább érsz [tovább élsz]), mert csakugyan kellemes, és sétálásra kiváltképp alkalmas az út. Csakhogy ezúttal a kamerán kívül semmit nem viszek magammal.

Mivel az óraátállítás este megtörtént, egy órával hamarabb reggel lett. Csak a fiúk jönnek misére, persze a nagyi és én is. Sőt a szomszédból a 83 éves Monsieur Léon is. Éva marad Estelle-lel, Flórával.
Ma Valdahonba megyünk. Ez az ötezres városka. Ide járnak a fiúk iskolába. A kb. 10 km-es utat naponta megteszik az iskolabusszal. Itt van a főtéren a gótikus stílusú templom. A környékről is ide jönnek a hívek. A misén több szólamban szólnak a népénekek, a bejáratnál osztott kottából, énekszövegből énekelünk. Ez egy A4-es lap. Erre a vasárnapra készült. Még egy grafika is díszíti.
A misén ma az evangéliumi perikópa a szamariai asszony és Jézus párbeszéde, melyet Jákob kútjánál folytatnak. Itt mondja ki Jézus, hogy ő a Messiás, akire várnak. A szöveget lehet követni, különösen, ha előtte magyarul már elolvastuk itthon.
Körbenézek.
Velünk szemben egy aranyköpenyű Mária-szobor. Gyorsan lefotózom.
A főoltár mögötti üvegablakokon a három arkangyal. Rafael, aki Tóbiást vezetgeti útján, a gonoszt legyőző Mihály, és Gábriel, aki Máriát üdvözli Názáretben.
Ezeket fényképezem és a cserkészeket, akik együtt imádkozzák a pappal együtt a szentélyben a miatyánkot. A doxológia szövegét a hívek és a pap együtt énekelik.
Három világi és a pap áldoztatnak. 3 férfi és egy nő. A világiak nincsenek beöltözve. Gyorsan halad a szentség vétele.
Jóllehet hűvös van odakint, a templomban működik a légfűtés, a padlórácsokból áramlik a meleg. Kifelé menet lefotózom a rozettás ablakot, leadjuk a szöveglapot, az előtérbe kitett anyagok közül elhozunk egy szép kiállítású paperback kötetet, Evangile selon Saint Matthieu. Vihető.
Visszük.
Kint a cserkészek kínálják tortaszerű kerek süteményeiket. Egy gateau 8 euro.
Nemigen marad belőle.
A misét vezető pap küld Évának egy Eucharisztiát, mert érthető okokból nem tudott misére jönni.
Hangicsálós ebéd következik, utána sétálni kívánok. Ezért most befejezem.

Ma reggel írtam egy egyoldalas kommentárt az Echóba, s eszembe jutott Szabó Feri jezsuita, a lapunk főszerk.-je, aki délelőtt az MTA-ban átvette elismerését. HÍR: „Döntés született ugyanis az idei Magyar Örökség-díjazottak első csoportjáról. Kitüntetésben részesül többek között P. Szabó Ferenc teológiai és irodalmi munkásságáért.” Mostanra már túl vannak a ceremónián – gondolom.
Eddig nem írtam róla, de többé-kevésbé mindenki megnáthásodott, torokgyulladással küszködött. Éva ma du. orvoshoz megy, mert hőemelkedése van. Flórácska táplálása miatt nem mindegy, milyen gyógyszert szed.
Különös aggodalomra nincsen ok, azért is nem vallottam eddig róla.
Ebéd előtt lecsavarogtam a kötelező penzumot.
Egy kapu előtt olvasom a táblát: Attention au chien! Ám a kutya nem volt formában, rám se ugatott.
Kb. másfélórásra sikeredett kirándulásom. Mondhatom annak, mert akármelyik irányban indulok, mindenfelé hamar a mezőkön, a ligetekben találom magamat.
Egy kőbánya szélén megállt egy zürichi kocsi, és egy alkalmas asztalnyi kősziklára terítettek, megebédeltek. Ennyi lett volna a kirándulásuk?
Találkoztam még két bringással. Középkorú pár kerekezett a terepen, színes bringás szerelésben.
Találkoztam még számos traktorossal is. Egyik földet szállított, a másik tűzifával megrakottan szaladt az országúton, a harmadik pedig rendre új tehéntrágya-szállítmányokkal fordult.
Kérem szépen, ma a trágyázás sem úgy megy, mint régen.
Nem vellával van erányosan felhányva, hanem gép pakolja meg a traktor speciális pótkocsiját. Ez a szerelvény egyfajta célgép a traktor után kötve. Található benne hosszirányban két db. Koller-járat. Ez olyan, mint a húsdaráló végtelenített csigája, csak persze késszerűen éles és nagy. Nos, ezeket kezdi a traktoros kellő tempóban működtetni a traktor sebességének a függvényében. A két csigasor meg a terítés munkáját rekordidő alatt ellátja. Abból gondolom, hogy a traktor sétám közben háromszor fordult egy-egy rakománnyal az istállóktól távol eső mezőgazdasági területig, és szórta szét a trágyát.
Azt üzenhetem a Pravdának, hogy
Na francúzszkih paljah pásut traktori.

Ha egy amerikai gyereket lefényképeznek, okvetlenül elhangzik a „Cheese, hogy a készülő fotón a gyermek kvázi mosolygós képe jelenjen meg! A franciák más szóra buzdítják a csemetéket: egy kismajom nevét kimondva áll a szájuk mosolygásra: a majom neve wistiti.
Az 57-es út néhány éve készült. Az új, négysávos útszakasz átadásának a napján a helyi iskolában osztályfényképezés volt. Valahogy a gyerekeknek beragadt ez a szó, s ha kellett, ha nem, mondogatták. Az útátadás alkalmával mindjárt kis kirándulást szerveztek a nebulóknak, akik odaérve a két aluljáró egyikéhez egyre csak ismételgették a wistiti-t, és élvezték, hogy a betonfalak ide-oda verik a hangokat. Ez a hangicsálás igen megtetszett a serdületlen ifjúságnak.
A helyiek hamar kialakítottak egy kisebb, meg egy nagyobb túraútvonalat – amolyan kirándulós-sétálós köröket. Ezeket rendre elnevezték kis wistiti-nek s nagy wistiti-nek.
A kisebbiket ma másodszor jártam végig. Ez akkora séta, hogy ha elég lassan megyek, és meg-megállva elgyönyörködöm a fennsík lankáiban, akkor kitesz egy órát is a gyaloglás. Nekem meg ez kell – naponta.
Ma tehát szép tavaszi napsütésben ballagtam át a mezőn. Az egyik lekerekített telken feltűnt egy magvető. Nem volt ez olyan fáradt, mint Millet magvetője, sem olyan fenséges, mint van Goghé, inkább pragmatista. A magvető traktort vezetett, melyre hátul egy kúpos szerkezet volt szerelve, és amelynek a tárcsája olyan tempóban spriccelte szanaszét a szántásban a magokat, mint a sót az utakra a munkagép havazáskor.
Nem tudom, hogy a magvető fáradt volt-e vagy sem, de ha igen, akkor nem a derekára kötött zsák súlya és karjának rendíthetetlenül ismételt mozdulata fárasztotta, hanem a szakadatlan figyelés: a traktor irányítása, hogy a barázdák egyenletes mennyiségű magot kapjanak és egyenlő távolságban helyezkedjenek el egymástól.
Óhatatlanul eszembe ötlött a Mester tanítása a magvetőről, aki maga az Isten. A föld, mely az isteni igazságokról szóló tanítás magját befogadja, az ember. (Az útfélre esett mag nem ad helyet Isten szavának, a köves helyre esett mag nem tud gyökeret verni az ember szívében, a tövisek közé esőben a világ gondja, a gazdagság csalárdsága elfojtja az igét, és gyümölcsöt nem hoz. A jó földbe esett magot semmi sem akadályozza meg természetes fejlődésében. Vö. Mt. 13,20-22.)
Az egyik legszemléletesebb parabola értelme kezdett kibontakozni szemem előtt:
A magok túlnyomó többsége, legalább 95%-a jó földbe hullik!
Ide írom gyorsan gyermekem egyik megfigyelését. Az emberek töredéke jár templomba, más részük a maga módján vallásos, zömük pedig egyszerűen jó szándékú ember. Nem ritkán különbek, mint azok, akik magukat vallásosnak tartják. Ezekről mondta a Mester a farizeusoknak: …a vámosok megelőznek benneteket a mennyek országában!