Mickey webnaplója

Ha valaki Franciaországba téved, elkészülhet rá, hogy egy csomó figyelmes, barátságos és vidám emberrel fog találkozni. Mi legalábbis ezt tapasztaltuk. A Bonjour Monsieur mellé társul egy kis mosoly is.
Itt van pl. Léon apó. Legalább nyolcvan.
Évától tudom, hogy pl. inkontinenciális panaszokkal él. De ez nem látszik rajta.
Jobbkezes lehet, legalábbis jobb kezén lyukas a szvettere, jobb lábas posztópapucsának az orra lyukas. A bal oldali nem, szvettere könyöke sem.

Nos, Léon bácsinak nincs foga, (fogsora se?), egyik fia néhány évvel ezelőtt öngyilkos lett.
Léon bácsi bejön. Fogatlan szájával mindenkire rámosolyog, bemutatkozik: Enchanté-val viszonozza a mi bemutatkozásunkat. Közvetlenül társalog, s szívesen elfogad egy kávét, majd távozik.
Sem előbb, sem később, mint az helyénvaló volna.
A kórházban Évának fiatal lány látogatója érkezik; egyházi közösségük tagja, aki a városban tanul, és meglátogatja a mamát és az újszülött Flórácskát. Öt perc múlva távozik.
Éva elmeséli, hogy kisgyerek korában rák támadta meg ezt a vidám teremtést. Életben maradt.
Kisvártatva meg egy nő érkezik, aki egy falucskában lakik Éváékkal, egyébként a kórház gyermek osztályának éjszakás nővérkéje. Szintén vidám - a madám. Hozza magával négy gyermekét, és Flórának egy bébi termoszt ajándékba; a gyerekeknek pedig vagy ötven gömbnyalókát. Mindegyik gyerek választ egyet, így viszonylag csend keletkezik, s jó lehetőség adódik a könnyed csevegésre. A madame kézbe kapja a pici újszülöttet, és megjegyzi, hogy „így készen” szívesen elvinné magával.
Mindenki mosolyog kedves megjegyzésén.
A kisiskolások kísérői rámosolyognak egymásra, az iskolabusz sofőrje, egy idős bácsika, a szállított kompániára érkezéskor is és búcsúzáskor is.  
Az emberek egyébként az utcán is kedvesen üdvözlik egymást.
Persze kicsi a település.
Ha nem akarják, akkor is ismerik egymást.
Halkan megjegyzem: ez az idei (azaz 2011.) posztom.

Estelle hat éve a jelenben é1. Estelle hat éves. A papával ő jött ki elénk a reptérre. Boldog volt, hogy meglátott minket. Hát hogyne örült volna! Neki is vannak nagyszülei, még ha olyan ritkán látja is őket.
Más is panaszkodott azon a napon, hogy az erős front miatt érzi a szívét.
Én is éreztem.
Beszálltunk a kocsiba.
Én François mellett ültem, Estelle unoka mögöttem.
Megpróbált velem kontaktust találni, velem játszani. Kihúzta a fejtámlámat, én meg a lyukakba dugtam hüvelykujjamat, és az ökleim voltak a fejtámláim. Ez nagyon tetszett Estellenek. Majd tovább folytatta „masszírozásomat”.
Kezével megérintett, mint egy kismacska, majd visszakapta, mielőtt elértem volna. Egyre bátrabb lett, én meg egyre rutinosabb. Sikerült megfognom az ujját, majd vékonyka csuklóját. Ekkor arcát beletemette hátranyúló kezembe. Így utazgattunk, és masszírozott engem. Én megkönnyebbültem, ő meg jól szórakozott.
A játéknak itthon sem lett vége. Pl. előhozta a memorit, és kezdte gyűjtögetni az állatképeket. Hárman játszottunk, a nagyi, Estelle, meg én. Ő minden egyes alkalommal - amikor rá került a sor - felemelt egy-egy képpárt, majd visszatette a lapokat a helyükre, és szélsebesen felugrott a hátamra, felmászott a vállamra, és onnan nézte a fejleményeket. Minden megmozdulásunk nagyon mulattatta, és lecsapott minden képpárra. Friss fejjel valamennyinek az elhelyezkedését észben tartotta.
Első lett.
Másodjára már csak második, harmadszorra harmadik. Nem azért, mert tájékozódó képessége lanyhult volna, hanem azért, mert már csak az érdekelte, hogy jó tempóban megmássza a hátamat, és időben visszaérjen a képekhez. Közben elfáradt, figyelme már nem terjedt ki a memorira is.
Megfigyeltem, hogy tanuláskor ugyanígy jár el. Viccnek, játéklehetőségnek fogja fel a leckéket, ha lehet, és poénosra veszi, ha megteheti. Az eredmény kevéssé érdekli. A kapcsolat azzal, akivel tanul, sokkal inkább leköti, mint maga a feladat.
Helyes kis ember.
Övé a Snoopy cica.

Előző albumomat megteltnek kell nyilvánítanom, ezért új albumban fognak szerepelni jó két hét múlva újabb fotóim. Ezek folyamatosan készülnek, de átmenetileg picasa nélkül vagyok. Innen a türelem kérése. Ellátogattunk Éváékhoz, így Micáék lakják otthoni teljes rezidenciánkat. Nyugodt légköri körülmények között repültünk, mégis valamit nagyon megéreztem. Jobb híján a frontra fogom az egészet. Ma könnyebben vagyok. Beszéltünk Évával, hamarosan meglátogatjuk Besançonban koriban, ahonnan holnap de. szabadul, ha minden jól megy.
Itt szép lakni, friss és tiszta a levegő, rendezett a környék. Olyan, mint Buda egy-egy kertvárosa, csak nincs olyan mértékben beépítve. François és a gyerekek aranyosak, kölcsönösen örültünk egymásnak.
Majd még jelentkezem.

Sehonnai bitang ember:
Ki most, ha mer,
halni nem kell...!!!

„Én Istenem, adjál szállást, már meguntam a járkálást.
A járkálást, a bujdosást, az idegen földön lakást” – mondja a nóta.
Ez persze így nem igaz, legalábbis velem kapcsolatban nem.
Inkább az a helyzet, hogy a környéket már bejártam, / „többnyire csak gyalog jártam, / gyalog bizon, / legföllebb ha omnibuszon” / – írt valami hasonlót Arany J.
Nos, kisebb-nagyobb köröket tettem kerületünkben, mely a legnagyobb a fővárosban, mégis egy idő után igen visszaköszönnek a tereptárgyak.
Láttam a Dunát alacsony vízállás mellett és áradás alkalmával.
Láttam télen és láttam nyáron.
Láttam napos időben és esősben.
Láttam havazáskor és kánikulában.
És ugyanígy mindenféle porcikáját.
Utóbb ismételten olyan helyeket látogattam viszont, melyeknek a szokásoshoz képest tisztább a levegője. A part, a sziget, a hidak egynémelyike.
Lefotóztam a kerületet
kívülről befelé,
belülről kifelé,
felülről lefelé és
alulról felfelé.
A jó ég tudja, hogy hány fotót készítettem
az égről,
hányat a földről –
és ami köztük van.
Utóbb abban találtam örömömet, hogy a fényviszonyok változása eltérő eredményeket hozott. Hajnalban és délben mást, este kiváltképpen.
Ma mégis átmentem prózába. Körbefotóztam az erkélyünkről, hogy mi látszik onnan 2011-03-14-én, délután 15h-kor. Mi látszik lent az alattunk levő kertben, mi látszik az égen, ha felnézek.
És punktum.
Holnap keresek érdekesebb témákat.
Majd meglátjátok.
Majd meglátjátok?
Remélem.

Szolgálati közlemény: Ma 21,49'-kor megszületett hatodik unokánk Isten segítségével. Éva most telefonált a kórházból. Mindketten jól vannak. Epidurális szülés volt. Ma reggel még azt gondolta, hogy holnap bemegy a kórházba, hátha itt az ideje. Hát hamarabb lett itt. És már túl is van rajta.
Isten áldja meg mindnyájukat!

...
„Rusztem maga volt ő!...s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot! ... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dicséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak."
...
Egy ideje foglalkoztat ez a finom humorral átszőtt balladarészlet.
Arany János beleérző képessége egy-egy történelmi szituációba csodálatra méltó. A ravaszkodó török valamilyen módon szeretné lecsalogatni az életben maradt apródokat, akik a romok tetején himnikus hangon méltatják Szondi kapitány hősiességét.
A török még „rátesz egy lapáttal”, mert szeretné, ha feladatát eredményesen ellátná. Ravaszul túllicitálja az apródokat, amikor egy török-perzsa regehőshöz méri Szondi tettét.
Ám igen hamar kibújik a szög a zsákból, vagy ha úgy tetszik, „kilóg a lóláb”. A hősiességre utaló tódítás pusztán azt célozza, hogy az ifjak fejezzék már be mihamarabb a méltatást.
Ellenkező végletbe csap át: "Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már / Dicséretiből az otromba gyaurnak? / Eb a hite kölykei!/…
Ilyen váltás még akkor is előfordul, ha a dicshimnuszt zengővel teljesen egyetért az, aki szeretné, ha azért befejeződne az ünneplés. Ha pedig pusztán ravaszkodás, akkor éppen ilyen rövid idő alatt történik meg a hangulati pálfordulás.
Ez Arany kitűnő lélektani megfigyelését igazolja. A látszólagos empátia pontos megjelenítése teszi olyan hittelessé ezeket a versszakokat, s az egész verset.

Izajás - jó közelítésben - 2777 évvel ezelőtt született. Krisztus előtt 765-ben.
Ő tudta, tudhatta is, mert neki az áldott Isten megmondta. Igaz, azt is megmondta neki, hogy ne rejtse véka alá, hanem  kürtölje ki az egész világnak.
Elég jól sikerült. Ma is ismerjük, amit élő szóban hirdetett, majd később tekercsre róttak.
Mit is beszélt ez az ókori – ószövetségi, Istenre érzékeny – ember? Ezt:
„Veszekedés és perlekedés közt böjtöltök, és ököllel ütitek le a szegényt. Bizony, mostani böjtöléstek soha nem szerez nektek meghallgatást a magasságban. Talán az ilyen böjt tetszik nekem, és ilyen az a nap, amelyen az ember megsanyargatja magát? Lehajtjátok fejeteket, mint a káka, és zsákot meg hamut teríttek magatok alá: ezt nevezitek ti böjtnek, olyan napnak, amely tetszik az Úrnak?
Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr:
»Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit!
Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát!
Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba.
Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől!
Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded.
Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: ’Nézd, itt vagyok!’
Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet,
ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat,
akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik.
Maga az Úr vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha. Újra felépíted az ősi romokat, és helyreállítod a régi nemzedékek építette alapfalakat. A rések betöltőjének neveznek majd, és a romba dőlt házak felépítőjének.
Ha óvakodsz attól, hogy járj-kelj szombaton, és a hasznot hajhászd szent napomon;
ha a szombatot gyönyörűnek nevezed, és az Úrnak szentelt napot dicsőségesnek;
ha megtiszteled azzal, hogy tartózkodsz a jövés-menéstől, a haszonleséstől és a mihaszna beszédtől:
akkor boldog leszel az Úrban; fölvezetlek győztesként a föld magaslataira, és élvezni fogod atyádnak, Jákobnak örökrészét.« Igen, az Úr szája mondta ezt így.” (Iz 58,5–14)
Hol tartunk ma ettől?
Nem kellene megpróbálni?

„Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésre, a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futball szurkolók vasárnapi kupa mérkőzés után.” (Albert Camus: A magyarok vére)
Ez jutott eszembe, amikor házi papucsban a tévé előtt ülve – és elhűlve – látom a japáni földrengés és cunami képeit, a szigetország tragédiáját. És ez jut eszembe akkor is, amikor látom a képernyőn megelevenedni Líbia polgárháborúját, mely kegyetlen és öldöklő, és kevés rá az esély, hogy hamarosan az igazságosság alapján oldódjék meg az ottani elkeseredett állapot.
Látom, és elcsendesedek.
Nehéz pillanatok, órák, napok ezek, amikor nincs megfelelő szó, mely helyesen értelmezhetné a történteket, a történések elégséges okait.
Ma másodszor gondolkodom el a blogomon keresztül azon, hogy miért is érik gyászos események a világot. Netán azért, hogy mindenki elcsendesedjen, és elmélyüljön az élet esetlegességén, az élet értelmén.
Kevesebbeket érő tragédiák okán próbálta az egyik idős jezsuita megfogalmazni, hogy az ártatlanok vére, szenvedése a szeretet ára. Nehéz, súlyos kijelentés ez, mert valójában nagy titok, miért is szenvednek – és annyit – ártatlanok.
Mindenesetre az ártatlanok szenvedése arra figyelmeztethet, hogy a világ csak szeretetben működik – működne – helyesen.
A Mestert idézem. (Tudom, ezt a kijelentését a blogban már másodszor. De talán kifejez valamit a titokból.) „Azt hiszitek, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: Nem. De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek, ti is mindahányan.”  
Eddig jutottam a helyzeten való csendes magamba szállás során.
Mert valójában oly keveset tehetek, hogy az ártatlanok szenvedése szűnjön. Van olyan szituáció, amikor a hívő ember számára csak egyetlen megoldás kínálkozik:
Az ima. A japcsikért, az arabokért. A világ valamennyi ártatlanul szenvedő emberéért.
Aki jobban szereti, csendben gyújtson gyertyát értük.

Gyönyörű tavaszi idő, kellemes szellő, verőfény, a Dunán fodrozó hullámok, sétáló párok, a megállóban vonatra várók.
Az újpesti vasútállomáson egy nő mellképe. Neve Edina, kora 33 év. Keresik. Telefonszám.
Elmenekült otthonról? 
Talán.
Akkor, ha valamilyen oknál fogva úgy vélte, hogy elviselhetetlen megszokott élete, és úgy döntött, hogy nem akarja tovább. Jelet nem hagyva távozott, kilépett korábbi miliőéből, és újjal próbálkozik névtelenségben. Ez szomorú, de megeshet.
Elrabolták?
Ebben az esetben még szomorúbb a helyzet. Megszokott élete teljesen normális keretekben folyt, melyből erőszakkal kiragadták. Emberkereskedők, szervkereskedők? Leírni is szenvedés.
Hazagyalogoltam.
Itthon Tücsi hangjából úgy ítélem, valami tragédiát fogalmazgat, ahhoz keresi a szavakat.
Nem tévedek.
Tokiótól északkeletre 8,9 erősségű földrengés rázta meg ma Japánt, hatalmas károkat okozva, emberek ezreit keresik, akik zöme a rengés nyomán keletkezett cunami áldozatává lett. A cunami Amerika nyugati partjait is fenyegeti.
Régóta érzem. Meg kell tennem, ami a dolgom, de nálam milliószor nagyobb erők határozzák meg a történéseket.
Tegnap este kaptam Elvirától környezetvédő módszereket tartalmazó füzeteket sok-sok hasznos tippel. Szelektív hulladéktárolóba gyűjtöm a még felhasználható szemetünket.
Most meg egy értékes előadás szövegét tervezem számítógépbe vinni.
De ha a nagy erők másképp döntenek, nincs hulladékgyűjtés, mert merő szeméttengerré lesz egy országnyi vagy még nagyobb terület. Városok romhalmazzá lesznek még akkor is, ha nem homokra épültek. Lásd a vörös iszap várost, falut tönkre tevő esetét.
Ha az ég és a föld erői összeomlanak, akkor nincs kinek továbbadni az előadás szövegét, mert nem lesz, aki elolvassa, vagy akik életben maradnak, egészen más cselekednivalóik lesznek: a puszta létért folytatott mindennapos erőfeszítések.               
Mégis.
Navigare necesse est, vivere non est necesse – biztatta Pompeius a kalózok támadása miatt félő, behajózni nem akaró matrózokat.
Ha mást nem, ezt tanultam a tegnap röviden értékelt Nyomorultakból is Jean Valjeantól, alias Madeleine úrtól, alias Fauchelevent apótól,
miközben együtt örülök az énekesmadarakkal a jó időnek, és gyászolom az egyet, aki eltűnt és az ezreket, akik eltűntek. Isten legyen hozzájuk irgalmas.
És hozzánk is, még élőkhöz.