Mickey webnaplója

Ha blogom egy-egy részlete irodalmi értékű is, félek, hogy nem az utóbbi időké az. Mostanság – bár kenyérkereső munkám nincs – más jellegű elfoglaltságok tolakodtak előtérbe. Tartozom azonban az igazságnak azzal is, hogy a mai napról volna mit írni. Van is. Elmentem ugyanis a Szent István Társulat Könyvheti megnyitójára. Hallgattam, köszöntem, láttam, fotóztam, ettem, ittam, megfigyeltem, nem mondom el, aztán átballagtam a Ferenciek terére, ahol sok szép kiadó sok szép könyve akkora tömegben került szemem elé, mint a svéd bélyeggyűjtő gyereknek egykor, akit az apja egyszer két kiló bélyeggel lepett meg. Mint ismeretes, ő akkor hagyta abba a bélyeggyűjtést. Valahogy bennem is hasonló érzések dúltak.
A térrel kb. öt perc alatt végeztem. Azt hiszem, B. É.-t láttam az Agapé kiadónál, Zs.-t és L.t a Szent István Társulat pavilonjában.
Reméltem, hogy sok ismerőssel összefutok itt. Nem így lett.
Elég gyorsan áttértem a Belváros megtekintésére.
Elgyalogoltam a Régiposta utcába, lefotóztam egykori irodám ablakát, majd elmerengtem azon, melyik bolt maradt meg eredeti funkciójában a környéken s melyik nem. Szinte semmi sem a régi.
Talán a Váci u. sarkán lévő dohánybolt az egyetlen üdítő kivétel. Mivel a tesókkal megbeszélt találkozó csak 15 órától volt esedékes, ráértem Angyalföldre gyalog menni. Útba ejtettem a Nádor utcát, a József Attila utcát, a Szabadság teret.
Egy játszótéren sorban álltam, hogy a csobogónál pótlólag bekapjam déli gyógybogyóimat. Így érkeztem az Alkotmány utcába. Lefotóztam – már amennyire a tér engedi – szeretett Főiskolánkat, s továbbhaladva elértem a Szent István körutat. Azon átkelve már csak Angyalföldön kellett átvágni, hogy 15 perccel három előtt megérkezzem. Öten jöttünk össze, s meghánytuk-vetettük a meghányni-vetnivalókat.
Öt órakor szabályos időben bekaptam az esti pirulakomplexet, fél hét felé távoztunk.
Elég sokat fotóztam.
Budapest még mindig szép.

A Badacsony-Lábdihegy c. album láttatja a hétvégi rokontalálkozó alkalmával készült képeket. Mivel az egy jól körülhatárolható esemény volt, nagyjából változatlan formában tettem fel a fotókat. És mivel a Fotók 2011.2 c. albumban még nem állt össze 500 kép, itthon azt folytatom.
Elég bajban vagyok, mert ennyi fénykép nem elsősorban kronologikus rendszert kívánna, de így indult. Igazából tematikus gyűjtés lenne célszerű, viszont nem vagyok meggyőződve róla, hogy megéri a többlet időráfordítást. Egyelőre folytatom, ahogyan elkezdtem. Ha témák szerint raknám el őket, ilyenek volnának: Helyek, a környék, emberportrék, munkák, művészi tevékenységek, állatok, növények, humoros képek, fényjátékok, árnyjátékok, felhők, gondolatok képi megjelenítései. Lehet, hogy valamit kihagytam.
Mindenesetre most maradok a szokott metódusnál.
Ma két-három kép készült. Az egyik címe: koklikó (coquelicot), azaz pipacs. A másiké soklikó, mert pipacsmező van rajta. Készült még egy őrült vízporlasztó szárnyashajó kép. Ahhoz olaszos név illett volna: vaporetto.
Holnap meglátogatom a Szent István Társulat által szerevezett könyvvásárt. A meteorológia szerint napos idő lesz.
Érzem.
Erős melegfront váltotta fel a tegnapelőtti erős hidegfrontot.
Jobban szeretném, ha én volnék erős, és nem a frontok.

Onnan a cím, hogy oda beszéltünk meg találkozót a hét végére nászomékhoz.
Gyerekek!
Csodálatos hétvégét töltöttünk együtt. Elég hosszú kihagyás után megint sikerült találkozni a két családnak. Mindenki eljött: Elvira szülei, tesói. Luci és Feri jóvoltából megvan közös nyaralásunk helyszíne!
Több tisztázandó részkérdést megbeszéltünk egyhetes nyári ott tartózkodásunkat illetően. Több fotót készítettünk a házról, a környékről, a strandokról, a mólóról. Meglátogattuk Szigligetet, Badacsonyt, rövidebb sétákra is vállalkoztunk. Van egy helyi ingyen strand, de egyelőre eléggé lepukkant. Vagy megkotorják látogatásunkig, vagy nem.
Ha nem, kocsival öt-hat perc a szigligeti strand, 18 000 négyzetméter gyeppel, parkolóval, megfizethető belépővel, délután 4-től fél áron.
A házban kényelmesen elférünk.
Amit viszünk: ágynemű, hálózsák, pancsoló medencécske, jókedv.
A többi már ott van helyben.
A nyaraló nincs messze tőlünk.
Kocsival két óra alatt lent voltunk, ugyanennyi idő alatt visszajöttünk.
A képeket elkezdem feltölteni, csak egy hangyányi időre felraktam az akkut a töltőre, mert kezdte már kilehelni a lelkét.
Örüljetek, mint ahogy mi is örülünk.
Éljenek Ők, éljetek Ti, és éljünk mi is!

Sablon, minta, sorozat, tömeggyártás.
Ismétlések.
Ismerős minden műfajból.
A Modern idők c. Chaplin-film szalagon dolgozó munkása naponta egész műszak alatt kezében egy-egy csavarkulccsal egy-egy csavart húz meg. Hazafelé mentében az esőcsatorna pántjainak két csavarját is meghúzza két mozdulattal. Egy öregasszony télikabátpántjának két gombját is „meghúzza” szórakozottságában.
A zeneszerzők is a leggyakrabban a szekvenciákkal élnek. Dallamdarabkák ismétlődése ez eltérő hangokról indulva.
A jazz mesterei pedig előszeretettel élnek vissza-visszatérő akkordmenetekkel. A mindig ugyanaz hol harmonizál, hol diszharmonikus a dallamívvel, átmeneti feszültséget okozva, hogy annál megnyugtatóbb legyen a visszatérés a harmonizáló részekhez.
A fotósok is szeretik a sorozatokat. A pillanatonként alig változó mozgássorozatokat. De szívesen készítenek fotót a ritmikusan ismétlődő valóságelemekről, póznákról, kerítésekről, hídpillérekről, stb.
Az ókínai terrakotta-hadsereg szobrászai ugyanígy azonos nagyságú szobrocskákat alkottak.
Az építészet klasszikusai is szerették az oszlopsorok alkalmazását.
József Attila is él vele: Mondd, mit érlel annak sorsa … és szinte minden költő (A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk…)
Engem is vonzanak az ismétlődő ritmusok. Vonalak, árnyékok, fasorok, tutajon utaztatott autók százai. Tegnap megpróbáltam egybeláncolt bevásárlókocsikról elfogadható képet gyártani.
Igazán egy belső képet szeretnék készíteni az Auchan pénztársoráról. Olyan egyforma az ötven kalitka, mint a sivatag homokszemei. Olyan egyforma távolságra helyezkednek el egymástól, oly egyforma ruhában üldögél a pénztári személyzet, olyan egyforma táblák sorakoznak minden pénztárhely felett AKCIÓ felirattal, hogy szinte kényszert érzek: Készüljön már végre egy frappáns kép erről a falanszter-részegységről.
Egy akadálya van. A biztonsági őrök jelenléte. Nem hiszem, hogy  jó néven vennék, ha én a pénztárakat akarnám fotózni, bár ki tudja. Meg aztán talán felesleges is. Részletező leírásom alapján kinek-kinek a szeme előtt megelevenednek a piros négyzetben ülő sárga körök, melyek a pirossal írt AKCIÓ feliratot hordozzák.
Ma az Auchan meg akart szabadulni a nyakukon maradt nyuszifiguráktól. Egy doboz figura ára 60 forint. Mivel 60 figura van egy dobozban, vettünk kettőt. Egy forint/nyuszi nem rossz ár. Sorba rendeztem őket a műanyagtálcán, hogy megalkossam róluk az én terrakotta (na jó, festett alufóliába csavart tejbevonó massza) nyúlhadseregemet. Nem olyan kemény legények, mint a kínai cserépszobrok, de egy gyáva nyúltól ezt senki sem várja el. 
Mutatom:

Ha valaki azt gondolná, hogy igaza volt a reklámnak: „Nyugodtan élhet, dolgoznak a gépek” – biz Isten, nagyon téved.
Ma ugyan másképp szólnak a reklámszövegek, de lényegében ezt sugallják.
Nyugodtan élhetsz, dolgoznak a gépek.
De ha még nyugodtabban akarsz élni, akkor mégse nyugodj addig, míg le nem cserélted meglévő gépedet egy sokkal korszerűbbre, modernebbre. Az egy gigásat a két gigásra, a nyolc gigásat két terásra.
Hogy mennyire nem így van, azt
megírta H. Böll (akinek novellahősét, egy halászt, többtermelésre nógatja egy amerikai turista,
megírta az Ószövetség (minden hiábavalóság),
meg az Újszövetség (ostoba, még az éjjel számon kérik lelkedet).
Hogy mennyire hiábavalóság az entrópia elleni, kicsiben és nagyban való küzdelem, hadd emlékeztessek rá, hogy az idős ember kétségbeesik amiatt, hogy „minden leesik”. Nem csoda: Minden lehajolás vértolulást okozhat, aminek adott esetben végzetes következményei lehetnek.
De nem kell ahhoz idős embernek lenni, hogy tudatosuljon bennünk: „Minden elromlik.”
Ma például megpróbáltam egy néhány éve felszerelt redőnyt leengedni. Ne gondoljátok, hogy sikerült. A redőnyre nem vonatkozik a nehézkedés törvénye. Rángathattam a gurtnit, meg se moccant a hengerbe csavart lamella-sorozat. Végül erőszakhoz kellett folyamodnom. Íróasztalt el, ablakpárkányról minden tárgyat le, szúnyoghálót fel, hogy egyáltalán hozzáférjek a redőnylemezekhez. Erőbedobásomat siker koronázta. Megindult lefelé lassan a feltehetően elkoszolódott rendszer, mint a rozsdás horgonylánc az öreg uszályról.
Nem akarlak sokáig untatni a Murphy-törvénynek engedelmeskedő kacatokkal való bíbelődésemmel. Mindenesetre tegnap felfedeztem, hogy szobánk rolós szúnyoghálója nincs lehúzva. Nem is lehet, mert két kis sínen szaladó tolókája (műanyag) egyik felengedésnél elrepült. Hiába húzod le a zsinórral a hálót, nem tudod beakasztani a zárszerkezetet, mert nincs mivel. Ha a kétméteres rugóra járó háló felszalad, akkora sebességre kapcsol, hogy a fegyelmezetlen tempóban száguldó roló tolókái a tempó miatt kitörnek a felső végállomáson. Ne tudd meg, hányadszor ragasztom vissza őket pillanatragasztóval. És azt se tudd meg, hányadszor ragadok hozzá a tubushoz úgy, hogy napokig koptatom bőrömről a rászáradt trutyit.          
Ennyit a szép új világról, melytől önmagában véve csöppet sem vagyunk boldogabbak, mint a csúnya régi világban voltak elődeink.
Más kérdés, hogy nem szabad leragadni a lét esetlegességeinél, s rendetlenül kötődni a komforthoz, a reklámok kínálta vacakokhoz. Most abbahagyom az eszmefuttatást, mert meg kell erősítenem íróasztalkám lapjának alátámasztását mielőtt leszakad monitorostul.

A Jelenések könyve elején írja János apostol mintegy az Isten nevében üzenve az efezusi egyháznak: „az a kifogásom ellened, hogy elhagytad az első szeretetedet”. Ez az első szeretet hatalmas lelki élmény, kicsit hasonló az első szerelemhez.
Kétféle tapasztalat kevereg bennem, amikor megpróbálom érzékletessé tenni, mire gondolok:
Az egyik az a ritka szép esemény, amikor valaki felnőttként keresztelkedik meg, és a szentség által eltöröltetik minden korábbi vétke, párhuzamosan megerősíttetik a bérmálás kenetével, egyszersmind veszi is az Úr testét, azaz elsőáldozó lesz.
Próbálom beleélni magamat a helyébe: Mekkora változás az életminőségben néhány örökre emlékezetes pillanat során. Micsoda emelkedettség ez. Nehéz lehet beszámolni róla. Hogyan is lehetne fogni a végtelent!
A másikra nemrégiben lettem figyelmes.
A Mária rádióban naponta 16 órakor kezdődik egy kb. félórás adás, a Tanúságtevők című. A legkülönfélébb előéletű emberek mondják el, hogy csendes keresésük hogyan talált célt, hogyan lettek Istenben hívő emberré. Minden elbeszélés egy-egy intim kitárulkozás. Feltételezésem szerint mintegy kirobban belőlük a vallomás. Azt próbálják szavakba önteni, hogy hogyan találkozik a föld az éggel. Az irodalomból ismerek ilyeneket, pl. A. Frossard beszámolóját, vagy éppen a magyar Dienes Valériáét. Ezek a beszámolók ugyanolyan mélységeket tárnak fel, ugyanolyan megtapsztalásokat írnak le, mint amilyeneket tarka sokféleségben vonultat fel az említett rádióműsor.
Hallatlanul izgalmasak ezek a beszámolók, meglehet, hogy többet érnek, mint egy-egy lelkigyakorlat, többet, mint egy teológiai kurzus.
Így jutottam arra az elhatározásra, hogy felhívjam a rádió figyelmét arra, hogy ezt a hangzó kincset le kellene írni, és könyv alakban megjelentetni, hogy azok is kézbe vehessék, akinek nincs módjuk meghallgatni az egyes adásokat.
Talán nem is kell részleteznem, hogy milyen előnyei vannak az írott anyagoknak az elhangzottakhoz képest. (Ezzel kicsit se kívánom a hangzó anyagokat kicsinyíteni, csak azt hangsúlyozni, hogy a szó elszáll, az írás megmarad.)
Nekem ezek a megnyilatkozások éppolyan megrendítő erejűek, mint az irodalomból ismert neves személyiségeké.
Ráadásul egy ilyenféle könyvsorozat legalább olyan értékes, s talán még sokatmondóbb is, mint az a számtalan interjúkötet, melyeket ilyen, meg olyan neves emberekkel készítenek manapság.

1. Apánk mesélte: Évekkel azután, hogy jó súlyban lévő apja meghalt, éjszaka ugyanolyan ritmusú lépteket hallott, mint korábban, amikor még apja rótta a köröket föl és alá a parkettás lakásban. Mondhatod, hogy képzelődött, mondhatod azt is, hogy nem abban a lakásban járkált valaki, hanem  a felettük lévőben, és hogy éjszaka felerősödnek azok a zajok, melyeket nappal meg sem hallasz. Ő mindenesetre azt élte meg, hogy az elhunyt jár-kel a szokott „útvonalán”.
2. Csia története.
Kis tini lehetett, amikor elhagyta egyik télikabátgombját. A télikabátgombokról legalább annyit lehet tudni, hogy egyedi kialakításúak, és ha egyszer az egyik észrevétlenül leesik, többé sose tudod pótolni, legfeljebb lecseréled azt egész garnitúrát. Persze az is lehet, hogy az említett esetben valójában kettérepedt egyik gombja. Ki emlékezik ötven évvel korábbi eseményekre pontosan. Mindenképpen kellemetlen egy ilyen hír bejelentése, talán ezért találta ki a következő mesét az előszobafogason lógó kabátjáról:

– Halljátok? Valami reccsent. Gomb reccsent. Megnézem, nem-e pont az én kabátom gombja reccsent.
Lássatok csodát, csakugyan az ő kabátgombja lett oda.
3. Ezúttal hangicsálásról volna szó: nem egészen reccsenésről, inkább cikkanásról.
Zuglói házunk lépcsőházában vaskorlát vitt az emeletre a lépcsősor oldalán. Egyszer ledobtunk néhány kavicsot, melyek éles hangon cikkantak meg, ahogyan a korlát csöveit megkongatták. A kopasz falú lépcsőház falai egyébként még fel is erősítették ezeket a zörgéseket. Nem vettük észre, hogy P.-né kijött a lakásából, és felfigyel a zörgő kövek cikkanásaira. Kieresztette a hangját és a következő monológot adta elő, talán még helyesebb így fogalmazni: kiabálta bele a csendbe.
– Ki dobál?
– Ki a rosseb dobál?

– A rosseb egye meg, ki dobál?
Ugye értékelhető az irodalmi igényű fokozás eme egyedi megnyilvánulása?          
4. Van, akinek a lakásában tücsök húzódik meg, és amikor elcsendesül minden, akkor elkezdi vég nélküli nótáját. Van, akinek a bútorai reccsennek meg a hőtágulás következtében. Esetleg a szú perceg bennük.
Nálunk is van egy érdekes jelenség. A vasbeton házunk lakásainak vasbeton falai vannak. Ezek rugalmasak, és „dolgoznak” is. Tapasztalom, hogy a legkisebb helyiségbe lépve, és ott rövid ideig elidőzve egyszer csak egyetlen kattanást hallok. De minden alkalommal. Mint akit üdvözöl a fal, a falba épített kicsi kőevő manó, avagy ki tudja, mi.
Úgy vélem, hogy tekintélyes súlyom idézi elő a parányi rugalmas elmozdulást a helyiségben, és – mivel a hang mindig ugyanonnan szól, alighanem valamelyik csempe feszül neki jobban a többinek, vagy éppen távolodik el tőlük, azt a jellegzetes „tak” hangot adva.
Mennyivel jobban hangzanék, hogy „így üdvözli gazdáját a toilette fülke”.

Már-már káros szenvedélyemmé vált a fotózás. Este könyvemet olvasva az olvasólámpa fénypászmájában újra lebegő testecskék fényes örvénye rajzolódott ki.
Úgy bámultam, mint a Pilinszky leírta gyermekcse, akinek figyelmét a babakocsiban pihenve a fák lombsátrának a mozgása köti le. Huzamosan figyeli a levelek ide-oda mozgását a szellőben-szélben, mely megunhatatlan, mint a kaleidoszkópban soha meg nem ismétlődő alakzatok szemlélése.
Én is sokáig figyeltem a mikrovilág „foszforeszkálását” az éles fénycsóvában. Aztán észbe kaptam.
Van nekem egy mindent tudó fényképezőgépem. Nosza készítettem gyors egymásutánban nyolc képet. Közülük négyet kukába dobtam, a másik négyet pedig feltettem a többi kép közé. Ha akarsz, borzadj el attól, hogy miket lélegzünk be folyamatosan. Itt, kint, Óbuda fákkal bőven tarkított, viszonylag jó levegőjű körzetében. Mi lehet a Belvárosban?
Ám ha akarsz, ámulj el tüdőnk hallatlanul finom és folyamatos munkáján elmélázva. Ha nem tisztogatná ki ezeket az oda nem való anyagrészecskéket, már régen megfulladtunk volna.
De nem ez történik. Valamiféle automatizmus kihajtja a csillók igénybevételével ezeket a koszokat. Hiszen élünk, s már mióta.
Első felsírásunk óta.
Ugyancsak tegnap este gondolkoztam el az első felsírás mechanizmusán.
Hogyan van az, hogy az anya köldökzsinórján át táplálkozunk magzatkorunkban. Ezen át kapjuk az anyától az oxigénben dús vért. Az ő vérét. Majd a szülőcsatorna másik végén kikandikálva feltehetően még a köldökzsinórral összekötött állapotban valamiféle vezérlésnek engedelmeskedve „felsírunk”, aminek nem a hangicsálás a közepe, hanem az, hogy ösztönösen beleszippantunk a minket körülvevő új közegbe, a levegőbe, megtöltjük tüdőnket oxigéndús matériával, és ezt a szokásunkat életünk végéig nem is hagyjuk abba. Mit érdekel ekkor már minket a köldökzsinór. Tőlünk akár el is vághatják.
Ámbátor…
A lelki köldökzsinórunk többnyire végigkíséri egész életünket. Avagy mit ünnepelünk anyák napján?

Mivel nyeri meg a hallgatóságát Böjte Csaba ferences? Egyrészt azzal, hogy szavai és cselekedetei összhangban állnak egymással. Erről nem is akarok többet írni.
Másrészt az általa használt szókinccsel, mely minden nyelvi leleményt felhasznál, alkalmaz. Merít az Erdélyben használt szófordulatokból, de a mai szlengből is. Próbálom illusztrálni.
– A világ fejlődése szebb gondolat, mint az, hogy Isten az agyagból formálta az állatokat, a lovat, a rákot, végül az embert, utána nekitámasztotta a kerítésnek, hogy száradjanak meg.”
– Mikor felszenteltek pappá, kihelyeztek egy eldugott kis faluba. Oda voltam, meg vissza, hogy mehetek. Az ember hat évig toporzékol egy helyben a papneveldében, mint a kifutóban a lovak, amik, ha lehet vágtatni, vágtatnak ezerrel… (Aztán csalódik a hat, misén megjelent öregben, akik egy része horkolt a prédikáció alatt. Jézus vigasztalta: Én meghaltam ezekért is a kereszten. Mire) Csaba testvér: Uram, akkor Te is jól megszívtad.  
– Ha Jézus fizette a cechet, a számlát itt a földön, akkor Ő a főnök…
– A Szűzanya, mikor meghallotta az angyal szavát, azt is mondhatta volna: nézd kedves angyal, velem ne szórakozz, én egy marék por vagyok, hogy tudnék már Istent szülni a világra?
– Jézus nem állt neki maszekolni…
– Isten megbuherálhatná a fejünket, de akkor bábok lennénk, amiket Isten madzagon rángat … vagy gépek, zombik…
– Nem lehet toplistát felállítani a mennyországban.
És folytathatnám az erőst, a kacagom, sirül stb. hasonló góbé tájszavakkal a listát oldalakon keresztül.
Éppen az idézett interjúkötet (Ablak a végtelenre) szófordulatai világítanak rá arra, hogy a szleng igen sokszor képeket használ, és ez nagyon is összecseng a magyar nyelv természetével, merthogy képes nyelv a miénk.
Amikor azt mondom: dobtam egy hátast, vagy lementem hídba, azaz majd hanyatt estem a csodálkozástól, akkor nem tettem mást, mint egyik képet egy hasonlóra cseréltem.
Ugyanilyen képes beszédek: bedobott egy felest, vagy felöntött a garatra.
Régen azt mondták: tömte magát, zabált két pofára, ma pedig ezt: ráhúzta a fejét, betette a kaját az arcába. Nincs okunk egyiket klasszikusként éltetni, a másikat elmarasztalni, csak azért, mert újabb lelemény.
Régen a kakaskodó kapott egy mellport esetleg brusztflekket, netán egy frontpofont, ma kap egy tockost a fazon vagy a csákó.
Azt hiszem, az a fontos, hogy a hallgatóságot olyan nyelven kell megszólítani, melyet ért, melyben otthon van, mely szófordulatokat meghallva azzal könnyen azonosulva az üzenet hitelesen jut el hozzá.

Más.
„Úgy jól laktam, hogy csak úgy nyöszörgök.” - idézem, de így is érzem. Szombaton szülnapi bulin traktáltak mindenféle jóval, vasárnap reggel agapén, s mivel ránk bízták a maradékot is, elég sok kaja lett itthon. Én meg „befejező ember” vagyok, akinek egyik téveszméje, hogy mielőtt megromlik valami, el kell takarítani. Hát megeszem ezeket az élelmiszereket, hogy „inkább pocsékba menjen, mint kárba”. Tudom, kerge okoskodás ez, mert előbb-utóbb az megy kárba, aki a pocsékot megeszi.
Visszatérve a lakomákra, már csak az illendőség kedvéért is ebédeltünk tegnap, falat halat rizzsel, hogy aztán baráti találkozóra menjünk (a Távlatok munkatársai) uzsonnaidőben.
Ma reggel, délben és este még mindig a felgyülemlett adagokat „temettük”. Remélem, vége a dalnak, és holnaptól a szokott diétára térhetek.