Mickey webnaplója

Melegfrontkor: fáj a lábam, megduzzad és alapesetben szédülök.
Hidegfrontkor: zúg a fülem és a keringésem. Sokat tudok gyalogolni, anélkül hogy fárasztana.
Kettős frontbetörés alkalmával kaotikussá válik a helyzet(em). Ugrabugrálnak a szimptómák a frontok „küzdelmeinek” megfelelően.
Ma hozzáfogtam egy nagyobb lélegzetű munkának, de még csak homályosan körvonalazódik, hogy mi is lesz belőle. Ha már tisztábban látom, mesélek róla. Párhuzamosan olvasgatok egy könyvet, melyet a konferencián vettem, s mely nem igazán könnyű olvasmány, de érdekesen világítja meg a valóság egy szeletét. Kifejti gondolatait a magyar nyelvről és általában a nyelvekről, az ökológia és ökonómiai összefüggésekről, annak múltban való megéléséről a Kárpát-medencét illetően, s foglalkozni fog – csak még nem tartok ott – a dalokkal és a népmeseközlések mikéntjével. Egyetemi jegyzet volt az ezredfordulón, míg ki nem golyózták a tantervből – „gazdástul”.    
Így hát most egyelőre ennyi (meg egy csomó fotó) a mai termés.
Legalábbis egyelőre.

Ki tettem a képzeletbeli „megtelt” táblát a Tanúim vagytok albumba, így az itteni esti ködöt már a 2010.11 tél c. albumban láthatjátok.
De ha már időjárás. Éppen most olvastam Csia e-mail-jét, aki azt írja, hogy hatalmas vihar van náluk égzengéssel, sűrűn cikázó villámokkal. A tévénk pedig hozzáteszi, hogy Floridában eddig még sose mért, plusz 4 fokot mutat a hőmérő. Párizsban leállt a légi közlekedés, és helyenként az országúti is,  az erős havazás miatt.
Az előbb meséltem Tücsinek Teres Gusztiról, aki nemrég hunyt el. A jezsuita csillagász életének jó részét Norvégiában töltötte. Ittjártakor panaszolta, hogy nem bírja Magyarországot az évi 270 frontbetörésével. Mondom Tücsinek, mi se nagyon bírjuk. Ma egész nap aludni akartam, de hát ebből nem lehet rendszert csinálni, el se kezdem. Itt kb. +10 fok van, de holnap ideér a következő hidegfront, helyenként 80-100 km/h-s széllel. Hát ezt nehéz megszokni, ha lehet egyáltalán!
Szerintem csak annyira, mint vasdarabnak a hajlítgatást. Ahogyan az egyszer csak kettétörik, az ember is elkopik a frontokkal való sűrű találkozások során.
(Ha már ez a sorsunk, legalább találtam rá egy pontos hasonlatot. Nem igaz?)

:)))

Engem elbűvölt az előadássorozat. Olyannyira, hogy néha nem is értettem az elhangzottak egy-egy részletét. Hiába. Nem vagyok nyelvész.
Sőt.
Sose gondoltam volna, hogy közelebb kerülök a nyelvhez mint olyanhoz, és hogy önmagáért érdekelni kezd. Annál is inkább nem gondoltam rá, mert sokáig bennem élt Kolozsvári Grandpierre Emil megjegyzése a nyelvelőkről.
Aztán fordult a kocka. Sorsom hozta úgy, hogy elmerüljek néhány részletben. A Czuczor-Fogarasi emlékülést pedig „önként és dalolva” hallgattam csaknem végig. Volt, aki egyetértett az előadókkal, volt aki részben, és volt, aki nagyjából elhárította magától a hallottakat. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a tudomány (benne a nyelvészet is) csakugyan átpolitizált.
A vita akkor kezdett idegesíteni, amikor szavakon kezdtek el lovagolni az szakemberek. A Czuczor-pártiak, ha jól értettem ragaszkodnak ahhoz, hogy a magyar gyök(ér)nyelv, a finnugristák a gyökök létét nem szívesen veszik tudomásul, és szógyökök helyett szótövekről beszélnek. Álláspontjuk szerint a két szó szinte azonos. Lásd a példamondatukat: Kitépem tövestül, azaz gyökerestül. Ez persze nem igaz. Lehet, hogy a gyökér is jön a tővel, de a növény töve a MÉSZ szerint is az, ami a gyökér felett indul. Idézem: „A tő a növény szárának a földben, illetve közvetlenül a föld felett lévő része.” Ha pedig a szár része, akkor ez kizárja, hogy a gyökér másik elnevezése legyen.
Persze ellene vethető, hogy a biológiai „faj”-fogalom minden emberi rasszt felöleli, mégis szoktak különféle emberfajokról beszélni. (Engem ez egész életemben zavart.)
Benyomásom szerint olyan ez a két tábor, mint az egyházon belül olykor egymásnak feszülő intézmény-, illetve karizmapártiak. (Mindkettőre szükség ven természetesen.) Visszatérve a konferenciára: Egy biztos, hogy
– a magyar tudományosság magát szegényíti, ha nem számol a Czuczor-Fogarasi szótárral.
– Feltehetően szükség volna egy nyelvtörténeti kutatóintézetre, mely helyén kezelné a magyar nyelvet a leghaladóbb módon.
– Megjegyzem: a szótárak kiadóigazgatója joggal sürgette számos fontos szótár megjelentetését.
Ezek a felvetések jogosak, de a jelen gazdasági helyzetben alighanem türelemre lesz szükség, míg magához nem tér az ország. Kétségtelen tény, hogy a kultúrára, a kutatásokra, a művelődésre sokkal nagyobb rátát kellene biztosítani a közpénzekből. Olyan párhuzamosságok jutnak eszembe, hogy a németeknél egész apparátus végezte el azt a munkát „laboratóriumi körülmények között”, mint amit nálunk a Cz-F.-duó, akik ráadásul embertelen körülmények ellenére alkottak nagyot. A példákat sorolhatnám, de csak még egyet említek: Hetényi V. K. munkáját, melyet szintén ketten hoztak össze (ő, meg a felesége) hatalmas terjedelmű könyvekben: Az egyháziak üldözéséről szóló dokumentumtárat, kb. 6-7 kötetben.
A konferencián, ameddig jelen voltam, nem esett szó egy érdekességről. A magyar ereszkedő ívű dallamvilágot hozott Keletről, a magyarban hangsúlyos a mondat eleje, ugyanígy a szavak eleje. Következőleg előfordulhat, hogy a magyar attól (is) hajlik a letargiára, mert kedve is az emelkedettség felől indul „lefelé”?
Ha van még olyan nyelv, melyben a szavak eleje hangsúlyos, akkor feltehetően ezek is gyöknyelvek?

További felvetésem: a többi nyelv, amely nem a szó gyökét hangsúlyozza, hanem melyben szavanként változik a hangsúly, netán véghangsúlyos, mint a francia, milyen elvek mentén képezte a szavait. Erre a felvetésre persze összehasonlító nyelvtörténeti apparátusra volna szükség. Vigasztaló a vigasztalanságban, hogy a komputerizált kutatás roppant módon felgyorsítja a kutatások tempóját. Talán nem kell intézményekben gondolkodni, de jól képzett kutatók forradalmasíthatják a kutatási metódusokat, hallatlan gyors és pontos következtetésekre jutva.
Így legyen.

Lehet, hogy ma volt az utolsó munkanapom?  Egy újabb tucatnyi A/4-est dolgoztam fel szkennelés után. Fél kettőre lettem kész. A hozott anyag az oka.
Ami látszik munkailag. Egy búcsú munkavacsora, egy másnapi konzultáció a karácsony jegyében. Ezt követően csak egy jövő évi kapcsolatfelvételről tudok. Valamikor februárban a Liteában kívánja Szabó Feri bemutatni a Bangha-kötetet és az Új Távlatok c. tanulmánykötetét. S mostantól fogva „lógathatom a lábamat” bőrfotelomban otthon a számítógép előtt üldögélve.
Vagy ha meguntam, dalra fakadok, mint egy obsitos katona, s fújom az általam imént barkácsolt nyuggernótát:  
A szép öreg nyugdíjasnak de jól megyen dooolga:
eszik, iszik a szooobában, semmire sincs gooondja.
Hej, élet, be gyöngy élet, ennél szebb se leeehet,
csak az jöjjön nyugdíjasnak, aki ilyen szeeeret.
Ha muszáj, akkor szívesen… mondta Maklári Lajos a piaroknál. Persze ő az énekkarra értette. Apropó énekkar.  Ki tudja a diákkórus intézményének helyes szóalakját: Karének? Énekkar?
Végül is mindegy. Az a sakál vokál, melyre én is jártam, igen ingatag teljesítményt nyújtott. Hol sikerünk volt, hol kevéssé.
Egyetlen nagyhatású fellépésünkre emlékszem: valamikor a hatvanas évek első felében történt. Egy kötelezően megtartott április 4.-i „ünnep”-hez fűződik ez a szereplésünk.
Nos felsorakozott a legnagyobb folyosóra az egész iskola, (merthogy az egyházi gimnáziumokat is kötelezték az ünneplésre), tehát nyolc osztálynyi diák, és a tanári karból is mindazok, akiknek ott kellett lenniük. Ez hozzávetőleg jó kétszázötven ember. Ott szorongott a sokaság a folyosón állva, s várta, hogy mikor kezdődik, és még inkább, hogy mikor lesz vége a megemlékezésnek. Elég hamar vége lett.
Bejelentéssel kezdődött az ünnepség: Először diákkórusunk népdalegyveleget fog előadni.
Első számunk egy kisalföldi népdal.
S mi elkezdtük teli torokból:
Szélről legeljetek,
fának ne menjetek
mert ha fának nekimentek
fejeteket beveritek
szili kút, szali kút,
szentandrási, sobri kút.        
A levert 56-os forradalom utáni években mindenki értette a figyelmeztetést: Fának ne menjetek, mert ... a fejeteket beveritek. Hogyne értette volna… Ez a népdal kb. azt mondja el, mint a másik évszázados bölcsesség: „Széllel szemben pedig ne pessents!”
No, az első népdal egyben az utolsó is volt, mert kitört a röhögés. Hangos röhögés, mely nem akart abbamaradni.
Az ünnepséget természetesen nem lehetett folytatni, nem is erőltette senki.

Ma önként és dalolva elmegyek egy nyelvészeti konferenciára, amely estig tart. Koraestétől Szabó Ferivel, Tücsivel és még néhány valakivel pizzázni megyünk. Csak valamikor az esti órákban 8-9 felé keveredek haza. Az ülésszak a várban lesz, Czuczor-emlékülés, aki Fogarasival kettesben kb. 150 éve összerakták a magyar nyelv szótárát, kifejtve benne, hogy a magyar gyöknyelv, amennyiben szógyökökre építkezik s sokoldalúan toldalékolja ezeket. Kicsit hosszú a téma ahhoz, hogy itt kifejtsem. Mindenesetre érdeklődéssel nézek a konferencia elé. Akik ismernek, tudják, hogy nem igazán szoktam magamtól ilyesmiken részt venni. Az én műfajom a rövid megfogalmazásoké, a lényegre való törekvésé, ezúttal mégis ott akarok lenni.  A szavak az enyémek, szoktam mondani, s talán nem véletlenül. Érdekel, honnan jönnek, mivé lesznek, mura alkalmasak, s szívesen rácsodálkozom roppant gazdagságukra.
Itt van pl. a törekvés szó. Valóságos szóbokor alapja. Tör, törtet, törekedik, tördel, tördös, töröget, tördeli a kezét, tört, tizedesdtört, törtött, törekvés, törődés, stb.
Így tehát ma nem leszek elérhető. Ezt azoknak írom, akik telefonon kívánnak gratulálni. Mint ismeretes, mobilom nincs, és nem is vágyom rá, hogy legyen. Így sok információtól elesek, és sok szabadságot ad, hogy nem kell cipelnem egy ketyerét éjjel-nappal, s ugrásra készen várni, hogy tetszőleges időpontokban bárki, bármilyen ügyben, bármilyen megfontolásból rám csörgessen. Ne haragudjon meg ezért senki rám, mint ahogy én is törekszem mindenkit megérteni (s így csakugyan majdnem mindenkit), aki mobillal él.

Soha életemben nem volt még téli gumi az autóimon. Nyári is csak használt. Na megengedem, egyetlenegy ízben vettem ÚJ! nyári gumikat – stílszerűen Barum-okat – a Skodára. A kocsi értéke csaknem megduplázódott általa (tankolás után).
De – mint említettem – azok nyári gumik voltak.
Hátsókerék-meghajtású kocsimmal eleget kísértettem az Istent, olykor rendesen csúszkálva a frissen esett húszcentis hóban hazafelé lavírozva.
Eddig mégis „ellene mondtam” a téli gumiknak.
Aztán … szép lassan átváltozott bennem minden.
Gondolkodásom teljes transzformálódásának menete a következő okfejtésen alapul: 
A Föld sarkain tapasztalható erős olvadás ténykérdés, a féleurópányi jéghegyek dél felé úszkálása szintén. Ez egyértelműsíti a globális felmelegedést.
A felmelegedés következtében megolvadt jegek, havak megduzzasztják a tengerek, folyók vízfelszínét.
Nagyobb felszínű vizek több felhőt, következésképpen több csapadékot gerjesztenek. Tapasztalhatjuk is az utóbbi években a rendkívüli áradásokat: a folyók, patakok kilépnek medrükből (a Balaton is csurig megtelt vízzel a Sió köpölyözése ellenére), valamint évről évre rég nem látott mennyiségű hó esik.
Nos itt érkeztünk el a téli gumi mint szükséglet megjelenéséhez. Ez a puhább gumi stabilabban manőverezik a hóban, a jeges útszakaszokon.
Persze szükséglete csak annak van, aki meg is tudja fiztetni.
Korábban szükségletünk áthidalására a komolyan veszélyes időszakokban felhagytunk a gk.-használattal, végszükség esetén pedig őrült óvatossággal közlekedtünk.
Most viszont, hogy nyuggerekként is dolgozhatunk, fizetőképes keresletünk támadt ezekre a jól radírozó, puhább gumikra.
Igen.
A csere hozzávetőleg 60 ezer volt felnik nélkül.
Merthogy a nyári hőség megeszi a téli gumi receficéit, mostatnól kezdve vagy veszünk még négy használt felnit, vagy a szomszédunkban ebből élő gumissal félévenként eljátszatjuk a gumicseréket. Lehet, hogy ennél az utóbbinál maradunk.
Addig meg megyünk a téli gumikkal feltuningolt kocsival, ha kell, ha nem.
Jöhet számum, jöhet ciklon,
csak gurulunk az autónkon, 
S jöhet hó, jég, hipli-hupli,
kibírja a téli gumi.
* * *
Advent a készülődés ideje. Tücsi kézimunkázta papírlapokról ezt a Betlehemet.

Kár, hogy nem tudok olyan érdekes lenni, mint a világjárók fotóbeszámolói. Hogyan is érhetnének hasonló élmények itthon, szűkebb környékünkön sétálgatva. Olyan hatalmas gondolatok sem fogamzanak meg bennem, mint az ókori görög bölcsekben, mégsem vagyok nekikeseredve. Miként Arany János se volt, mert mint írja: „…az útfélen itt-ott / egy kis virág nekem nyitott: / Azt leszedve, / Megvolt szívem minden kedve.” Hasonló hatások engem is érnek. Ezeket fotókon bemutatni nehéz vállalkozás (márpedig én nem leszedem, hanem „lekapom” a kis virágokat). Hogyan rajzolhatná meg a fényképezőgép térben a fák ágait, hogyan töltekezhetnének a kép nézegetői a szél hozta friss levegővel, hogyan hallhatnák a szél susogását, a patakban nyargaló víz zuhogását, a hullámok ritmusos hangját.
Ma kétszer a fejem fölött szinte megállt a levegőben vitorlázó dankasirály. El-elnézegettem pontos és szépséges ívű lavírozását, e mozgássorozathoz formált testét.
Mit látnának a kép megtekintői, ha lefotóznám a másfél tucatnyi réce egyszerre való felrebbenését, amikor közeledni látnak engem?
Elmosódott vagy éles képet verdeső szárnyakkal.
Ám a hangoskodásukat nem látnák, a vízcseppek potyogását is alig. Nem lehet mindent visszaadni a képekkel.
Tegnap galambraj körözött tőlem északra. Voltak vagy százan. Élmény volt látni csoportos repülésüket. Egyszerre váltottak irányt, s jószerével azonos távolságot tartottak egymástól (kötelékben repültek anélkül, hogy szakszerű kiképzésben részesültek volna). Az erről készült képet töröltem. Hogyan hozhatná vissza együttmozgásuk szépségét a fotó? Melyik kép mutatná meg, hogy ha tőlem elkanyarodnak, szinte alig látszik a madárraj, ám fordulatuk után testük a legnagyobb felületét mutatja. Megkapó élmény látni, amint megnövekedik az égre kivetült „területük”, és sokkal többnek látszanak, mint előbb.
Tudom, létezik mozgókép-rögzítési lehetőség is a fényképezőgépen. Mégis azt vélem, hogy más egy rövid snittet láttatni, és más megélni az egyszeri történést a maga mélységében és szépségében.   
És ehhez már kevés a kamera. Ott kell lenni, benne állni az élményben. Kiesni az időből, megélni a mindenkori jelen pillanatot. Akkor rájövök, hogy mennyire szép is a teremtett világ „nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hull a hó…”
Ma megerősítést kaptam, hogy posztjaim esetlegessége nem egyedülálló. Hamvas Béla pl. fecnikre írta mártogatós, százas tollal azt, ami éppen foglalkoztatta, ami éppen eszébe jutott.
Én is ezt teszem a virtuális fecniken.

1. Téma és variációk
Nem fogom ideírni Weöres Sándornak a fenti címről szóló verssorát (alapmondatát), leírtam 2008. ápr. 26.-i posztomban. Amit viszont ide akarok írni, az az agyamra menő civilizációs hülyeség, melynek következtében tegnap öt percen belül ötször hadarta el egy felhúzott verkli, hogy aszongya:
A kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!
Ez hát a témám, melytől kiütéseim kezdenek lenni, s amelyre felírt Antivakarinra is vonatkozik az obligát marhaság:
A kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét! Értsétek meg, hogy néha azt hiszem, elmegyógyintézetben vagyok, amikor a tévé elé ülök.
Könyörgök, változtassanak, mert megőrülök az unalomtól! Segítek változatokkal! Tehát a téma:
A kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét! Ideírom néhány variációmat:
- Kérdezem: A kockázatos olvasás helyett melle hatásos, ha kezelteti orvosával vagy beteg gyógyszerészével.
- Részben gyógyít, ha orvosát kezeli, s kérdőre vonja betege tájékoztatóját, hatásos olvasással, mellékelt kockázatokkal.
- A kockázatos hatású betegségek kérdéses orvoslása mellékesen ráolvasással is tájékoztathat a kezelésről és a gyógyszerészről.
- A kockázatos orvoslás mellékezelésével hatásosan kérdezősködhet a betegtájékoztató gyógyszerésszel – olvasom.
- A gyógykocka mellékszere hatásos olvasnivalóval kezeli a tájékozott beteget, megoldva az orvoslás kérdését.
- Ha a gyógyszer orvosát megkezeli, kérdezősködjön, tájékoztassa betegségéről, olvasva a hatásos mellékkockázatokat.
- A kockázott gyógyszerészek orvosai mellett olvasó tájékozott beteg hatásosan kérdezze meg a kezelőjét.
- A gyógyszerkockák hatásai mellékesen olvasnak a betegtájékoztatóból és kérdezve kezelik orvosát.
- A hatásos olvasmányok betegesen tájékoztatnak a kérdezősködő orvosokról – mellékesen a kockázatosan kezelt gyógyszerészekről.
- A gyógyhatású orvosok olvasmányai kezeléséről kérdezze meg a mellékesben kockázó szerelőt, a tájékozott beteget.
- A kérdezősködő szerelőt gyógyítsa meg az orvos kezelve olvasmányos melléktájékoztatókkal, beteges hatásokkal: Kocka.
- A mellékesben a kockahatásról olvasgató beteges orvos tájékozódjon gyógykezelési kérdésekről a szerelővel.
- A kockahatású betegtájékoztatókról mellékesen kérdezze meg olvasott orvosát, vagy kezelt gyógyszerészét.
- A beteg kockaszerzésről olvasson gyogyósokról és kezelőorvosokról mellékelt hatásos kérdéseket. Tájékozódjon!
- A gyógyszerészek kezelőorvosa a mellékesben olvas a kockázatokról hatásos, tájékozott és beteges kérdéseket.
- A tájékozott gyógyszerészek betegesen olvassák a mellékorvosok hatásos kockakezelését? – kérdezem.
Esküszöm bármibe, hogy lankadatlanul jó tempóban még legalább ezer variációt képes lennék összehozni, mert a permutációk száma hallatlanul sok.
11x10x9x8x7x6x5x4x3x2 A számítógépem kiszámolta: 39 millió-kilencszáztizenhatezer-nyolcszáz változat hozható létre minimum! (Mert az egyes szógyökök más-más értelmet kapnak a toldalékolás után. Pl. kockázat, kocka kockás, kockázott, kockázó, kockázandó, kockáztat, kockáztatott, kockáztató, kockahatású stb…) A változatok száma gyakorlatilag végtelen.
És ehhez ezeket szavakat (11 db) csak többé-kevésbé értelmes toldalékokkal kell ellátni és megváltoztatott sorrendben egymáshoz fűzni. Több életre elég variáció keverhető belőlük. Olykor mulatságosak, olykor blődlik, de nem kell hogy megüssön a guta amiatt, hogy napjában hetvenszer hallom, hogy a férfi vagy női kereplő ledarálja ezt a semmitmondó, de annál kötelezőbb zagyvaságot. Mondjanak mindennap mást, legalább szórakozunk mindannyiszor tíz másodpercig.
Hogy lehet, hogy nincs hozzá füle senkinek a világon?!
2. Olyannyira kötelező ez, mint az egész eü (és otthon a betegek) csuklóztatása amiatt, hogy (kb. négy évtizede) minden egyes tablettához csak kipattintgatás útján juthatsz hozzá. (Szép magyar neve van: átnyomós bliszter.) Akiknek elég hosszú szakálluk van, még emlékezhetnek rá: Korábban üvegcsékből adagolhatta magának mindenki a napi betevő tablettákat. Lényegesen egyszerűbb volt a kezelésük. Most ebben is a modern technológia rabszolgáivá lettünk.
Hogy nincs szeme hozzá senkinek a világon?!
Apropó: Kellene szerkeszteni egy gépet, amely egyszerre minden tablettát kinyom a bliszterből. Kórházakban pedig ráállítani egy betanított munkást ezzel a besorolással: hivatásos bliszterkinyomó. Ötletemért a szokásos 1%-t kérem a hasznok után. 
Barátsággal: Mick

Saját becenevem kapcsán jutottam el Pápáig, ahol bakatársaim professzornak hívtak. (Öregebb voltam a legtöbb öregnél, mert későn „vonítottak be”.) S ha körülnézek a körletünkben, ott is elég sokunknak volt beceneve. Némelyik bakatársamnak valós nevére már nem is emlékszem, csak a becenevére. A legérdekesebb azonban, hogy akadt, akinek nem adtak becenevet. Pl. Patek Patek maradt, mint a híres óramárka. Bumbi biztos más nevet viselt, de hogy mi volt eredetileg a neve, a jó Isten tudja csak. A Hullarabló valamilyen Jóska lehetett, de ugyancsak nem emlékszem egyéb nevére. Ityek eredeti nevén Imreh István volt. Nem is tudom, melyik neve torzult Ityekre. Ez a fickó „egyszerű szerkezet” volt „cünder”-es szemüveggel, mert hegesztő lévén civil életében, szemüveglencséit kiégette néhány ponton a szikra.  Ha valakit hárítani akart, rákiáltott: Hűts! Megértése jelét (világos) pedig ekképpen nyugtázta: vilagóóó!   
Meg is jegyezte a Hullarabló, hogy „ennek a hülye Ityeknek csak két szókincse van: Hűts, meg vilagóóó”. Bugyik honvéd neve nem kívánt becézést, elég volt neki alapállásban elviselni. Néhányunk neve rövidült. Lakatosból Lakat lett, Brodszkyt Bró bátyámnak nevezte, aki így nevezte, mások – foglalkozása után – kerámikusnak. Jávorkát a cigány civil nevezte el Jabronkának, ami aztán rá is ragadt. Jávorka sűrűn artikulálta: Tariff-tariff, töff-töff, ami nála a lárifári-t pótolta. Volt köztünk egy Bubu névre hallgató fickó, a mesefigura nyomán. Egyszer félrészegen azon meditált, hogy ha nálam erősebb volna, úgy megverne,…de hát belátta, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Sose tudtam meg, hogy miért utált annyira.
Persze nemcsak a bakák kaptak gúnynevet, a civilek is tőlünk. Akadt egy együgyű, roppant jámbor lélek közöttük. Mivel általában talicskázott, róla kapta a nevét is, ugyanis furiknak hívta a talicskát, így átszármazott az elnevezés rá: ő lett a Furik. Egy kifejezetten őrült legény is akadt a civilek között. Őt hatalmas ereje miatt tartották, megemelt egy fél épületet. Akkora volt mint egy tehén. Őt Pipacsnak tituláltuk, de ha meghallotta gúnynevét, jaj volt annak, aki csúfolta, ha nem tudott elég gyorsan elmenekülni. Egyszer vasvillával döfködött egyik bakatársamra, de nem tudta elérni őt menedékhelyén. Úgy kellett Pipacsot lefogni. Pipacs méltán lett marha nagy. Mindent megevett. Valamelyikünk néhány katonát evett csak meg a kapott egy csík szalonnájából. A többit Pipoacsnak adta. Pipacs megragadta a bőrkét, és a csíkot ráakasztotta foga kerítésére. Egy mozdulattal lehasította a szalonnát a bőrről, s kenyér nélkül pillanatok alatt befalta a kb. tíz deka szalonnát.
Sok anekdotát írhatnék két esztendő esztelenségeiről, ide most csak egyet emelek be. Deputáció érkezett a laktanyán belüli építkezés helyére. Műszaki tisztek egy csoportja közeledett az ejtőernyősök épületéhez, melynek a tetején dolgoztunk. Egyik kőműves lekiabált társának: Jóska, dobd föl a kőműves kalapácsot. Az igyekezett is, de elvétette a célt. A kalapács egy emelettel lejjebb, két ablakot áttörve landolt a folyosón. Az arra járó tiszti különítmény csak legyintett a hülye bakák idétlenségét látva.       
Azzal zárom Pápára emlékezésemet, amivel Pacsek százados rendre teljesítményünket értékelte. „Elvtársak! Gyenge kezdés után erős visszaesés.” Utóbb már csak gépiesen mormogta oda nekünk: Gyenge kezdés–erős visszaesés.
Soha semmivel nem volt megelégedve.
Lehet, hogy volt rá oka?

Volt egyszer az életemben egy olyan munkahely, amely az idők folyamán meghasonlott. Eredeti céljáról – termékek forgalmazása – letért, s áttért a trükközésekre. Ennek, ha nem is részese, de elszenvedője, végigélője voltam magam is, keresve a kitörési pontot, a lehetőséget a másra, a szépre, a fontosra, a célvalósítóra. Úgy éreztem magamat benne, mint tigris a ketrecbe zárva.
Én voltam az iroda kinyitója,
bezárója,
telefonjának a kezelője,
s ahogy fogyott a kereskedelmi tevékenység levegője, úgy vált
egyre okafogyottabbá jelenlétem.
Ám a négy növekvő gyerekemről való gondoskodás kötelessége ott tartott, amíg meg nem szabadultam ebből az állapotból.
Sokat fohászkodtam a változás lehetőségéért, miközben mintha fal magasodott volna előttem, melyet sem kikerülni, sem átugrani nem tudtam. Ez volt életem első és vélhetően utolsó kft.-je, melyben részt vettem.
Miközben vártam a szabadulást, azért alkalmam nyílt szép dolgokra is.
Egyszer ebédidőben gyalog elsétáltam a Belvárosi-templomba.
Tudomásomra jutott, hogy a Budapestre szervezett év végi tazéi imatalálkozó előkészületi alkalmai egyikét ott és akkor tartják.
Valami odavonzott, sőt talán odalökött.
Igen. Odalökött a vágyam egy átlátható, nekem való, szabályosan működő életállapot elérésére. Mindenesetre betértem a templom csendjébe, ahol aztán olykor-olykor megszakadt a csendesség, hogy az ismert többszólamú taizéi dalok valamelyike áttörje a csend falát, az ég falát, és közel vigyen a Mindenhatóhoz, a Teremtőhöz; a transzcendenshez emeljen bennünket.
Igen ihletett együttlétet éltem meg, noha nem tartoztam a hazai taizéi mozgalomhoz, s egyetlen ismerőssel sem találkoztam. Mégis.
Ott fogant meg bennem ez a rövid vers, mely elég hamar kiszakadt belőlem.
Taizéi imaórán
(a belvárosi templomban)
Bent csend.
Kint közben beborult.
Benn szól az Úr,
Benn zsong a néma hang,
a szívemben dobol.
Szó el nem mondhatja,
bendzsó el nem donghatja,
mi az, ami itt ma ima.
Közben odakünn
hófehér lett minden.
Teljes csendben
leesett az első hó.
Roppant erőket sejtet ez a
roppant gyengédség.
Aztán a rövid folytatás.
Hamarosan értésemre adták, hogy nem képesek állásomban megtartani, volnék szíves munkanélkülivé lenni.
Voltam szíves.
Némi átképzések közben (marketing menedzser tanf., újságíró akadémia) állást találtam a Miniszterelnöki Sajtóirodán. A balos győzelem után szívlapátra kerültünk, s repültünk. Ám közben munkatársat kerestek a jezsuita Távlatok c. lapnál, s bennem megtalálták.
Lehet, hogy azzal kellett volna kezdenek, amivel befejezem posztomat. Ma vonatjegyek vásárlása ügyében sétáltam (utaztam) a Kelenföldi pu.-ra. Menetközben megálltam lefotózni volt munkahelyemet, a parlament épületét. És a tegnapi hóesés valamelyest ma is folytatódott, csakúgy, mint egykor a belvárosi-templom környékén a taizéi imaóra alatt. Az épület látványa, és a hóesés élménye együttesen hívták elő belőlem az immár csaknem húsz éves történetet.